Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM3d-ben fáj igazán a Titanic katasztrófája
Az Avatar elhitette velünk, hogy a háromdimenziós film nem csak vásári mutatvány, ami alatt nehéz szemüvegben feszengve csak arra várunk, hogy kitörjön végre a vászonról a hatalmas fehér cápa, vagy bekocogtasson baltájával a nézőtérre a rohadó arcú gyilkos. Hogy az egész nem arról szól, hogy időnként sikoltsunk meglepetésünkben, magunkkal is elhitetve, hogy amit az ezüst-oxiddal kezelt vászonra kentek nekünk, látványosabb, mint egy irtózatosan nagy kacsintós pénztárca. Vagy azok a térhatású képpel díszített vonalzók, amikkel a nyolcvanas években villogtak azok, akiknek külügyi államtitkár, vagy kamionsofőr volt a felmenői közt.
Az Avatar óta Hollywood újból hisz a térhatású filmekben, a producerek szerint ez a kanapén elterpeszkedve házimozizó lustaság és a torrent ellenszere, a filmipar jövője. A túlélés. A varázsszó, ami az egekbe lendíti a profitrátát. Csakhogy az elmúlt három évben egyetlen olyan film sem készült, amiért érdemes lett volna beülni a hatalmas IMAX-vászon elé, és felvenni azt a kényelmetlen szemüveget.
Volt ahol a 3d-élmény hiányzott, és az utólagosan felpakolt térhatású effektektől olyan lett a leglátványosabb jelenet is, mint egy bábfilm, ahol a hurkapálcikára erősített mesehősök mögött mozgatják a festett hátteret. Máshol meg a történetről feledkeztek meg, azt gondolták, hogy elég ha kiírják a plakátra, hogy 3d, és már tódulnak is az emberek. Mert nincs is jobb, mint amikor minden összefüggés nélkül számítógéppel renderelt szörnyek robbannak az ember arcába.
Sokáig úgy tűnt, hogy csak James Cameron tud csak az egész világon nézhető 3d-filmet készíteni, talán azért is, mert ő értette meg először, hogy a térhatású mozi akkor lesz igazán sikeres, ha nem lép ki a vászonból, hanem mélységet, teret ad a cselekménynek. Az Avatar volt az első, és talán az egyetlen olyan film, amiben nem csak lenyűgözni akartak a térhatással, de pont ugyanolyan filmes eszközként használták, mint a mélységélességet, a képkivágást, vagy éppen a színeket.
Aztán James Cameron megcsinálta a Titanic 3D-t, és kiderült, hogy még ő sem tud térhatású filmet forgatni. Vagy legalábbis 1997-ben még nem tudott.
Tizenöt éve a Titanic egy közepes méretű dél-amerikai banánköztársaság éves GDP-jét termelte ki, így egyáltalán nem meglepő, hogy Cameron már régóta tervezgeti, hogy némi ráncfelvarrás után újból az utcára küldi. Merthogy folytatást mégsem csinálhat hozzá.
Az viszont meglepő, hogy a Titanic trükkjei és látványvilága még tizenöt évvel később sem tűnnek kínosnak. Na jó, a hajó textúrái kicsit elnagyoltak, néha olyan, mintha legóból építették volna nagy műgonddal, a jéghegyen is furán törik a digitális fény, de amikor elindul az orra a jeges tengerbe, még mindig érezzük a halálba tartó kilotonnákat.
Hiába dolgoztak azonban több ezer munkaórát a térhatású élményen, semmivel sem lett hatásosabb film, és nem csak azért, mert Kate Winslet mellei 3d-ben sem lógnak ki a vászonról. Egyrészt agyatlanul konvertáltak 3d-re mindent, például a hagyományos CRT-monitorok képei is térhatásúak a kerettörténetben, sőt a mélytengeri robotokra szerelt ipari kamerák felvételein a térben lebeg még a felirat is, miszerint REC. Másrészt ugyebár éppen azért működött az Avatar, mert a térhatás része lett a történetmesélésnek, a Titanicot azonban annak idején nem így forgatták: nagyon megkapó, ahogy a pasztellszínűre mázolt naplementén DiCaprio átöleli Kate Winsletet, de abból a szögből, ahogy Cameron 1997-ben megálmodta, nem derül ki, hogy mégis milyen érzés lehet egy óriási hajó orrán csimpaszkodni szerelmesen.
A Titanic 3D tehát egyáltalán nem jobb, mint az eredeti Titanic, ami meg ugyebár rossz. De legalábbis van benne egy idegesítő, kissé túlsúlyos tinilány, pár elnagyolt történetszál, néhány túlírt szerelmi vallomás, és a 194 percre nyújtott cselekményhez képest kevesebb benne az akció, mint egy átlagos Woody Allen-filmben. Sőt amilyen hosszú, és vontatott akár Tarr Béla-film is lehetne. De persze a végén az idős hölgy bedobja a gyémántot a tengerbe, és ez még térhatás nélkül is megindító. Térhatással dettó, csak bónusz még a szemünk is fáj a 3d-től.