Bruce Willis megbújt Huckleberry Finn árnyékában

Igaz, hogy a Törökfejes kopja majdnem ugyanolyan, mint az Egri csillagok? Hogy a Huckleberry Finn megismétli Tom Sawyer utazását? Hogy a Téli berek ugyanolyan, mint a Tüskevár, csak többet vacognak benne? Igaz. És zavart ez bárkit is abban, hogy gyerekként felmásszon utánuk a könyvespolcra? Ugye, hogy nem. Hasonlóképpen vagyok én Wes Anderson filmjeivel is. Az amerikai rendező – és összeszokott alkotócsapata – az 1999-es Rushmore (a magyar Okostojás címért én kérek elnézést) óta ugyanazokat a témákat és motívumokat gombolyítja filmjeiben, mégsem unja meg senki.

Kivéve a magyar filmforgalmazókat. Mert miután az Édes vízi élet 2005-ben nem teljesített elég jól a nagy multiplexekben, Wes Anderson filmjei több, mint fél évtizedre kipottyantak a filmforgalmazók kegyeiből. Úgy tűnik, a Cannes-i kritikusok imádata és Bruce Willis szerepeltetése kellett ahhoz, hogy új filmjét, a Holdfény királyságot (hogy mi  volt a bajuk a magyarítóknak a holdkeltével, azt nem tudom, mindenesetre az eredeti címe Moonrise Kingdom) moziban láthassuk.

Bruce Willis a rendező állandó törzsgárdájához - köztük Bill Murryhez és Jason Schwartzmannhoz – csatlakozott, hogy eljátsszon egy igazi andersoni karaktert, egy magányos és kiábrándult vidéki rendőrtisztet. A színész minden zökkenő nélkül simult bele a magányos, sikertelen felnőttek univerzumába Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton és Harvey Keitel mellé. A sztárparádé azonban nem nyomja agyon a filmet, az emlékezetes alakítások is igen mértéktartók, a rendező képes volt végig a két 12 éves főszereplőkre koncentrálni, akik a szülői házból, illetve a cserkésztáborból szöknek meg, hogy együtt induljanak a vadonba.

Bár Wes Anderson mindig is a félresiklott életutak és a gyerekkor összefüggéseit boncolta – különösen erősen jelent meg ez a törekvés a Royal Tenenbaums-ban. És ebben a filmben is ott munkálkodnak a háttérben az árvaság, a szétesett család és az elnyomó közösség motívumai. De ezeket most nem a szenvedő felnőttek, hanem a cserkészraj renegátja, Sam Shakusky, és a jogászcsalád szökevénye, Suzy Bishop szemszögéből láthatjuk. Ez a perspektíva, valamint Sam Shakusky okoska-figurája erősen emlékeztetett Anderson első sikerére, a Rushmore-ra. A Holdfény királyság mégsem gyerektörténet, mert belengi egy végleg elmúlt kor és korszak, a gyerekkor és a hatvanak évek világa, felett érzett nosztalgia.

Az ifjúsági regények szellemét egyszerre naivan, egyszerre leheletfinom iróniával megidéző Andersonnak a történet képre vitelével lehetett a legkevesebb problémája, mert a védjegyévé vált festményszerű kompozíciókat, a színes, de mégis letisztult és arányos képeket mintha eredetileg is egy gyerekfilm megfestésére találta volna ki. Ugyanígy tökéletesen működik a gyerekkor hangulatának megalkotásában Anderson retromániájának kiteljesedése (ő ugye még egy kétperces bankkártya-reklámot is képes volt leforgatni a plasztiklap felmutatása nélkül). A film 1965-ben játszódik, Amerika vietnami kudarcok és a diákmozgalmak előtti aranykorszakában, ahol a technika félig még a fantasztikum világába tartozott. A kamera így egyszerre egy csodálkozó gyerek, egyszerre pedig a technológia korával ismerkedő ember szemével figyelheti a kapcsolótáblás telefonálás formagyakorlatát, és a hatvanas évek gyerekeinek fülével élvezheti a táskás magnetofon kattanását vagy a morzejelek koppanását.

A hangok és a zene - az összes többi Anderson-filmhez hasonlóan – fontos része ennek a varázslatos hangulatnak. A rendező először dolgozott együtt Alexandre Desplat-tal, akit azonban gyorsan beszippantott az Anderson-univerzum, mert a francia művész tökéletesen hozza a korábbi filmekben Mark Mothersbaugh-tól származó csengő-bongó muzsikát. Desplat tételeit az általános iskolai zenehallgatás órákra emlékeztető betétek és Hank Williams country-melódiák egészítik ki pöpec kis soundtrack-ké.

A Holdfény Királysággal Wes Anderson nem újítja meg a filmművészetet, azt a légpuskás-színjátszókörös világot vitte filmre, mint amit tőle megszokhattunk. De a gyerekkor képi világához ezúttal Kétévi vakáció izgalmai párosulnak, szerelemmel, szöktetéssel, kenuálcázással és tábori rivalizálással. A film sokkal kevésbé tűnik öncélú hipszter-ikongyűjteménynek, mint a rendező előző élőszereplős filmje, az Utazás Darjeelingbe, de nem is rendezi át úgy a minden idők legjobb filmjeinek listáját úgy, mint a Royal Tenenbaums. Viszont egy igazán szép és szerethető film, mely közben nem agyalunk eredetiségen vagy fordulatokon, csak egyszerűen hátradőlünk, és nézzük.