Nem csak a magyar politika lehet ilyen sivár

Pierre Schöller, az ötvenegy éves francia filmrendező úgy gondolta, hogy jól kifordítja a nagypolitika kívülről sem olyan makulátlan szőrméjét, és megmutatja a nézőknek a csúf belsőségeket, az idegbeteg miniszterek, a konspiráló vállalatelnökök és a nyüzsgő bürokraták világát. A 2011-ben forgatott - nálunk kis késéssel csütörtökön debütáló -, áthallásokkal és politikai utalásokkal teli Államérdekből Bertrand Saint-Jean, a francia közlekedési miniszter sorsát kísérjük figyelemmel, akinek egyszerre kell megküzdenie a belső intrikákkal, egy buszbaleset hullámainak elsimításával és egy komplikált vasútprivatizációval. Közben egy kicsit elmerülünk a nagypolitikai machinációkban, egy kicsit megérezzük, nem is olyan jó az, ha valaki muszájból hazudik éjjel és muszájból hazudik nappal. És közben unos-untalan a szánkba rágják, hogy bizony a politikus is ember, sőt, ő csak igazán!

De a politika díszletei és a díszletek között elkallódó „valódi” emberi lét közti feszültség a film során egy pillanatra sem jelentkezett igazán átélhető módon, inkább csak szépen gyarapodott az egymásra pakolt jelenetek halma. A forgatókönyvet a francia szakma imádta, de mi nem igazán értettük, mire is kapott Cézár-díjat. Még a dialógusok is csak az Elnök Embereinek halovány koppintásainak tűntek, megpakolva egy csomó alulkoreografált West Wing Walking-gal és kocsiban előadott mikromonológgal. És hiába röpködtek a befolyásosnak tűnő nevek, hiába lógtak a szereplők egész álló nap a telefonjukon, hiába tűntek fel a képernyőn a fontos hírüzenetek – mondjuk ez azért nem volt rossz elem –, az egész történet rettentő súlytalan maradt.

A történetnek a karakterek sem tudtak mélységet kölcsönözni, túl nagy volt a népsűrűség a vásznon ahhoz, hogy bármelyikük is megkapja a maga harmadik dimenzióját. Ebbe beleértendő a főszereplő, is, pedig Olivier Gourmet hitelesen adta a puhapöcs, de a bürokratikus uralomba beletanult minisztert, aki asztalcsapkodásai ellenére is csak sodródik a nyilatkozatok és reformtervezetek zátonyai között. A tehetetlenség azonban a főszereplő esetében nem generált sem politikai, sem emberi feszültséget, hiszen végig érződött, hogy a miniszter az apparátus tagjaként legfeljebb csak a kínos bukást élheti át, a tragikusat nem.

Lehet, hogy az Államérdekből az európai politikai passzivitás és tehetetlenség zseniális dokumentuma, de könyörgöm, ez a dokumentum unalmasabb volt, mint egy Tukacs István-sajtóközlemény. Egy történetszál elkezdődött, azután egy másik is, jött egy kis human touch, majd a kezdeti történetszál észrevétlenül el is sikkadt, és az események szépen, lassan elcsordogáltak a FIN felirat felé. Ha az egész az unalomról akarna szólni, akkor a filmet zseniális műalkotásnak is tekinthetnénk, de azért feltűnő volt, hogy Schöller keményen igyekezett a megfelelő helyekre elhelyezni egy-egy poént. Ezek azonban csak néhány helyen ültek - nem volt rossz például, ahogy Saint-Jean a WC-n ülve fogadta el az elnök megtisztelő felkérését, és az sem, amikor egy gyászmise közben ima helyett a saját, előre megírt szónoklatát mormolta.

De a filmből iszonyatosan hiányoztak a frappáns politikai megfejtések, a karakterek olyan papírízű szövegeket mondtak fel, hogy ha a Cölöpökkel vernék is a fejem, akkor sem tudnék visszaidézni egyetlen mondatot sem. Persze, lehet mondani, hogy valóban karakteres politikai beszédeket utoljára Torgyántól/Reagantől /Periklésztől hallhattunk, de én akkor is kötném az ebet a vörös baseball-ütőhöz, hogy egyetlen alkotásnak sincs joga az unalomhoz.

Ez az unalom különösen akkor válik szembetűnővé, amikor az újabb lényegtelen tárgyalás felé tartva olyan zene szól, mint amikor egy thrillerben egy fekete selymekesztyűbe bújtatott kéz éppen egy méretes bárdot emel ki a konyhakredencből. Mintha a zeneszerző Philippe Schöller „izgalmas politikai krimi” jeligére tisztességgel megkomponálta volna a tételeket, melyeket azután rendező bátyja random bedobált volna minden kocsival megérkezős jelenet alá. És valami hasonlót éreztünk a fényképezésnél is. Julien Hirsch-nek nem volt valami hálás feladata, a politikai szálak, nevek és pozíciók sűrítménye nem igazán hagyott teret az invenciózus megoldásoknak, amikor azonban az aktuális történések nem követelték meg a beszélő fejek követését, akkor az operatőr igazán kiváló képekkel is előrukkolt, a Depardieu-ra emlékeztető sofőr történetszála miatt kiszámítható borulás sajátos, felületközeli bemutatása például fantasztikusra sikerült. A filmet indító meztelen nős-aligátoros nyitójelenet sem rossz, azonban kicsit botránykeltő becsapásnak érezhetjük, mert azt sugallja a leendő nézőnek, hogy a film többi 114 perce is a politika perverzióiról fog szólni. Hát ez óriási átvágás, mert a filmben egy sótlan és funkciótlan szexjelenettől eltekintve semmi egzotikus nincs.

Igazából nem nagyon értettük, hogy kinek és minek is játsszák a mozik ezt a filmet, de talán pont a politikusnak túl emberi, emberinek túl politikus főszereplőre csillanhat fel értőn a moziba tévedő magyarok szeme. Mert jól ismerjük mi ezt a karaktert, ő az örök szekeresimre, akit saját párttársai és élelmesebb beosztottjai is csicskáztatnak, de aki pont a lojalitása és szürkesége miatt tud a politika élvonalában megragadni. Akiből évfolyamtársai nem néztek volna ki egy jegyzőséget sem, de aki a hallgatói önkormányzaton keresztül mégis odakerül a tűz közelébe. Akiben nincs túl sok szerethető, de nincs is túl sok gyűlölnivaló, aki azonnal rábólint egy tenderre, de aki minden éjszaka arról ábrándozik, hogy a „következő választás után kiszállok”. Már csak az a kérdés, hogy ha igazi magyaros politikára vágyunk, akkor mi a fenének fizessünk ki ezer-kétszáz forintot, mikor elég bekapcsolni a Híradót.