Most, hogy úgy tűnik Woody Allen kipipálta ezt a feladatát is - és nem mellesleg jól zsebre tette az adott országok turisztikai hivatalainak támogatását -, ideje van az értékelésnek.
A sorozat szerintem legerősebb darabja a Vicky Cristina Barcelona, a Javier Bardem - Penélope Cruz - Scarlett Johanson hármas vívódása a szerelmi háromszögekről szóló filmek meghatározó darabja lett, sőt megkockáztatom, hogy benne van a műfaj Top10-ében. A sorban következő az Éjfélkor Párizsban, ami miatt Owen Wilsonnak megbocsátottuk az összes blőd szarságot, amihez képes volt a nevét adni, aminek bája sokakat jobban elvarázsolt, mint a valódi Párizs, és aminek forgatókönyve teljesen jogosan elvitte az Oscar- meg a Golden Globe-díjat.
A harmadik helyezett a Match Point lett, ami szerencsétlen főszereplőválasztásával (Jonathan Rhys-Meyers), meglepően szájbarágós stílusával, irónia- és poénmentességével erős versenyben volt a Kasszandra álmával a legrosszabb Woody Allen-film címére. De utólag még ez is nagyívű mozinak tűnik a Rómának szeretettel mellett, ami a széria egyértelműen leggyengébb darabja lett.
A problémák már akkor látszottak, amikor Allen nem bírt címet adni a mozinak, először még The Bop Decameron címen futott, majd a kritikák hatására Nero Fiddledre változtatta a produkció címét, hogy végül a teljesen banális Rómának szeretettelt válassza.
De ez legalább utal arra, ami végül a 77 éves Mester keze alól kikerült: egy négyablakos képeslapra Rómából, rajta a Trevi-kúttal, a Colosseummal, a Vatikánnal és a Forum Romanummal. A film ugyanis igazából négy kisfilm, amik semmilyen összefüggésben nem állnak egymással, és legfeljebb a helyszíneken, na meg a felvonultatott sztereotípiákon látszik, hogy az olaszokról szól.
A négy történet közül legfeljebb kettő mutat nyomokban "Woody Allen-es effekteket", a Roberto Benigni által alakított olasz kisemberé, akit váratlanul felkap a média, betörnek a fürdőszobájába, hogy közvetítsék reggeli borotválkozását, és akit behívnak a tévébe, hogy megtudják, miért szereti a pirítóst. Na meg, az olasz-amerikai szerelmes szálban feltűnő temetkezési vállalkozóé (Fabio Armiliato), akiről kiderül, hogy ő az olasz opera tündöklő csillaga, ám a borzongató hatásra csak akkor képes, ha zuhanyozik, ezért szakítva az operarendezés hagyományaival, a tenor egy mobiltusolóban állva lép fel és szúrja halálra áldozatait.
Nem mellesleg ebben a történetben játszik Woody Allen is, aki újra előadja unalomig ismert karakterét, a repüléstől, haláltól, tétlenségtől rettegő neurotikust, és aki már tényleg nem vicces. Mintahogy a Rómának szeretettel sem az, nemhogy sírva fetrengős jelenetek nincsenek benne, hanem halvány mosolyra fakasztók is csak alig.
A csípős intellektuális humor és az érzékeny történetvezetés teljes hiánya jellemzi a másik két történetszálat, a Jesse Eisenberg és az Alec Baldwin által előadott Én és énkét, ami egy teljesen érdektelen, hétköznapi és klisészerű megcsalásról szól, melynek előidézője is egy teljesen érdektelen, hétköznapi és klisékkel operáló színésznőcske (Ellen Page). De nem sok eredetiséget tud felmutatni Allen a vidékről az olasz fővárosba érkező fiatal, romlatlan, ámde feltörekvő házaspár vs romlott város sztoriban sem, pedig az egyik csábítót alakító Penélope Cruz mindent bedobott, avagy kirakott érte.
A vázlatszerű produkciót azonban meg tudnánk bocsátani, ha a Rómának szeretettelt az őszinte szeretet és lelkesedés fűtené, ha hakni-bűz helyett legalább gőzölgő pasta, pesto és parmigiano-szaga volna. De Róma nem a mester városa, ideje visszamennie oda, ahol igazán otthon van, Amerikába, 5/10.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
