Sophie Marceau és a közszolgálati gyorsbüfé

Hírlik, hogy Sophie Marceau sokat tesz a közjóért Franciahonban. Szép nő a vásznon, bizonyos értelemben ez is a közt szolgálja, érthető, hogy a disztributori babérokra törő Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) elhozta a színésznő legújabb filmjét a magyar mozikba. Kultúr-közgazdászok tiszte eldönteni, hogy az MTVA filmforgalmazói piacralépése a kultúratámogatás modelljében a rásegítő/mecénás/menedzser/művezető gyakorlatnak felel-e meg, a nézőnek végülis mindegy, hogy ki forgalmaz egy filmet, filmkritikában pedig ritkán említik meg az adófizetőt.

Ráadásul A boldogság sosem jár egyedül korántsem rossz film. Sőt, szórakoztató, működőképes vígjáték, amelyben egymásra talál felnőni nem akaró bohém zenész és háromgyermekes alapítványi kurátornő. Az egzisztencialista értelmiségi szenvelgéshez csupán annyi köze van, hogy vannak benne értelmiségiek, de tömegfilm ez a javából, rengeteg kikacsintással az amerikai mozira (Casablanca, West Side Story, Macskarisztokraták, etc), beleértve a rengeteg, ó-hollywoodi romantikus komédiákat idéző klisét is. Merthogy A boldogság sosem jár egyedül igazából olyan, mintha George Cukor (esetleg Billy Wilder) valamelyik (gyengébbre sikerült) romkomja lenne, csak franciákkal, és a képeslap-szépre fotografált Párizs (és kicsit New York) kulisszájával. Erre mondja Travolta a Ponyvaregényben, hogy Le Big Mac.

Bár az alkotók megesküsznek rá, hogy a recept a sajátjuk. A rendező James Huth (Szörfördög, Pokoli mobil, Lucky Luke) úgy nyilatkozott, az opus alapjául önéletrajzi, azaz valós esemény, jelesül a feleségével és egyben forgatókönyvírójával való megismerkedés szolgált. Merthogy a boldogság az ő esetükben valóban nem járt egyedül, egymásratalálásukkor a szkriptíró Sonja Shillitónak is három gyereke volt két különböző apától, éppúgy, mint a filmbéli Charlotte-nak (Marceau). Ahogy a zongorista Sacha (Gad Elmaleh) nagymamájának asztalán trónoló üveg Unicum is önéletrajzi elem. A rendező ugyanis magyar származású, ezért főhősénél is igyekezett kidomborítani a magyar-zsidó karaktert. Igaz, ez a literes Unicumon kívül nem igazán jelenik meg, hacsak nem úgy, hogy George Cukor szintén magyar-zsidó származású volt.

Nem mintha a száz százalákos eredetiség szükségeltetne a felhőtlen szórakozáshoz – sőt, épp a jól elhelyezett, már sokat próbált és bevált panelek (no meg a sematikus, ergo felismerhető/beazonosítható karakterek) biztosítják a sikert. A poénok jól vannak elhelyezve. a tempó zömében feszes, a zene fülbemászó, Huth szépen balanszíroz a női és férfi szemszög között, de azért a munka dandárját vezető színészeire bízta. A franciáknál népszerű stand-up komikusként számontartott Gad Elmaleh-ről ugyan a kutya meg nem mondaná itteni alakítása alapján, hogy népszerű stand-upos, mert visszafogottan, ízlésesen hozza a bugyibubus bohémot. A negyvenöt évesen sem fátyolos, ámde dögös Sophie Marceau pedig úgy csetlik-botlik, hogy azt még Pierre Richard is megirigyelhetné. Továbbgondolva: a kaszkadőr nélkül nagyokat eső és puffanó Marceau bizton megállta volna a helyét a húszas évek amerikai screwball comedy-jében.

A dialógusokról azonban nehéz bármit érdemben mondani, és a nyelvgyakorlók figyelmébe sem ajánlható Huth filmje. Az MTVA forgalmazói koncepciója szerint ugyanis filmjeik, így A boldogság sosem jár egyedül is, szinkronosan kerülnek a mozikba. Mondván, ez biztosítja a felhőtlen családi szórakozást. Én viszont rosszindulatú vagyok, szerintem simán téves tévés becsípődésről van szó.