Toy Story videojátékosoknak

A Rontó Ralphban az a leginkább meglepő, hogy nem korábban készült el. A Toy Story filmek nagyon sikeresek voltak, és akár már az első után felmerülhetett a gondolat, hogy babák és fajátékok helyett digitális hősök elevenedjenek meg egy animációs filmben. Hiszen a gyerekek nagy része ma már videojátékkal is szórakozik, és felnőtt egy generáció, ami nem a kutyaházperselyre, hanem a Commodore 64-re gondol, amikor nagyot sóhajtva azt mondja: „Régen minden jobb volt.” Persze egy ilyen ziccert a Disney nem hagy ki, még ha várni is kellett rá egy kicsit. Felkérték rendezőnek a Simpson család- és Futurama-részeken edzett, veterán rajzfilmes Rich Moore-t, beültették az egyik produceri székbe John Lassetert, a Toy Story 1-2 rendezőjét, és összehozták 2012 egyik legjobb animációs filmjét.

A cselekmény alapvetése tehát hasonlít a Toy Storyéhoz (vagy a Tronéhoz, ha egy korábbi Disney-filmhez akarunk visszamenni): a játéktermi videojátékok szereplői pezsgő társasági életet élnek, amikor a júzerek éppen nem játszanak velük. Egy központi hálózati elosztóban találkozgatnak, partiznak, csoportterápiába járnak, vagy éppen koldulnak, ha régen megunt játékhősökről van szó. A címszereplő Rontó Ralph egy egyszerű ügyességi játék főgonosza: két hatalmas öklével kétdimenziós társasházak ingatlanpiaci értékét csökkenti, amíg a játékbeli jófiú, Javító Félix fel nem bukkan és rendbe nem hozza Ralph rongálásait. A ház lakói hálából tortát sütnek Félixnek, Ralphot pedig nagy ívben ledobják a tetőről. És ez így megy már harminc éve. Nem csoda, hogy Rontó Ralphnak elege van az egészből, nem hajlandó a továbbiakban betagozódni a virtuális közösségbe, ahol mindig más kapja a tortát; lelép, körülnéz más játékokban is, és ezzel olyan lavinát indít el, ami az egész játéktermet megrengeti.

A film forgatókönyve teljesen illik egy ilyen animációs filmhez, de ha a nagy elődökhöz hasonlítjuk, azért alulmarad (az elkövető Phil Johnston viszonylag újonc, eddig csak kevésbé jelentős munkái voltak). A Toy Storykban a nagy tanulságok voltak a legfontosabbak, szépen íveltek át a történeten, a poénok csak kísérték a jól felépített dramaturgiát. A Rontó Ralph szkriptjében is van komoly mondanivaló (egyrészt a kirekesztettségről, másrészt arról, hogyan lehet megbarátkozni a bennünk rejlő rosszal), de ez néha háttérbe szorul a videojátékos utalások, a helyenként kicsit öncélú viccelődés, sőt a tolakodó termékelhelyezések mellett. De ez azt is jelzi, hogy a Toy Story-trilógia milyen magasra tette a lécet: kisebb hibái ellenére a sztori működik, és olyan kiszámíthatatlan fordulat is akad benne, amilyet animációs filmtől nem várnánk.

Szerencsére a Rontó Ralph humora pazar: azon túl, hogy szokás szerint vannak gyerekekre és felnőttekre szabott poénok, a film erősen geekbarát. És itthon ez gyenge pont is lehet, mert a viccek egy része érezhetően az amerikai videojáték-kultúrára reflektál (feltűnik például Q*Bert, aki a nyolcvanas évek elején nagy sláger volt, de itthon keveseknek ismert). Igaz, aki arra számít, hogy a film híres játékok szereplőit ereszti össze, mindenképpen csalódni fog: feltűnik ugyan Pac-Man-től a Frogger békájáig tucatnyi játékhős, de csak kisebb cameók erejéig, mert a cselekmény három kitalált videojáték körül bonyolódik. Cserébe mindhárom csodálatos parafrázis, más hangulattal és látványvilággal: a Ralph játékbeli ellenfeléről elnevezett Javító Félix a Nintendo legelső, kicsit darabos Donkey Kong játékára emlékeztet, a Hero's Duty az agyoneffektezett, 3D lövöldözős játékok paródiája, a Sugar Rush pedig egy túlcsordulóan cuki és szirupos autóverseny, egészen bizonyosan japán gyártótól. A Rontó Ralphról ordít, hogy akik készítették, ismerik és szeretik a videojátékokat (még a stáblista legvégére is jutott egy olyan poéncsemege, amit csak az igazán ínyenc gémerek fognak érteni).

És még a film humoráról: veszélyes mennyiségben szórja a szójátékokat a nézőre, és emiatt jár egy részvétnyilvánítás a magyar fordítónak. Mert egyszerűen nem lehet átadni olyan poénokat, hogy az édességvilágban játszódó autóverseny neve Sugar Rush, vagy hogy a „you wouldn't hit a guy with glasses?” kérdésre válaszul jól arcon verik a kérdezőt egy szemüveggel (még a stáblistára is jutott szójáték: az „Original score” feliratnál egy játékbeli toplista az illusztráció). Ezért már mindenképpen érdemes lenne angol szinkronnal megnézni a filmet, de erre a szereposztás is jó indok. Ugyan a magyar szinkronhangok is passzolnak a karakterekhez, a Ralphot eredetiben megszólaltató John C. Reilly vagy a bosszantó, de imádnivaló sidekick Vanellope hangja, Sarah Silverman a trailerek alapján igazi telitalálat. (Sajnos a filmet itthon csak szinkronosan játsszák, az angol verzióra a dvd-megjelenésig várni kell.)

A Rontó Ralph az év egyik legkellemesebb meglepetése. Egészen kicsi gyerekeknek talán nem ajánlható jó szívvel (van benne egy-két ijesztő szörny, és persze némi videojátékos erőszak), de egyébként hangosan röhögős családi mozi, még ha a magyar közönségről le is pattan majd egy-két poén. Aki pedig kontrollerrel és joystickkel a kezében nőtt fel, annak kötelező, 8/10-es film.

(Ezt meg csak a jegyzőkönyv kedvéért: még egy film, amibe teljesen felesleges a 3D.)