Az ragad meg, amit Xantus művelt vele

A kedden, 59 évesen elhunyt Xantus Jánost első nagyjátékfilmje, az 1983-as Eszkimó asszony fázik tette egycsapásra kultikus rendezővé. Az újradigitalizált filmet egy hétre tehettük fel szerdán az Indexre a MaNDA jóvoltából. (Tavaly jelent meg először dvd-n, 28 évvel a bemutatója után.)

A melodráma keretbe helyezett leépülés-történet főszereplője Méhes Marietta, a Trabant zenekar alternatív divája volt, aki két férfi közt őrlödik, miközben popsztárrá válik. A hivatalosan titkolt második nyilvánosság több művész szereplője játszott a háttérben. A tragikus szerelmi történetnek akkora sikere volt, hogy a Trabant lehetett az első underground zenekar, ami lemezt jelentethetett meg a kommunista Magyarországon.

Kövesse az IndaFilmet a Facebookon!

A film nem adja alább az élet nagy kérdéseinél. A halálról, a szenvedélyről, az önpusztításról szól, írja Bikácsy Gergely a Filmvilágban megjelent korabeli kritikájában.

Xantus János filmje nem adja alább az élet nagy kérdéseinél. A halálról szól, szenvedélyről, önpusztításról, a vegetáló magánlét dühödt elutasításáról és a magánboldogság extázisának dühödt vágyáról. Teszi mindezt egy napjainkban játszódó, hangsúlyosan és vállaltan csak a magánlét szférájában maradó kamarajáték keretében. Nagybetűs szavakat és inkább a bölcselet vagy a lélektan tárgyába vágó fogalmakat elevenít meg.

Az elsőfilmes rendező a köznapi élethelyzetekben fedezi fel a legsúlyosabb létkérdéseket. Nem konstruál különleges határhelyzeteket, a jólismert szerelmi háromszög segítségével akar súlyosan szólani. Mintha azt sugallná, nagy történelmi fordulókon bárki átélheti az élet legizzóbb ellentmondásait, a jelentéktelen mindennapokban viszont kevesen, és talán ez az érdekesebb.

Xantus János már indulásával, főiskolai, majd Balázs Béla stúdiós rövidfilmjeivel nagy figyelmet ébresztett. A Werther élete, a Diorissimo, a Női kezekben mind valamely kulturális vagy hétköznapi közhelyet „fordított ki”, tett nevetségessé vagy félelmetessé. A Werther élete például kiprovokált dokumentum-helyzetgyakorlatból bányászott ki, félredobva a kölöncös kulturális hagyományt, valami filozofikusan „kísérleti”, szomorú emberi drámát.

1.

Mindezek után most már joggal rémüldözhet az olvasó. Bölcselet a filmvásznon? A kulturális hagyományok ki- meg visszafordítgatása? Bonyolult és nehéz többlet-tartalmak? Ha így volna, ha csak ez volna, filozófusok és lélekbúvárok dolga lenne ez a film, s magam is ijedten lopakodnék ki a moziból. Szerencsére nem így áll a dolog: Xantus fogyasztható, sőt szórakoztató filmet alkotott, jól megcsinált mozit. Legnagyobb érdekessége épp e furcsa kettősségből adódik: a vállaltan közhelyes, klisékre épülő, a romantikus-giccses elemektől sem visszariadó történetének, a korrektül, elegánsan, mondhatnánk konzervatív-profi módon megteremtett képi nyelvének ellentétéből.

A szavakkal elmondható cselekmény közhely-elemekre épül, de nem nélkülöz bizonyos groteszk grand-guignol vonásokat, valami mosolyogtató-viszolyogtató jelleget sem. Laci, egy Londonból koncertre hazatérő, neves fiatal zongoraművész egész pályáját otthagyja egy véletlenül elébe került szőke nő miatt. Összeköltöznek, Mari otthagyja ugyan férjét, egy süketnéma állatgondozót, de a zongoraművész – bizonyos joggal – hisztérikusan féltékeny. János, a férj sem tud Mari nélkül élni, egy időre, kétségbeesett kísérletként ő is hozzájuk költözik. Mariből sikeres pop (new-wave) énekesnő lesz.

Ha az imént a filozofikus-lélektani többlettartalmak felemlegetése volt riasztó, e szinopszis-vázlat után – mely bármilyen korrekt próbált lenni, már-már paródiának hat – a történet velőtrázóan rikító, harsány volta az. „Szerelmi dráma” – írná, vagy írja is majd a műsorújság a film „műfajáról”. Ezen sem lehet, gondolom élcelődni, hiszen valóban az: így, ezzel a két régi szóval. Hogy mi a szerelem, bizonyára a féltékenység tébolyodottjai élik át igazán.

Itt bizony a melodrámának és a vérfagyasztó giccsnek éppúgy helye van, mint az égberöhögő komikumnak, itt mindennek helye van, a pofába vágott habostortától (vagy mosogatórongytól) a szívbe mártott s komótosan megforgatott konyhakésig, csak a nyárspolgári józanságnak, és egyáltalán a józan észnek, a rációnak nincs semmiféle helye. Itt bizony igényes és formabiztos művész is nyugodtan meríthet a nagy, giccses slágerekből. A „Nem tudok élni nélküled” szerelmi boldogtalanság tárgyában sajnos-szerencsére meghaladhatatlan. „Aki átélte már, tudja, hogy a szerelem maga melodráma” – írta épp e lapban nemrég Deák Tamás egy Antonioni-film kapcsán. Bevallom, hozzám is rendkívül közel állnak azok a műalkotások, melyek szőröstül-bőröstül vállalják ezt a kiindulást, a giccsek-melodrámák, grand-guignolok minden hordalékát, s fegyelmezett formateremtő erővel e kellékekből teremtik meg saját, öntörvényű világukat.

Ilyen műalkotásnak érzem Xantus János filmjét.

2.

Az Eszkimó asszony fázik rikító s egyszersmind közhelyes története, korrektül magabiztos, ám csipetnyit konzervatív formanyelve igazi értékeket teremt. Részben ezért is, hogy a rendezőnek nem kell erőlködnie, ha feszültséget akar teremteni, nem kell nehézkesen és ügyetlenül nekikészülődnie egy-egy kulcsjelenetnek, nem kell durván „kikacsintania” a tragikomikus effektusok vagy erre épülő fontosabb képsorok előtt-közben-után. Részben ezért, részben természetesen azért, mert megvan az a valóban nehezen elemezhető filmrendezői adottsága, formakultúrája, hogy a vállaltan nyugodt tempójú, a történet klisé-közhelyeit és különeségeit összeszövő képi nyelvvel, ritmussal bármelyik jelenetben, a legapróbban is, nagy feszültséget teremtsen.

„Életveszély” – pillantjuk meg a film egyik jelenetében a figyelmeztető táblát. Ezért az életveszélyért Xantus hősei mindent vállalnak. Igényes ember – legyen süketnéma állatkerti munkás vagy világhírű zongoraművész – nem vegetálhat élethossziglan. Jön majd egy pillanat, egy utolsó lehetőség. Például egy Nő. A szőke „végzet asszonya” egyébként W.C.-ből lép ki, és első szavai, kelletlen affektáltsággal a következők: „Hát te hülye vagy?” Természetesen azért világítóan szőke, mert Lacinak csak szőke nő kell. A taszító-vonzó csoda egy új, egy másik létezés boldogságát ígéri. Ígéri csak, mert persze boldog szerelem nincs, de ez az ígéret is többet ér az érte otthagyott egész eddigi életnél. Ára is van: a pokoli szenvedés. Mindkét férfi riasztó mazochizmussal próbál beleolvadni („mondd, hogy vele jobb!” parancsolja János szeretkezés közben, Laci pedig félig sírva kéri-kérdi ugyanezt). Itt azért egy kicsit eltávolodtunk a giccs-közhelyektől, s azért is érdemes idézni ezt, hogy talán tanárosan megemlítsem: a közhelyet, giccs-elemeket csak kitűnő kiindulási, építési anyagnak tartom, s csöppet sem elégednék meg vele. Épp az ragad el, amit a rendező művel vele.

Értetlenségre vall, ha azon akadunk fenn, miért nincs jobban „hitelesítve”, hogy „egy ilyen üres nőért” otthagyja pályáját a zongorista. Mit is hagy ott? Ez a zongorista, alig ismerkedik meg Marival, szerető édesanyját látja maga előtt, aki ozsonnát hoz és letörölgeti izzadt homlokát, ez a zongorista féltékenységi rohamában részegen ébred és magnóba motyog valamit, aminek az értelme ez: „változtasd meg élted”. Nézzen ki a „nagyvilágba”, az emberek közösségébe, ott látna méltó terepet? „A bensőnk kisvilága és az emberi társadalom nagyvilága” – szoktuk megkülönböztetni. Ez a film természetesen megfordítja a mondást: a „nagyvilág” bennünk lakozik, semmi esélyünk abban a másikban tisztességesen veszteni. Itt viszont csatában vesztünk, ha iszonyúban is.

„A világ kint haddal tele / De nem abba halunk bele” Balázs Béla kevés maradandó verssora közül ez talán időtálló.

3.

Emlékezetes, szokatlanul nagyerejű filmszínészi teljesítmény az állatgondozót játszó Lukáts Andoré. A film legnehezebb szerepe ez, hiszen a klisék közül a legnehezebben megközelíthetőt kell élettel töltenie. Artikulálatlan hangon dadognia, üvöltenie, mutogatnia kell. A groteszkben tragikusnak kell lennie, majdnem, mint egy végzetdrámában. Ilyen. Csak valamivel több, mert esendő is.

Méhes Marietta szokatlan, előzménytelen jelenség a magyar filmművészetben. Bizonyára idő kell, amíg elfogadtatja magát, mert mind külső megjelenésében, mind játékában más, mint mindenki más: ez véletlenül sem azt jelenti, jobb. Csak a „másság” önértékére hívnám fel a figyelmet.

Bogusław Linda számomra sajnos csalódást jelentett. Nem egyszer kiáltóan maníros töltelék-gesztusokat, semmitmondó, őszintétlen arcjátékot produkál, csak időnként villant fel valamit jelentős színészi képességeiből, amit a lengyel filmekben, például Agnieszka Holland Láz című remekében csodálhat meg majd a néző. E félsiker okát találgatni lehet csupán, egyik magyarázatát abban sejtem, hogy a rendezőnek nem volt figyelme, energiája, kitartása, türelme egyeztetni játékát a másik két színészével. S ez mindenképpen az egyik legsúlyosabb rendezői figyelmetlenség és hiba a szakmában. (Felfedezhető egy-egy rövid s lényegtelen képsor is, mely bántó igénytelenségével mintegy kirí az egész műből: ilyen a zongoraművész és angol szeretőjének londoni összeveszése.)

Matkócsik András operatőri munkája gondos, jól szolgálja a film alapeszméjét, alapérzületét. Bírálata, elemzése, mint általában az operatőri munkáké, külön helyet igényelne.

4.

„Hát a mélységek?” kérdezhetné erre a mélységeket kedvelő kritikusok egyike, számonkérve itt a nagy garral beharangozott „többlet-tartalmakat”. Csak annyi az egész, hogy „nincs boldog szerelem?” Hogy a szerelem életveszély és garantált pusztulás? Mesterünket, Füst Milánt szeretném erre idézni, a Látomás és intlulatból. „A mélységek feltárása a bányászok, sebészek és lélekbúvárok dolga e világon – az író maradjon a felületeken, ami annyit jelent, hogy ne a dolgok mélyével fejezze ki azok mélyeit, hanem a mélységek külső jeleinek ábrázolásával legyen mélyenható. S ha tehetséges, nekünk a habokból és színekből, a felületes jelekből esetleg az infernó is látnunk adatik majd.”