Emily Blunt testéért mi is ölni tudnánk

Olyan nincs, hogy a Rocketeer rendezője rossz filmet forgat. Így ültem be a Farkasemberre, és nem is csalódtam. Joe Johnston profi Lucas-tanítvány: a Star Wars és a Frigyláda trükkmestereként megtanulta, hogyan kell lenyűgöző látványvilággal eladva újrahasznosítani a kedvenc képregényeit és fekete-fehér filmjeit. A Farkasember így nemcsak a 41-es Wolf-Man remake-je, de a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmeshoz hasonló, viktoriánus akciófilm is lett, ahol a humor helyett a belezés hangsúlyos.

Az alapsztori megmaradt: a tékozló fiú (Benicio Del Toro) hazatér az apjához (Anthony Hopkins) a vidéki angol birtokra, de megharapja egy farkasember, és ő is őrült sorozatgyilkossá változik. Csak a szerelmétől (Emily Blunt) várhat könyörületet, mert a fél falu baltával meg kaszával, a Londonból küldött detektív (Hugo Weaving) pedig ezüst pisztolygolyókkal vadászik rá.

Az egyre unalmasabbá váló vámpírőrület idején jó, hogy előrángattak a koporsóból egy másik híres Universal-szörnyet. A vérfarkasok a vámpírokhoz képest esendő, tragikus hősök: a vérszívó mindig az örök élet szürkesége miatt kesereg, de közben kedvtelésből gyilkol embert, pedig patkányvéren is élhetne. A farkasember-sztorikban viszont mindig jólelkű, szerelmes fiatalból lesz gyilkológép, aki csak nappal ébred tudatára, hogy a rosszabbik énje a fél várost kicsontozta telihold idején. A néző itt könnyebben azonosul a fenevaddal, pláne, ha már kibontakozott a kötelező szerelmi szál is. És még véletlenül sem a szörnyvadászoknak szurkolunk, mint Drakula esetében.

Az új verziónak jót tett, hogy a sztori átkerült az 1890-es évekbe. Így a Ford T-modellje helyett gőzautókat törnek össze, amikor a farkasember romba dönti London belvárosát. Az eredeti sztori a 40-es években játszódott, a Drezdából Angliába menekülő Curt Siodmak a farkasos népmeséket és a náciktól való rettegést gyúrta össze. A viktoriánus korban a tudományok és az okkult misztikum állt örökös harcban, és ez nagyon látványosan jelenik meg a filmben is, például amikor a diliházban próbálják kikúrálni a főhősből a vérfarkastévképzetet.

Andrew Kevin Walker forgatókönyvíró egyébként már az Álmosvölgy legendájában is olyan főszereplőre épített, aki csak a fokozatos borzalmak hatására kezd hinni a természetfelettiben, David Self pedig az Átokban kísértetkastélyba szervezett pszichológiai kísérletet Liam Neesonnak és Owen Wilsonnak.

Benicio Del Toro tökéletes választás volt főszereplőnek, mivel eleve úgy néz ki, mint egy farkasember. A vérfarkasos filmek legfontosabb elemét, az átváltozós jelenetet a veterán Rick Baker maszkmesterrel vette fel, aki 82-ben az Egy amerikai farkasember Londonbannal már nyert Oscart. Baker csapata ezúttal rengeteg művért és habszivacsot használt fel, mivel a filmben néha a Fűrészt idéző belezős jelenetek vannak: a legjobb, amikor a szőrös Del Toro jeleneteiben letépett karok meg szétharapott tüdők repkednek.

A vérfarkast üldöző Abberline felügyelő a régi változatban idegesítő karakter volt. Hugo Weaving viszont hideg logikájú, vadászkopó kitartású, angol gentlemannek mutatja be (pedig ausztrál), akiben együtt van a vámpírvadász Van Helsing és a briliáns agyú Holmes összes jó tulajdonsága. És még azt is megtudjuk róla, hogy ő nyomoz a Hasfelmetsző után. Emily Bluntnak baromi nehéz feladata volt, mert abroncsszoknyában és nyakig gombolt blúzban kellett észvesztően dögösnek lennie, így egyetlen fegyvere a szemvillanás és a mosoly maradt. Ő az, ki egyszerre tud szende szűz és a rendőrökkel verekedő szerelmes anyatigris lenni, miatta szerintem minden férfi képes lenne fejeket letépni és beleket marcangolni.

Anthony Hopkins meg egyszerűen ellopja a showt. Minden jelenetében uralja a vásznat, a néző még akkor is parázik tőle, ha csak kedélyesen keresztülsétál az erdőn egy puskával, vagy bezár egy pinceajtót. Az Oscar-díjas színész minden mozdulatában ott van a kedves nagypapába költözött Hannibal Lecter. A Farkasember nálam 9/10-es film.