Nem az a legrosszabb, ha kirúgnak

George Clooney a Michael Clayton után megint meggyötörten néz a kamerába: szemkörnyéki ráncok, félmosoly, mintha minden képkockán azt mondaná, erre az egy-két évtizedre már mindegy, ez jutott, ennek kell örülni. Persze lehet, hogy csak a kihívást keresi a sok Martini-reklám után, de a szuperközeliken azért hitelesnek tűnnek azok a ráncok.

Persze mindegy is, a lényeg, hogy az Egek urában is szembenéz egy elfuserált élettel, és még csak nevetni sem tud rajta. A gazdasági világválságra hangolt filmben Ryan Bingham munkaerő-leépítési szakember, aki egyik nap Los Angelesben, másnap már Des Moines-ben rúgja ki a nagyvállalatok feleslegessé vált dolgozóit. Megértő, türelmes, könyörtelen. Munka után pedig egyetlen szórakozása, hogy belép minden, az utazás során szembejövő hűségprogramba, iszik pár kis üveges viszkit a minibárból, másnap továbbáll. 350 ezer mérföldet repül évente, és az egész életét feladhatja kézipoggyászként.

Ebbe az aprólékosan kidolgozott, megnyugtatóan „reply all”-ra állított életbe piszkít bele Natalie, a fiatal, ambiciózus és leheletnyit túlsminkelt kolléga, aki kidolgozza az online leépítés rendszerét, vagyis azt forszírozza, hogy ezentúl inkább videochaten rúgják ki az embereket. Nincs több repülés, Hilton-felirattal hímzett köntös és bónusz mérföld.

Egy utolsó utazás maradt csak Ryannek, ahol betaníthatja a törtető új alkalmazottat, megmutathatja az apró fogásokat, hogy mikor kell megértően nézni, magyarázni, és mikor jobb csendben maradni. A helyzetet csak bonyolítja Alex, a negyvenhez közelítő üzletasszony, aki csak 60 ezer mérföldet repül, viszont dugott már a repülőgép mosdójában, ráadásul helyi járaton. Ryan flörtöl, majd szerelmes lesz, Natalie pedig összeomlik, öregszik pár évet, és smink nélkül karaokézik.

A Junót és a Thank You For Smokingot jegyző Jason Reitman romantikus vígjátékkal felöntött road movie-ba kevert annyi iróniát, reménytelenséget és nyomorúságot, hogy a legjobb jelenetek alatt egyszerűen kényelmetlenül mozgolódunk a székünkben. Mintha George Clooney néha kinézne a filmből, hogy megkérdezze, hogy „miért, ha nem pont így cseszed el az életed, akkor az már jobb?”

Városok suhannak el, feltűnik az amerikai átlagpolgár összes alfaja: a munkamániás, a kertvárosi családbarát és a platinakártyás költekező is, de csak azért, hogy szemléltető eszközként bizonyítsák, kortól, nemtől és életviteltől függetlenül reménytelen minden.

Merthogy az Egek urában mindenki nyomorult, csak Ryanen kívül erre más nem jön rá. Például megtudjuk, hogy az amerikai nőknek a szerelem először Toyota-reklám fehéren csillogó fogsorú családdal, nagy terepjáróval és csaholó golden retrieverrel, aztán már csak egyetlen mosoly a sörhas és egy kopasz fejtető közé szorítva. Sőt az is kiderül, a házasság csak arra jó, hogy ne érezzük olyan kibaszottul egyedül magunkat esténként, miközben 107 ezer kilométer/órás sebességgel száguldunk a Nap körül keringve.

Reitman tökéletesen tudja ábrázolni az ürességet és a kiúttalanságot, nem tart példabeszédet, nem túloz, de a szereplők, a párbeszédek, a beállítások, sőt még a kamera szűrői is mind ugyanazt mondják: felesleges erőlködni, lesz pár jó éved, aztán elhízol és meghalsz. És mindezt olyan természetességgel adja elő a három színész, hogy mindőjüket Oscarra jelölték ezért: Clooneyt a legjobb férfi főszereplő, Vera Farmigát és Anna Kendricket a legjobb női mellékszereplő kategóriájában.

Csak a végén kezd el billegni a film, mert nemcsak happy end nincs, válasz se nagyon. Na jó, azért érkezik valami, miszerint együtt mégis jobb, mint egyedül. Reitman tudja és vallja a hollywoodi romantikus filmek, házátalakító realytik és családbarát sitcomok igazságát:a család, az amerikai kertvárosi élet, a nagy ház és a SUV minden világok legjobbika. Csak nem tudja elmondani, hogy miért.

Kispolgári vágyakban fuldokló esküvő és két egymásba kapaszkodó szerencsétlen: erről szól az Egek ura szerint a család. Talán éppen ezért marad csöndben minden szereplő, amikor a boldogságot kéne pár percre bemutatnia a filmnek. Inkább csak egy klipet kapunk széles mosolyokkal.

Az utolsó jelenet előtt a filmben kirúgott mellékszereplők visszatérnek, hogy elmondják, a család segítette túl őket a nehéz helyzeten. De aztán rögtön jön Ryan, aki azt hitte, nincs szüksége emberi kapcsolatokra, végül azonban rá kellett jönnie, hogy rá nincs szükség. Szomorúan mosolyog, mielőtt felszáll egy gépre, és ettől a munkanélküliek vallomása ugyanolyan kamudumának tűnik, mint amikor a legelső jelentben a főszereplő egy frissen kirúgott szerencsétlent azzal áltat, a nagy birodalmak építői mind végigmentek azon, amin ő, és pont ettől lettek olyan erősek.

Az Egek ura ügyesen rombol le mindent, amit az emberi kapcsolatokról az amerikaiak hisznek, de nem ad semmit helyette. A végén azt mondja, hogy ja bocs, ennyire azért nem rossz minden, itt van például ez a kis dalocska, szépen szól, rakunk alá pár lassított felvételt, és máris minden sokkal jobb lesz. Pedig nem.