Rohadjanak meg a hippik mind egy szálig

2010.03.24. 14:14 Módosítva: 2010.03.24. 14:50
George Clooney háborúellenes filmje iróniával próbál közelíteni Irakhoz, de a végén csak a virágkoszorúval a fejükön John Lennon-dalokat éneklő hippik maradnak.

Az az érzésem, hogy azok a hollywoodi filmek, amikben nem finganak, vagy nem sorozatgyilkosok hentelnek nagy mellű szőkéket motoros fűrésszel, mind Irakról szólnak. Persze közel sincs így, de a komoly, távolba révedős művészfilmektől a pirotechnikai bemutatóra felfűzött akciómozikon át a háromdimenziós természetvédelmi scifikig mindenhol az iraki háborúról méláznak. De legalábbis mellékesen, az akciójelenetek szüneteiben kibontanak egy giccses háborús allegóriát.

Mindenki elmondja, hogy mégis mit hogyan kéne, meg hogy nem kéne. Néha úgy tűnik, Hollywoodban mindenki lelkiismereti problémákkal küszködő külpolitikai tanácsadó. Persze értem én, ez jelenleg az Egyesült Államok legnagyobb problémája a gazdasági válság és az egészségügyi reform mellett, és mindenki a saját eszközével mondja ki a kimondhatatlant. A festők ecsettel, a költők rapszámokkal, a filmesek nagy költségvetésű háborús jelenetekkel.

Csak hát míg a vietnami háborút feldolgozó mozik megújították a műfajt, és nem mellesleg segítettek feldolgozni Amerika első vereségének traumáját, addig a mostani filmek egy-egy kivételtől eltekintve csak a kliséket ismétlik. Ebből a szempontból mindegy, hogy a háborút éltető véres örömódáról vagy békepárti virággyerekek könnyes dobozgitározásáról van szó.

A Kecskebűvölők sem különb. Akkor sem, ha George Clooneyról tudni lehet, hogy nemcsak piszkosul jó színész, rendezőnek, producernek, filmes háttérembernek meg egyszerűen gondolkodó amerikainak sem használhatatlan. Clooney ezúttal előző filmjének forgatókönyvírójára bízta a rendezést, de míg a Jó estét, jó szerencsétet Grant Heslov munkája mentette meg, addig a mostani filmben csak rontotta a helyzetet.

Pedig a Kecskebűvölők jól indul. Megvan a sztárparádé, Ewan McCregor, Jeff Bridges, Kevin Spacey és George Clooney, aki saját filmjeiben előszeretettel osztja magára az alkoholista kóklert, hogy még ezt az elcsépelt karaktert is kurva jól hozza. Jeff Bridges lófarkas, rózsaszín lelkű katonája is tipikus jutalomjáték, Kevin Spacey sem panaszkodhat, végre tehetségtelen gonoszt játszhat, ami ugyanúgy vonzza a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart, mint egy szerelmes SS-tiszt vagy egy autista professzor.

A színészek mindent megtesznek, hogy felpörgessék a titkos paranormális osztag történetéről szóló filmet, az első jelenetekben még ott van a groteszk és az irónia is, ami nélkül egy ilyen történetet értelmetlen lenne leforgatni.

Látjuk a fiatal újságírót, aki azért megy Irakba, hogy férfiasnak tűnjön volt felesége előtt, de közben belebotlik az őrült kémbe, aki azt állítja magáról, hogy egy szellem hívására jött, megkeresni az „Első Föld Zászlóalj” Irakban tevékenykedő tagjait. A zászlóaljról kiderül, hogy tulajdonképpen az amerikai hadsereg titkos egysége, amit egy egykori katonából hippivé, majd hippikatonává vált lófarkas Steven Segal-klón alapított, és az általa kiképzett szuperkatonák állítólag nemcsak távolba látnak, pusztán elméjük erejével gyilkolnak is. Legalábbis egyszer már elpusztult egy kecske, miután órákon át bámulta a kommandó egyik tagja.

A valóság egyfolytában betör a paranormális egység abnormális történetébe, az újságíró és az állítólagos kém sodródnak Irakban, közben nem tudjuk eldönteni, tényleg szuperkatonákról vagy csak idült ezoteriában szenvedő idiótákról van-e szó. A titkos egység ugyan olyan, mintha egy csapat beelesdézett virággyerek bestiálisan megerőszakolt volna pár vietnami veteránt, de az alkotók nem hagyják, hogy nyugodtan röhögjünk az egészen, mindig elejtenek pár nyomot, ami arra utal, hogy mégsem kamu a távolba látás, a szemmel gyilkolás és a nagy hatótávolságú szeretet.

A történet közepén kiderül, mégis mire ez a nagy lebegtetés. Jól elmondják, hogy igenis szükség van szép lelkű virággyerekekre, a jó hatalmában hívő jedikre, mert egyébként csak a hájas, szivarszagú kapitalizmus meg a szadista háború marad. A film végén még a szánkba is rágják, hogy a torkunkon akad az előre pépesített igazság: Amerikának még soha nem volt ennyire szüksége álmodozókra. Hippikre.

Ha egy kicsit szabadjára engedhetném a lelkem mélyén még mindig általános iskolába járó Eric Cartment, gyorsan ideköpné, hogy a hippik menjenek a picsába mind. De persze ezt nem ár kissé cizellálni: a Kecskebűvölők legnagyobb hibája ugyanis éppen az, hogy úgy állítja be, mintha az elhibázott iraki háborúért csak a számító gonoszságot lehetne okolni, és a naivan együgyű jóságnak nem lenne szerepe abban, hogy ennyire elcsesződtek a dolgok. Mintha nem a hatvanas évek hippijei mentek volna politikusnak, miután megunták a dobozgitározást meg a harmatos fűben dugást, hogy konokul és hülyén csak azért is két részre osszák a világot: jókra és rosszakra. Mintha a World Trade Center leomlása után nem több millió lézerkardos jedi rángatta volna bele az országot két értelmetlen és nehezen finanszírozható háborúba.

És itt nemcsak arról van szó, hogy nem értek egyet a film mögé felhúzott elvekkel. A történet is megsínyli, hogy az alkotók a gondosan, mindkét irányba osztogatott, visszakezes cinizmussal felhagyva magukhoz ölelik az egyik oldalt. Mert a film a közepéig éppen arról szólt, hogy jó ötletekből is lesznek rossz dolgok, meg persze rossz dolgokból is kisülhet valami jó. Aztán a végére elfelejtik, hogy sokszor csak nézőpont kérdése, hogy a teljes menetfelszereléssel, a vállukon gránátvetővel szerelt M16-ossal menetelő tengerészgyalogosokat jedinek vagy inkább birodalmi rohamosztagosnak látjuk a szembefényben.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!