A Disney megrekedt a 90-es években

Míg a Disney fiókcége, a Pixar a 95-ös Toy Story óta ontja a briliánsan megírt és agyondíjazott animációs filmeket, az egérbirodalom továbbra is ragaszkodik a jól ismert tündérmesékhez, a giccses látványvilághoz és a kétpercenként dalra fakadó szereplőkhöz. A karácsony elé időzített, habcsók könnyedségű Aranyhaj szépen beilleszkedik a klasszikus Hófehérke-Hamupipőke-Csipkerózsika-Kis hableány vonalba. Csak a Disney-fejesek megfeledkeztek arról, hogy már nem 1998-at írunk. Egy egyszerű Grimm-adaptáció, ahol a jó nagyon naiv és nagyon jó, a gonosz pedig nagyon gonosz és nagyon sokat énekel, már senkit sem hat meg, hiszen a konkurens Dreamworks a sokadik Shreket és a Megaagyat hozta el idén a mozikba.

Jó látni, hogy a Disney-napszámosok is eljutottak arra a technikai szintre, mint a Pixar és a Dremworks, és szálanként tudnak szélben lobogó sörényt meg hajzuhatagot rajzolni. Csak az a baj, hogy itt ki is merült a trükktáruk: az Aranyhaj szereplői és helyszínei fájdalmasan sterilek és élettelenek. Mintha egy kezdő animációs filmeseknek összeállított Fairy Tale Maker™ 2.0 rajzprogram alapsablonjából másolták volna ki, hogy aztán összefésüljék azzal a sztorinak csúfolt, szirupos kliséhalommal, amit a lejárt licencű Grimm to Disney Converter™ 1.1 dobott ki nekik.

Aranyhaj ugye kapásból a Disney-mesék tipikus egyenhercegnője. Szép, naiv és ártatlan, akárcsak Arielle, Belle vagy Jázmin, és miközben Hófehérkéhez hasonlóan a gonosz mostohájától szenved, Csipkerózsikaként várja a fehér lovon betoppanó herceget. Igazából csak annyiban különbözik az elődeitől, hogy az extrém hosszú hajával el lehet sütni néhány ostorlengetős Indiana Jones-poént, de ilyenekből sajnos nagyon keveset dobott be Dan Fogelman forgatókönyvíró.

Egy Disney-mesébe persze mindig kell nagy hangú, poéngyáros sidekick is a főszereplő mellé. A Kis hableányban ilyen volt Sebastian, a rák, az Aladdinban a szellem, az Oroszlánkirályban Timon és Pumba. Az Aranyhajban viszont nincs ilyen karakter, csak egy pofákat vágó, néma kaméleon, és a tátongó űr, amit frappáns egysorosokkal kellett volna kitöltenie.

A főgonosz ezúttal egy vén boszorkány, aki azért rabolta el és zárta egy toronyba Aranyhajat, hogy a sötétben világító varázstincseitől mindig megfiatalodhasson. Az animációs részleg ennél a szereplőnél tökéletesen vegyítette a Hófehérke banyáját a Halott menyasszony nagy szemű, késpenge szájú, dark fantasy szerplőivel, de a karakter megint ott bukik el, hogy semmiben sem különbözik az elmúlt 100 év rajzfilmjeinek tipikus boszorkányaitól. Ráadásul ő énekel a legtöbbet.

Az Aranyhaj betétdalai funkciótlanok és rendszeresen megtörik a dramaturgiát. Annyira szürkék és erőltetettek, hogy a moziból kifelé jövet már nem is emlékszünk rájuk, pedig ezeket is ugyanaz az Alan Menken komponálta, aki a Kis hableány bulizós karibi zenejét, az Aladdin fülbemászó keleties dallamait és a Herkules gospeljeit. A Dzsungel könyve majmos jelenete vagy az Oroszlánkirályban a kis Simba dala önmagukban is zseniális zenés-táncos látványshow-k voltak, amiknek a dalszövegét még évtizedekkel később is fejből tudjuk. Az Aranyhajnál viszont úgy tűnt, a hollywoodi ének- és zenetanár lobbi durván megzsarolta valamivel a stúdiót, hogy a játékidő negyedét kötelező áriázással töltsék ki.

Akad azért akad pozitívum is ebben a mesében. Például a saját haverjait is átverő, de valójában arany szívű, körözés alatt álló, nagydumás, hősszerelmes tolvaj (aki természetesen sötét hajú, jóképű, és mangaszereplőket megszégyenítően nagy szemű). És persze a kötelezően almafüggő, fehér csodaparipa, aki kezdetben a fényes páncélú katonáké, de a rengeteg közös kaland során átáll a főhős oldalára.

Ezzel a sikerrecepttel viszont az a baj, hogy a Karib-tenger kalózai-széria sztárforgatókönyvírói, Ted Elliott és Terry Rossio pont ilyen főszereplőt és lovat találtak ki a Dreamworks 10 évvel ezelőtti rajzfilmjéhez, az Irány El Doradóhoz, ami azért messze jobb a kalandos-lánymegmentős-énekelgetős műfajban, mint az Aranyhaj. (6/10)