Szörny, hányinger, videó

Hányingert keltően jó film – 7/10
Stöckert Gábor

Szörnyes katasztrófafilmben nehéz újat mondani, pedig az eddigiek néhány kivételtől eltekintve egy koreográfiára készültek. Bemutatkoznak a szereplők – egy-kettő –, jön a monszter – három-négy –, meghal néhány hős – öt-hat –, megszabadulnak a szörnytől – hét-nyolc, kilégzés. Idősebbek is elkezdhetik. Láttuk ezt a gyakorlatot már szerelmes szörnnyel (King Kong), vígjátékba csomagolva (Evolúció) és szexi óriásnővel is (Az 50 láb magas nő támadása), Godzillának pedig saját csillaga van a Hollywood Walk of Fame-en (mármint az eredetinek, nem a Roland Emmerich-féle borzalomnak).

És akkor jön J.J. Abrams, akit eddig leginkább a sorozatrajongókat igencsak megosztó Lost producereként ismerhettünk, és tévésorozatokból összerángatott stábjával odarak a vászonra egy alig 80 perces filmet, ami szembemegy a műfaj legtöbb kliséjével.

Pedig Abrams elképzelése sem eredeti, csak nagyon ügyesen nyúl: a világmegváltás helyett a túlélésre gyúró kisemberek megpróbáltatásaival legutóbb a Világok harcában találkoztunk, most ugyanezt a Blair Witch Project házivideónak álcázott, kézikamerás megoldásaival láthatjuk (szerencsére Spielberg egyik legnagyobb szégyene, a happy endre újra felbukkanó kutya nélkül). Abrams és a keze alá dolgozó iparosok úgy követik végig a szörnydúlta New Yorkból menekülni próbáló maroknyi fiatal kálváriáját, hogy igen szűken mérik a magyarázatokat és a néző feloldozását. Éppen ezért minden további részlet a cselekményről vétkes spoiler lenne – legyen elég annyi, hogy a klisédöntögetés leginkább a sztoriban érhető tetten.

A kézikamerás bűvészkedésnek azonban nagy ára van, amit a néző fizet meg. Ilyen felvételeken a menekülés csak úgy lehet hiteles, ha a kép a gyakorlatilag operatőrként dolgozó szereplő kezében ugrál, és csak rövid pillanatokra áll meg, hogy megmutassa az üdítően rusnya és szokatlan anatómiájú szörnyet (jó esetben megfelelő zoomolással). Az élmény olyan, mint lengedező hajóhintáról nézni egy teniszmeccset. Az első sorokba csak úgy érdemes jegyet venni, ha van nálunk B6-vitamin, vagy más, hányingert csökkentő szer, aki pedig hajlamos a tengeribetegségre, meg se álljon a hátsó sorokig. A figyelmeztetés teljesen komoly, az amerikai mozikból sokan kijöttek, mert rosszul lettek, és nem azért, mert olyan véres a film (egyébként az, nem is értem, hogyan kaphatott kint PG-13-as besorolást). És ezek után a nézőnek még mindig meg kell hoznia azt az áldozatot, hogy megbocsátja a home videóhoz képest furcsa anomáliákat: azt, hogy az amatőr operatőr olyan jeleneteket is felvesz, amiket a profi dramaturgia kíván, hogy olyan szituációkban is filmezni kezd, amikor kapát-kaszát hátrahagyva kellene rohannia az életéért, de leginkább azt a bosszantó szokását, hogy szívesen elidőzik szponzori reklámokon.

Ez az áldozat nem fog mindenkinek menni, a moziban mellettem Valentin-napi rózsát szorongató lány például barátjához fordulva az "Ez meg mi a fasz volt?" kérdéssel értékelte a filmet. Talán jobban bejön majd a Cloverfield azoknak a filmbuziknak, akik hajlamosak rácsodálkozni egy-egy szép technikai megoldásra és elgondolkozni, hogy egy hosszú és bonyolult snittet hogy a bánatba forgattak le. Mert a technikai oldal nagyon rendben van, annyira, hogy a film a fenti hibák ellenére is működik. Még a felejthető szerepekben (Feláldozható Hős #1, Feláldozható Hős #2, ...) brillírozó ismeretlen színészek helyenként esetlen játéka sem töri meg az illúziót: a néző nem távolról szemléli a pusztuló New Yorkot, hanem ott van a kataklizma közepén. Nem csoda, hogy sok kritikusnak rögtön bekattant a 2001. szeptember 11-i merényletsorozat, elvégre ismeretlen veszedelem sebzi meg a várost váratlanul, és a becsületes adófizetők hirtelen fenyegetve érzik magukat. Nekem ott véget ért a párhuzam, amikor a szörny egyik lába először dobbant elő a leomló Woolworth Building porfelhőjéből.

A karcsú 25 millió dollárból készült film máris óriási siker (133 milliónál tart a bevétel, és a végleges összeg ennek többszöröse lesz), nem utolsósorban annak a vírusmarketingnek köszönhetően, amihez hasonlót a Kígyók a fedélzeten óta nem tapasztalhattunk. Abramsék nagyon profin és nagyon titokzatoskodva, szinte képkockáról képkockára szivárogtatták az infót a filmről, miközben rajongói blogok próbálták egymástól megtudni, hogy mi is lesz az először cím nélküli projektként, majd az amerikai bemutató dátuma után 1-18-08-ként emlegetett film. A felhajtás a készítőkre is visszacsapott: a Cloverfield munkacím volt (egy Abrams irodájához közeli utca neve után), de miután elterjedt a neten, az alkotók már inkább nem változtatták meg – szóval a címnek tulajdonképpen semmi köze a filmhez. Ahogy az lenni szokott, a víruskampányra mások is ráakaszkodtak (egészen véletlenül január 18-án debütált a Monster című borzalom is, amiben egészen véletlenül kézikamerás felvételeken láthatjuk, ahogy egy szörny átrendezi egy nagyváros ingatlanárait), a Cloverfield-rajongók máris kikockázva elemzik a film utolsó jeleneteit, jövőre pedig érkezik a folytatás. Na, az lesz az igazi mutatvány, ha Abrams ezek után is újat tud hozni a műfajba.

King Kong idején jobb volt 5/10
Szűcs Gyula

Az amerikai kollégákhoz hasonlóan nekem is hányingerem volt a Cloverfield vetítése alatt. De nem azért, mert a második sorból néztem végig, ahogy a New York-iak a szörny elől menekülnek, hanem mert előző este fekete olajbogyót ettem, holott csak a zöldet szeretem.

A Cloverfieldet nem nevezném igazi szörnyfilmnek. Azokban többet szokás mutatni az épp ügyeletes városrombolóból, pláne, ha annyi CGI-mágus dolgozik rajta, hogy negyedórán át pereg a nevük a stáblistán. A Blair Witch stílusát idéző, remegő kézikamerás felvételek valóban újszerűnek hatnak a grandiózus King Kong-remake vagy a Spileberg-féle Világok harca után, de a karakternézőpont következetlen használata sajnos sokat ront a dokumentumfilm-szerű hitelességen.

Az eseményeket egy igazi geek szemszögéből látjuk: Hud (T J Miller) odavan a szörnyekért, a repülőkért és a jó csajokért (akikkel sohasem ő, hanem a menő haverja jön össze). A srác másfél órán át lelkesen filmez, de amikor olyan dolgokat lát, amiket valószínűleg soha többé az életben (bombázókötelék húz el a feje fölött, hogy karajt csináljon a szörnyből), akkor soha nem ezekre zoomol rá, mindig a haverjai unalmas beszélgetéseit veszi inkább. És amikor jobbnál jobb miniszoknyás hátsók billegnek előtte a lerombolt felhőkarcoló, vagy a metró folyosóin, soha nem teszi szóvá, hogy "De jó segged van, Lily!", amire kaphatna egy "Te barom, még most is csak ilyenekre tudsz gondolni?" választ, és akkor egyből hitelesebb lenne ez az egész dokufilmesdi. Hiányoltam az olyan részeket is, amiben pont akkor merül le az aksi, mikor egy háztetőről a legjobb szögben lehetne filmezni a szörnyet, és mire a srác berakja az új elemeket, a városromboló rémség már két utcával odébb dobálja az autókat. Néhány ilyen jelenet jobban elhitette volna a nézővel, hogy amatőr felvételt lát, és nem egy profi filmes stáb munkáját.

Spoiler! Innentől csak az olvasson tovább, aki szeretné például megtudni, honnan csöppent New Yorkba Abrams szörnyetege. Az utolsó jelenetben (ami tulajdonképpen az első, mert a szerelmesek előző kirándulása rajta maradt a kazettán) ha nem a főszereplőkre figyelünk, láthatjuk, ahogy a háttérben becsapódik egy műhold a tengerbe. Hogy ez most a szörny űrhajója volt, vagy a szatellit csak kirobbantott egy árkot a tenger mélyén, amiből előbújt egy böszme ősállat, azt még a rendező sem volt hajlandó elárulni.

Van a Cloverfieldben egy falkányi kisebb, csápos-pókszerű szörnyeteg is (engem a Nyolcadik utas arctámadójára emlékeztettek), akik a nagy behemót hátáról potyogtak le. Sajnos kizárólag csak azért, hogy a főszereplők a metróalagútban se legyenek biztonságban. A film amúgy tele van a korábbi katasztrófafilmekre tett utalásokkal. A Szabadság-szobor lenyakazása főhajtás (haha) Carpenter Escape from New Yorkjának plakátja előtt, az "It's still alive"-sutyorgás pedig az 1954-es Pánik New Yorkban óriásdinoszauruszának felbukkanását idézi. Ezeket azért többször újranézem majd, mint a Cloverfieldet.