Régen Kúrt Russell a mennybe megy

Szex, Russell, szupermuff - 10/10
Szily László

Örök hálánk Quentin Tarantinónak, hogy amikor jól beszívva pináról, Jackie Chan nonfiguratív korszakáról, meg sósmogyoróból és hajfixálóból előállítható házi desszertekről beszélgetünk, akkor az nem szánalmas drogos motyogás, hanem értékes popkulturális tevékenység. Azt meg már maga Szilvásy Péter európai értelemben vett szociáldemokrata táltos sem tudná megmondani, hogy az ezredvég és ezredelő ifjúsága Tarantino miatt szokott-e leginkább nagymellű karatés nőkről, vérengző ufókról és Antal Imre Fiatal kentaur megmenti a Hír tv logopédusát a librofóbiások karmaiból című festményéről beszélgetni, vagy épp ellenkezőleg, Q.T. egyszerűen lehallgatott minket, aztán hiperrealista stílusban megfilmesítette a jegyzőkönyveket.

Ez végül is tök mindegy.

Az viszont nem annyira, hogy a Mester több évnyi közepes filmekkel tarkított, önfeledt agysejtrombolás után újra beletrafált, és olyat rendezett, hogy Chuck Norris Schmuck Andor-testű, Görbe Nóra-fejű komornyikja adja a másikat. Sokkal jobbat a Kill Bill bármelyik részénél és legalább olyan lenyűgözőt, mint a Kutyaszorítóban vagy a Pulp Fiction.

A Halálbiztosról, úgyis mint Death Proof, tartalmilag szerencsére alig lehet bármit is mondani anélkül, hogy le ne lőnénk a poént - vagy le ne szakítanánk a lábfejét, hahaha - mert a sztori egyszerű, mint a szemüregbe bökött vasvilla. Úgyhogy nem is fogunk persze elköpni semmit. Annyit azonban el szabad árulni, hogy van benne kétszer négy forrónadrágos-miniszonyás szupermuff (Ki kicsoda-muffológiánk itt olvasható), akik nagyon sokat beszélnek elképesztően viccesen, miközben hektoliterszám vedelnek városszéli bárokban, vadul csávóznak, méterszámra spangliznak és vadítóan lapdancelnek. Néha valaki borzasztó halált hal, van bosszúállás, fokozhatatlanul jó zene, tökéletes autós üldözés és újrafeldezett zseniális cikiszínész, ezúttal Kurt "Tango és Cash Katona Menekülés New Yorkból A vasmacska kölykei Nagy zűr kis-Kínában" Russell. Akiről kiderül, hogy pompás humora van. (Uj főszerkesztő a monitorba hajolva éppen azt mondta, hogy Régen Kúrt Russell, és nem is tudja, mennyire beletrafált. Önök sem, míg meg nem nézik.)

A Death Proof - amúgy az évtized legéletigenlőbb filmje, hiába a töméntelen megaláztatás, gonoszság meg a műszerfalra kenődő bombanőarc - azért működik annyira lehengerlően, mert Tarantino mintegy mellékesen tökéletes tempójú vizuális orgiát rendezett. Még magyar nézőknek is tökéleteset, pedig a hazai közönség 95 százalékának nyilván nincs semmiféle élménye a véres-erőszakos-bögyösszőkemacaalázós B-movie-aranykorról, amit a Halálbiztos megidéz, parodizál, kiforgat és persze tequilaszagú, chilifoltos oltárra emel. (Én a maradék 5 százalékba tartozó kritikusokkal együtt láttam a filmet, akik a vetítésről kifelé jövet rezegtek, mint a formalinba mártott szakállamtitkár, és átszellemült tekintettel olyanokat sutyorogtak egymásnak, hogy "a Russ Meyer-i értelemben".)

A tempó, mint mondtam, remek, a vér - amikor az úgy emberileg mint szakmailag indokolt - fröcsköl, mint eltévedt kereszténydemokrata a habpartin, de a Halálbiztos összességében legalább annyira üldögélős-beszélgetős, mint autósüldözős vagy bosszúállós.

Morális és életvezetési kérdésekre érzékeny olvasóink kedvéért ide írjuk a mű üzenetét: ne recskázz otthon beszívva a tévé előtt, inkább menjél el mindenféle helyekre és csináld ott ugyanazt, úgy sokkal viccesebb.

Olcsó játék hülyegyerekeknek- 3/10
Bodoky Tamás

Szoftpornónak nagyon jó film volna a Halálbiztos, kevés rendező tud ennyire nyálcsorgató módon filmre vinni vörösre lakkozott lábkörmű, egy szál bugyiban flangáló, igazán dögös csajokat. De a reménykeltő felütés - lábfejek, combok, seggek nagytotálban, hosszú percekig - után főhősnőink sajnos felöltöznek és megszólalnak, aztán pedig csak beszélnek, beszélnek, be nem áll a lepcses szájuk úgy a filmidő feléig, kész megkönnyebbülés, mikor brutális verdájával végre cafatokra szaggatja őket a rosszfiú.

A viccesnek szánt dialógusok erőltetetten ostobák, nem hiszem el, hogy a kétségtelenül érzéki látvány nélkül, mondjuk leírva bárki is mulatságosnak találná a pasifaló plakátcica Dzsungel Juli és nem túl bonyolult lelkű barátnői végeérhetetlen, de semmiről se szóló hablatyát.

A texasi autóút és a punnyadt kocsmai bulizás csak hangulatfestés gyanánt van odakenve az úgynevezett tarantinósnak szánt, de talán még betépve is élvezhetetlen csajrizsa alá, a szebb napokat látott mestertől megszokott véres-pörgős darálásra egy örökkévalóságig kell várni, és mikor végre beindul, olyan rövid és lényegretörő, mint egy összehányt kocsmai vécében elkapkodott félrészeg dugás éjfél után. A nagyszájú kis ribancokra leselkedő végzet ráadásul Kurt Russel személyében jelenik meg az út széli lebujban, ami önmagában egy rossz vicc, ennyi erővel Tom Cruise vagy Orlando Bloom is alakíthatta volna a perverz, pszichopata kaszkadőrt.

A frontális karambol két perce rendben van, kéjes elégtételt érzünk, de aztán mi történik? Jön újabb négy ostoba liba, és az egész kezdődik elölről: autókáznak, teszik-veszik magukat, beszélgetnek megint egy laza félórát a pasijaikról akik más nőkkel dugtak a születésnapjukon, meg hogy mikor hova estek be részegen. Ha a fullasztó unalom művészfilmes vonás, Tarantino ezúttal kétségkívül művészfilmet csinált.

Ami egyáltalán jó a Halálbiztosban, azt innen-onnan (a Vanishing Point-tól a Thelma és Louise-ig) lopkodta össze a kókler rendező. Már a saját filmjeit is nyúlja, az új mozi emblematikus jelenete, mikor Tarantino pultosként öntelt fejjel a Ponyvaregényből idéz. Ha mindenáron csajmozit akart csinálni, a közönség sokkal jobban járt volna, ha az elfuserált párbeszédek kiagyalása helyett inkább képkockáról-képkockára újraforgatja a szexuálisan túlfűtött Supervixens-t vagy a Faster Pussycat, kill, kill című fekete-fehér trashmozi-klasszikust, mert azokban kevesebb a gyenge duma és sokkal több a hátborzongató akciójelenet.

Például az autós üldözés, amire ebben a filmben egészen az utolsó negyedóráig kell várni, mert előtte a csajok pár Kahuna-burger mellett részletesen megbeszélik a filmes előzményeket. A Dodge Challenger motorháztetején kéjelgő tökös kaszkadőrlány aztán két percig megint nagyon rendben van, egészen míg meg nem jelenik Russel a halálfejes autóban, mert innentől ismét egy remake, a Spielberg-féle Párbaj következik.

Összességében belterjes, művészkedő, önfényező faszverés elenyésző számú eredeti képsorral, a felkapaszkodott tékásfiú által majmolt Russ Meyer álmában is jobb filmeket rendezett. Bőven elég, ha letöltik valahonnét a soundtracket.