Tréfli zsidófilm

Virtigli zsidófilm, mondta Réz András a díszbemutatón, ráadásul nem a holokauszt a téma, úgyhogy jól van, mondom, ez akár jó is lehet, kóser, hiszen a zsidóság nem azért ötezer éves, hogy muszáj legyen mindig a holokausztról mesélnie. Megvan neki a maga misztikája, gólemmel, kabbalával, atombombával meg mindennel, ami egy izgalmas és kiszámíthatatlan filmhez kellhet, szóval hajrá.

Ehhez képest a Csoda Krakkóban sajnos egy teljesen értelmetlen film lett, körülbelül annyi misztikummal, mint bármelyik Scooby Doo-rajzfilm. Jó sokat beszélnek benne jiddisül, mert az nagyon autentikus, és állítólag központi szerepet játszik benne a drejdelpörgettyű, ami egy régi zsidó társasjáték és egyben varázskellék. Hát ez a központi szerep olyanra sikerült, hogy Brecht ökölszabályát megtörve a színpadra hurcolt és gondosan körbefilmezett puska ezúttal nem sül el, a pörgettyű csak úgy pörög, mert arra van, viszont megjelenik a csodarabbi, és némi körülményeskedés után varázsol is egy nagymamát, végül a szerelmesek mégis egymásra találnak. Drejdel-drejdel-drejdel.

A misztérium Groó Diana filmjében nem kiegészíti a cselekmény szövetét, hanem helyettesíteni próbálja, márpedig az még a meséknél se okos húzás, hacsak nem Pokémont forgatunk, ahol nem szükséges, hogy egyes események korábbiakból következzenek, vagy hogy valami közös közeg összekösse őket a fene nagy haszidizmuson meg nagyonbölcsrabbi-szuperközeliken kívül. Ráadásul ebben a nem létező közegben teljesen élettelen figurák szerepelnek; Bíró Eszter például egy jelentéktelen filmben főszereplőt játszó színésznőt alakít szinte minden egyes jelenetben, aki már nagyon hazamenne vacsorázni, és különben sincs megfizetve.

Szóval ez egy olyan film, aminek már a szinopszisából látszania kellett, hogy nem lesz semmi értelme azon kívül, hogy másfél óra relaxációs unalmat biztosítson a nézőinek. Ennek kapcsán viszont egy a filmnél sokkal érdekesebb dolog azért eszembe jutott. Az, hogy ha az ember mondjuk repülőmérnöknek tanul, akkor a diplomájával együtt nem kap azonnal egymilliárd dollárt, hadd tervezzen valami repülőgépet a kis aranyos, aztán legfeljebb nem tud felszállni, és akkor majd talicskának használjuk. Ha ellenben filmrendezőként diplomázik, akkor valahogy csak összegyűlik pár tízmillió, még akkor is, ha abból aztán az asztalfióknak készül film, és az igen tapasztalt Kardos Sándor operatőri munkáján kívül nincs benne semmi, amiért ennek az információgubacsnak meg kellett születnie. Úgy pottyan ez a kavics a tóba, hogy nem fodrozódik a víz egy pillanatig sem. A repülőmérnök évekig figyel szorgalmasan és szerényen egy Tupoljev árnyékában, hogy aztán egyszer majd ő maga is tervezhessen egy futóművet, és végül világra hozhassa a saját madarát. A filmrendezőnek viszont muszáj pénzt adni, amint a kaptárból kidugja a fejét, mert különben összedől a világ, és dugába dülöng a magyar kultúra. Hát nem muszáj, egyáltalán nem. Van egy olyan státusz, hogy rendezőasszisztens, lehet rövidfilmeket készíteni, és van még ezer módja annak, hogy szép lassan bevezessünk egy új tehetséget a szakmába. Vagy hogy észrevegyük, hogy nagyjátékfilm megálmodására még nem alkalmas.