Superman nem egy észlény

- Anyu, ez Superman?
- Nem ez Lex Lutor.

Talán mégsem tudja mindenki, ki az a Superman, de hát nem véletlen,
1978-ban és 1980-ban mutatták be a két klasszikus Donner-féle adaptációt a kékruhás, piroslebernyeges szuperhősröl, és azóta sokan nőttünk fel. A Superman visszatér ezeknek a folytatása, a történetben öt év kihagyással. Ezalatt Superman a bolygóján járt, ellenőrizte, hogy tényleg mindenki meghalt, de arra nem számított, hogy a Földön sok minden történik ezalatt. "Miért nincs szükségünk Supermanre?" című cikkel fut be például szerelme, Lois Lane, a Daily Planet sztárriportere.

Mi szükségünk Supermanre?

Inkább az a kérdés, hogy nekünk most miért van szükségünk Supermanre? Mert ez a nyolcvanas évek környékén még valamennyire érthető volt. Tény, hogy a Batman: Kezdődik! sikere óta nincs kozkázata a képregény-adaptációk renoválásának, de Superman esetében nem is a pirosruhás fazon a lényeg, hanem a Donner-film szereplői: a tragikus sorsú Christopher Reeve és az apját alakító tragikusan elhízott és később elhunyt Marlon Brando.

Brandót digitálisan élesztették újra, Christopher Reeve-et pedig hasonmásával, Brandon Routh-szal. Még a ruháján is csak annyit változtattak, hogy kisebb lett az S-betű. Mikor Superman Heil Hitler!-es kéztartással szárnyal a levegőben (és most már tényleg tud repülni) és a John Williams-féle zene is megismétlődik, beindul a nosztalgiahullám.

Vákumban pöszén

A film elején összetöpörödik egy bolygó, és meglepő módon felrobban, majd a vákumban hangokat hallunk, pedig ugye ez is lehetetlen (ezt már a Star Warsban is elrontották). Ráadásul az ötvenes Brando magyarhangját halljuk, ami cérnavékonyan és pöszén ezer év távlatából azt mondja: "Az ember képes a jóra, csak meg kell mutatni neki az odavezető utat". És ekkor nekem bevillan egy forgatókönyvírói malőr: Clark Kent hogy gondolhatta azt egy cikk alapján, hogy van élet a Kryptonon? Nem egy észlény, de mégis, ezért öt évre lelépni. De ilyenekkel a későbbiekben nem foglalkozom, hiszen a Superman sosem a logikus történéseiről volt híres.

A Superman visszatér legnagyobb előnye, hogy feledteti a rosszemlékű Superman 3-at és 4-et, és ugyanabban a hangulatban, csak ugye jobb technikai körülményekkel és 260 millió dolláros rekordköltségvetéssel folytatja a második részt. A szokásos egyszerű történetet követhetjük: Lex Luthor megint világuralomra tör, egy kristályföldrésszel, és Superman ebben akadályozná. Új fordulat, hogy Lois Lane közben gyereket szült és menyasszony.

Más vagyok, mint az átlag

A film hátránya a nagy elődökhöz képest, hogy egy dolgot nem sikerült átvennie digitálisan: a humort. Talán a túlzott nyögvenyelős tisztelet intette komolyságra a rendezőt, aki az X-Men 3-ból átigazolva hozta a forgatókönyvíró stábját is. Szóval hiányzik Superman arcáról a cinikus vigyor, és Lois Lane sem annyira viccesen pancser és bevállalósan rossz nő, amitől eredetinek és bátornak számított a maga korában a film. Kevin Spacey pedig hol marad Gene Hackman Jockert megalapozó frenetikus gonoszához képest? A kérdés nem költői. Sehol. Ő a legmegdöbbentőbb. Összességében a Superman visszatér ódivatúbb lett, mint a Superman 1.

Ami még ront a 2,5 órás film élvezetén, hogy a romantikus, melodramatikus jelenetek száma ellentétesen arányos az akciójelenetével, ez utóbbiból pedig jó lenne, ha négynél több lenne. Nem mintha nem néznénk szívesen, ahogy Superman az űrben gondolkodik, de a hős identitásválsága annyira nem látványos. Azon pedig, amikor közli, hogy "más vagyok, mint az átlag", a nézőtéren még a gyerekek is nevettek. "Tíz röhögő kisfiúból egy most nem tudja, hogy ő is meleg" - szól oda a szomszédom, és ezen mi is röhögünk.

De azért a filmnek is van humora: míg a világon senki nem jön rá az SZTK-szemüvege miatt, hogy Clark Kent az 196 centi magas Superman, a filmben Lois Lane ötéves kisfia seperc alatt rádöbben. Ez már egy új világ, csak a filmen még nem látszik.