Edzőterem a határon és a magyar Woody Allen

Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér
Szabózé Zoltán

A sportfilm az olyan, hogy szélesen húzzák a vonósok, meg mondjuk pereg a dob, lassított felvételeken rándulnak össze az izmok, nagytotálban folyik az izzadság és a fénnyel szembe száll a labda. Mert így érezzük igazán a küzdelmet, az emberi teljesítőképesség határán áttörni készülő főhős hősiességét, meg a verejtékszagot. Éppen ezért egyébként iszonyatosan rossz sportfilmet nézni, talán csak illegális gladiátorviadalokról szóló karatefilmeken lehet jobban unatkozni, bár ott legalább nincs ez a hazug "nem sport ez, hanem maga az élet"- filozófia, csak jól szarrá verik egymást, és a főhős végül bosszút áll a bátyjáért.

Hajdu Szabolcs Fehér Tenyér című filmje szakítani próbál ezzel a sportfilmes vonulattal, például az elején sehol sincs az öntörvényű, de nagyon is bölcs edző, van viszont egy szadista, aki karddal veri véresre azt, aki rosszul áll be a tornasorba.

"Iskola a határon-utánérzés" - írta egy idős filmesztéta világítós tollal mellettem, majd azt mormogta lenézően, hogy Törless iskolaévei, és elővett egy szendvicset. Őt már semmivel nem lehet meglepni. Pedig a gyermekkort bemutató első egy óra annak ellenére is nézhető, sőt néha magával ragadó, annak ellenére, hogy ezt a brutális közönyt már láttuk néhányszor, csak akkor nem életrajzi ihletésű volt a kegyetlenség. Mínuszpont viszont, hogy ennyire sablonosan már évek óta nem fényképezte senki a nagy magyar lakótelepet.

A gyermekkor után következő jelenetek viszont olyanok, mint amikor este elalszunk a Columbo alatt, majd megkérdezzük, hogy mi volt azután, hogy a gyilkos ledarálta és piskóta sütötte az áldozatát. "Hát a Culombo rábizonyított a gyilkosra mindent" - foglalja össze mindenki a történetet, mi meg már bánjuk, hogy behunytuk a szemünk, és hátradőltünk a fotelban.

A Hajdu Szabolcs bátyjáról megrajzolt főszereplő ugyanis a hátralévő ötven percben magához édesget egy viselkedési zavarokkal küszködő kanadai tornászt, edző lesz, majd világbajnokságon indul, és közben azt is megtudjuk, hogy mit keresett gyerekkorában a cirkuszban. Mindez nem kihagyásokkal és utalásokkal lazán egymáshoz kötve, hanem csak úgy egymás mellett, mintha a rendező már nagyon unta volna, de hát akkor is be kellett fejeznie a történetet.

A végeredmény tényleg unalmas lett, vagy inkább csak érdektelen. Tornászok, szálló krétapor és megfeszülő izmok. Egyenes a hát, nem alszik!

Nemes Gyula: Egyetleneim
Kiricsi Zoltán

Szerencsére az Egyetleneim című film tényleg nem az Egyetleneim című regény adaptációja. A könyv ugyanis egy zavarbaejtően amatőr munka volt egy botcsinálta írótól, Beregi Tamástól, aki kölcsönkérte Nemes Gyulától könyvének címét. Beregi Tamás egyébként a film forgatókönyvébe is besegített, de úgy tűnik, ott nem sikerült elrontania semmit. De ha valamihez mégis kötni kell, akkor a film Vera Chytilová munkáihoz feltétlenül kapcsolható, azok közül is az Egy faun megkésett délutánját emelném ki, amely szintén egy csajozásos sztori feldolgozása.

Mint maga a rendező is rámutat, itt két történet fut párhuzamosan, egy burleszk (én inkább vígjátéknak nevezném), és egy tragédia. A vígjátéki rész az, ahol a fiú (Kovács Krisztián) leszólít minden csajt és a hülyeségeivel fárasztja őket, a tragédiában pedig van egy állandó barátnője (Tóth Orsi). Nemes Gyula legszembetűnőbb fogása, hogy felbontja az idő linearitását és a tér egységét.

A kollázstechnika segítségével "egyszerre" több jelenet futhat egymásba oltva, másrészt a jelenetek többsége simán fölcserélhető egymással, szóval nem is fontos, hogy melyik következik a másik után. Egyébként a formai megoldások miatt is eszünkbe juthat Chytilová, de Nemes hangoztatja is lépten-nyomon, hogy tanítványa volt a cseh rendezőnőnek. Mindenestre Nemes Gyula filmje ügyesen egyensúlyoz a kísérleti film és a vígjáték határán, és ha figyelembe vesszük, hogy ez az első nagyjátékfilmje, akkor hibái is megbocsáthatóbbak.

Kovács Krisztián karaktere enyhén Woody Allenesre lett fazonírozva, de nem zavaró ez az áthallás, ráadásul szövegei jól hangzanak. Ebből következik, hogy a dialógusok sem olyan nyomorúságosak, ahogyan az a magyar filmekben már lassan hagyománnyá rögzült. Tóth Orsi jól elhelyezkedett ebben a félig kurva, félig szűz szerepben, Opti (Molnár Gábor Opti) pedig mintha egyenesen a Félelem és reszketés Las Vegasbanból tántorgott volna elő.

Viszont interjúkban beharangozta a rendező Bodrogi Gyulát, Koltai Róbertet, Babos Gyulát (és nem utolsó sorban Gangxsta Zolee-t), de egyiküket sem fedeztem fel a vásznon. Avar Istvánnak egy mondat jutott, és ez éppen azért sajnálatos, mert az világosan kiderül, hogy Nemes jól kitalálta, hogy mire képes egy "nagy öreg" egy ilyen elmebajban. Ez leginkább Sztankay István szerepén mérhető le, aki egy spirituálisan túlzottan feltöltekezett taxisofőrt alakít, meglepően remekül. A világ egy spirál, mondja és magára hagyja a sötétbe révedő főszereplőt.

K2 - Kisfilmes blokk 61'
Kiricsi Zoltán

Adva van egy fiú és egy lány, akik az erdőn átvágva igyekeznek eljutni egy isten háta mögötti falu Művelődési Házáig. Miközben a lány trikóját majdnem átlukasztja a mellbimbója, a fiú felveszi a maga készítette rohamosztagos-jelmezt, mert beöltözve szeretne megérkezni a Művházba. Mi más is bontakozna ki ebből az erdőben, mint egy párkapcsolati dráma. Gigor Attila filmje, a Rossz helyen szálltunk le, egyenetlen, de nem rossz alkotás. A dialógusok néhol nagyon suták, néhol viszont kifejezetten élvezetesek, és pontosan ugyanez mondható el a két főszereplő (Sárosdi Lilla, Tzafetaast) játékáról is: olykor kliséket hoznak, olykor viszont hitelesek,és még jelszó is van: a kisszerűség. Persze elhangzanak a "Mindannyian mellékszereplők vagyunk"-jellegű mondatok is, amelyek valószínűleg ebben a pillanatban a világ számos pontján hangozhattak el sok-sok másik kisfilmben.

Ha Gigor filmje túl könnyen érthető, akkor Iványi Marcell Balladája inkább túlontúl enigmatikus, igaz rendkívül erős atmoszférával bír. A filmet egy festmény ihlette, és a film háttere maga is egy festmény, amit digitálisan rögzítettek. A szereplők végig némák, a történetet egy narrátor olvassa föl egy keverék nyelven, miközben a néző azon morfondírozhat, hogy a nagyon kiagyalt intenzív erejű és színvilágú képek mögött most akkor kell-e egyáltalán tartalmat keresni. Hasonló probléma merülhet fel Jánossy Natália Csendélet hallal és más tragikus momentumokkal című alkotásánál. Földalatti, álomszerű, természetes fények nélküli világban játszódik ez a kis dráma. Az egyébként iszonyatosan nyomasztó filmben a főszereplő folyamatosan alkoholt próbál szerezni. Az ilyen szimbolikus kisfilmek sokszor operálnak görcsös utalással, de az már elég nagy baj, ha az embernek a stáblistáról kell tájékozódnia, például onnan tudjuk meg, hogy a kalapos férfi maga volt a "Halál".

A világ egy kutya szemszögéből az utolsó a K2-es kisblokkban. Tóbi című kisfilmjében Köves Krisztián Károly rendező komoly etológiai előtanulmányokkal felvértezve megmutatja, hogyan látja egy kutya a világot. Mondjuk, ez önmagában nem túl izgalmas, ezért a rendező úgy intézte, hogy Tóbi rátaláljon egy véres szerelmi tragédia nyomaira is. A tragédiát itt is a szereposztás segítségével sikerült rekonstruálni.