Az arany műbránertől Márai Sándorig

Fonyó Gergely: Tibor vagyok, de hódítani akarok
Szabózé Zoltán

Melegpite-baszás vagy beszélő pénisz - ez megy mostanában a pubertásvígjáték-piacon, de legalább egy popcornos zacskóba csempészett fütyinek lennie kell, egyébként még dvd-n sem nézi meg senki. Tudta ezt jól Fonyó Gergely, a Tibor vagyok, de hódítani akarok rendezője is, ezért nyári moziját telepakolta pár raklapnyi csöccsel, meg seggel, és van pénisz végére kötött cserepes virág, meg méretes aranyszínű műbráner is. A célcsoport meg röhög.

A történet a tizenhat éves Tibor balatoni szerencsétlenkedését meséli el, a fiú vergődik Rényiné, a gazdag és unatkozó bankárfeleség és Kata, a nővé mellesedett gyerekkori barát között, persze végül a tiszta, és korkülönbségektől mentes szerelmet választja. Azért nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, hogy a végére a Rényinét alakító Gregor Bernadett is leszop egy mellékszereplőt, ahogy azt a műfaj szigorú szabályai diktálják.

Nincs ezzel semmi baj, hiszen a Tibor vagyok, de hódítani akarok megmarad a műfaj klasszikus keretei között, nincs germánosan óbégató pénisz, és nem arról szól minden jelenet, hogy biciklivázat, tejszínhabos flakont vagy fikuszt dugnak egy szerencsétlen tinilány nunájába. Nem Hangyák a gatyában, vagy Csajok a csúcson, na.

Kicsit talán el van túlozva a balatoni szálló szociografikus ábrázolása, túl sok a személyzet pattanása, zsíros haja, és félretaposott bakancsa, de biztos azt hitték, hogy ettől lesz hiteles a film. Pedig nem kell hitelesnek lennie, elég, ha félig pucér nők rohangálnak benne, és a végén mégis győz a szerelem. Konklúzió: tavaszig Gregor Bernadettre veri majd ki minden gimnazista, és akkor még nem is beszéltünk a dvd-kiadásban rejlő lehetőségekről.

Bollók Csaba: Miraq
Földes András

Nagyon jó film is lehetne a Miraq. Képzeljék el, hogy a Visszafordíthatatlan című, cselekményét hátulról előre elmesélő francia filmet összekeverik egy Agatha Christie-krimivel. Mindezt újhullámos, francia stílusban, de kelet-európai keretek közt. Ami miatt a végeredményre a jóindulatú kritikusok az izgalmas kísérlet jelzőt fogják használni.

A misztikus hangulatú film alapötlete ha nem is példanélküli, de eredetinek mondható. Hogy gondolatmenetünket kibonthassuk, néhány titkot fel kell fednünk a sztoriból: amiben két történet halad egymással szemben az időben. A főszereplő szembesül egy bűnténnyel, később találkozik az áldozattal, aztán a tettessel, és így tovább. Szürreális párbeszédek zajlanak, amelyek néhol - köszönhetően Podmaniczky Szilárd forgatókönyvírónak - rettentően viccesek.

A főhős egy idő után azt hiszi, a jövőbe lát, a néző pedig lassan rájön, két, értelmes történetet lát, amelyeket egy térbe vetítettek, az idők folyásának irányát azonban nem egyeztették. Mindez misztikus, őszi ligetekben és kastélyokban dereng elő, a hatvanas évek francia filmjeit idéző látványvilág közepette.

Az ígéretes összetevőkből mégis inkább zavaros, ugráló, nehezen követhető film állt össze, amit eleinte a sajátos történetvezetés számlájára írtam. Később tudtam meg, hogy a filmet a sorozatos anyagi nehézségek miatt három évig készítették, fél éves leállásokkal. A színészek állítólag sokszor csak homályosan tudták, éppen melyik jelenetet folytatják. Remélhetőleg Bollók Csaba egyszer majd elkészítheti saját filmjének remake-jét.

Iglódy István: A gyertyák csonkig égnek
Kiricsi Zoltán

Ha az ember beül egy gyenge filmre, már az első tíz percben felismeri, hogy mibe csöppent, és hogy innentől kezdve már minőségi javulás nem lesz. A meglepetés akkor következik, amikor az előadás végén a film stábja kisétál a vászon elé, és kiderül, hogy ők tudják, hogy ez rossz, és el is mondják, hogy miért. Alig hagynak valami kis koncot a kritikusnak.

A rendező, Iglódy István például szól arról, hogy a cél a színházi előadás megörökítése volt, azaz dokumentálása két nagy színész játékának, és hogy ez nem mozi-, hanem tévéfilm, ezért nem is kerül mozikba. A gyertyák csonkig égnek már három éve futott színdarabként a Pesti Magyar Színházban ugyanezzel a szereposztással. Azt persze nem mondja, hogy tévéfilmnek is kevés lett, de ezt akkor most mondom én. Eszméletlenül unalmas, hogy két színész egy félsötét szobában szónokol 90 percen keresztül evidens közhelyeket.

Mondja is a forgatókönyvíró, hogy tényleg eléggé unalmas, de ők így próbáltak egy kicsit szembemenni a korszellemmel. (Így az egész film egy korszellem lett). Merthogy ez a tévéjáték arról szól, hogy negyven év után újra találkozik két barát, akiknek elszámolni valójuk van egymással. Konrád (Agárdy Gábor) annak idején elcsábította Henrik (Avar István) feleségét. A két öreg leül tehát egy ebédlőben, beszélgetnek, közben megvacsoráznak, aztán átvonulnak egy másik szobába, ott tovább beszélgetnek, végül kihajnalodik. Olykor megjelenik Henrik kilencvenegy éves dadája (Csernus Mariann) és hülyeségeket beszél. Részleteket ne várjon senki, mert lehetetlen huzamosabb ideig koncentrálni egy olyan filmre, amiből hiányzik a feszültség.

Iglódy István elismeri, hogy a filmnek az egyetlen erénye, hogy nagy színészek nagy játékát láthatjuk. Nagy színészek, az rendben van, de nagy játékot nem láttam. Csak azt, hogy az átgondolatlan rendezői koncepció és az unalmas mondatok dacára a rutinon néha átüt a tehetség. Sajnálatos, hogy Agárdy Gábornak ez jutott utolsó filmként.

A film videóra lett véve. Az operatőr mondja is, hogy tudta, hogy sok benne a hiba, de arra, hogy ilyen rossz legyen nagy vásznon, ő sem készült föl lélekben. A producer meg elárulja, hogy azért készült videóra, mert kevés volt a pénz és az idő is, ugyanis Agárdy Gábor már beteg volt. Öt nap alatt forgatták a filmet a nádasdladányi Kastélyban.

Meg aztán eleve ez a Márai. Hadd idézzek egy mondatot, hogy tudjuk hova tenni ezt a figurát. "Ez az emberi feladat. Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert az nem egész ember." És ez még nem is a legelképesztőbb.