Akik fennakadtak a légypapíron

Az első hírek szerint Astrid Bussink fiatal holland rendezőnő A komp nem üzemel (The Angelmakers) című, az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon első filmes díjat elnyert dokfilmjét azért nem választotta be a kiváltságos 39 közé az előzsűri, mert nem elég magyar.

A támadók

Ezt a feltételezést Janisch Attila, a szemletanács elnöke a filmszemle fórumán tagadta, mondván, ez nem lehetett a valódi indok, hiszen a Nagyrévben tavaly tavasszal készült dokumentumfilmnek a rendezőn kívül minden készítője magyar, köztük a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatói.

Később ez a híresztelés úgy módosult, hogy a Magyar Posta elkeverte a magyar kópiát, így az előzsűri csak angol felirattal nézhette meg a filmet, és ezért mondták rá, hogy "nem elég magyar". Egy másik pletyka szerint viszont az Amszterdamban díjazott film azért nem került be a versenyprogramba, mert az előzsűri szerint nem ütötte meg azt a szakmai színvonalat, ami mind a magyar dokumentumfilmes hagyományoknak, mind pedig a 37. Magyar Filmszemle rangjának megfelelt volna.

A fórumozókon kívül természetesen az alkotók döbbentek meg a legjobban a döntésen. Trencsényi Klára, a film operatőre az Indexnek elmondta, amikor kiderült a döntés, felhívta Dér Andrást, a szemle dokumentumfilmes zsűrijének elnökét, aki benne volt az előzsűriben is, hogy tisztázza, a film magyar, és ha a minősége miatt nem került versenybe, akkor indokolja meg, miért, hogy tudjanak belőle tanulni. Dér neki annyit mondott, hogy azért nem került be, mert nem tetszett a zsűrinek.

A készítőket az is felháborította, hogy ha külföldinek tekintik a filmjüket, akkor az miért lehet indok a kizárásra, hiszen Janisch Attila a szemle előtt büszkén jelentette be, hogy idén a szemle külföld felé nyit, és külföldi zsűritagokkal is megméretteti a filmeket.

Azt még megértették, hogy Amszterdam után nem foglalkozott velük a magyar sajtó, de gondolták, majd most a szemlén mindenki megismerheti a filmjüket. De nemhogy nem kerültek bele a versenyprogramba, hanem még az információs vetítés is lehetetlen időpontban volt. Az alkotókat egyedül az vígasztalja, hogy mennek az idei Mediawave-re, és a filmet már számos külföldi fesztiválra meghívták.

A védekezők

Dér András az üggyel kapcsolatban az Indexnek úgy nyilatkozott, egyik pletyka sem igaz, normális, nézhető magyar nyelvű kópiát kaptak, és szóba sem került köztük, hogy a film ne számítana magyarnak.

Mint mondta, ami történt, teljesen természetes, ahány zsűri, annyiféle szempont érvényesül a mérlegeléskor. Szerinte Bussink filmje Amszterdamban másfajta filmekkel került versenybe, mint itthon, de az, hogy itt nem válogatták be, semmit sem von le a film értékéből.

A zsűrielnök ugyanakkor elismerte, "nem volt szerencsés", hogy egymás mellett két, három-háromfős előzsűri működött, akik között nem műfajonként, hanem a 180 nevezett film alkotóinak ábécésorrendjében osztották szét a filmeket.

Tájékoztatása szerint egyik előzsűri sem láthatta a teljes szociográfiai- vagy portréfilm-kínálatot, így nem volt összehasonlítási alapjuk. Elképzelhető, hogy ugyan önhibájukon kívül, de rosszul döntöttek egy-egy film esetében. Dér András úgy látja, hogy ezt az eljárást a jövőben meg kellene változtatni, még akkor is, ha az előzsűrizés után nem kategóriánként hoznak majd végső döntést.

És a lelkiismeret-furdalás

Dér egyébként az előzsűriben a A komp nem üzemel mellett szavazott, mert tetszett neki, hogy finoman fényképezve és érdekesen ábrázolta az abszurdot sem nélkülöző gyilkosságsorozatot. A zsűrielnököt különösen a film atmoszférája fogta meg, szerinte nagyon jól megmutatták ennek a Szolnok megyei falunak az elszigeteltségét és világvégi hangulatát. Ugyanakkor úgy látja, hogy a film csak felvázolta azt a történetet, hogy a húszas években légypapírból kiáztatott arzénnel mérgezték meg a férjeiket az asszonyok, de nem ment mélyére az okoknak.

Boronyák Rita, az előzsűri másik tagja azt mondja, az ő zsűrijük nagyon szigorú volt, az előre meghatározott huszas keretbe csak tizennégy filmet javasoltak. Astrid Bussink filmjét Stőhr Lóránt kollégájával együtt azért nem támogatta, mert inkább televíziós riportfilmnek és nem dokumentumfilmnek tartotta.

Boronyák szerint a filmen nagyon érződött, hogy külföldi közönségnek készült, "lehet, hogy nekik ez egzotikum, de itthon jobban ismerik ezt a történet" (köszönhetően többek között Pálfi György Hukkle című filmjének). "Összességében azonban nem volt rossz munka, és most lelkiismeret-furdalásom van látva, hogy a másik előzsűri ennél sokkal rosszabb filmeket is versenybe küldött".

Kik voltak a gyilkosok?

A tiszazugi tömeggyilkosság áldozatainak valódi száma ismeretlen, mivel a jegyző csak a film helyszínéül szolgáló Nagyréven és Tiszakürtön engedte meg az exhumálásokat, rajtuk kívül még kilenc környékbeli falu szolgáltatott eseteket. A két temetőben 162 (95 százalékban férfi) holttestről állapították meg, hogy halált mérgezés okozta (a falu lakossága 1920-ban 5935 volt). Az akkori hatalom - tartva az amúgy is nagy nemzetközi sajtóvisszhangtól - nem akart társadalmi pert és országos vádbeszédet, ezért a tömeggyilkosságokat a bíróság nem egy esetként, hanem külön-külön tárgyalta.
A légypapírból kiáztatott arzénnel való mérgezés módszere a századfordulón az egész országban elterjedt, A Tiszazugon kívül Békés, Zala és Csongrád megyében, valamint Kolozsváron derült fény ilyen gyilkosságokra. Az ötletgazda és a szer árusítója mindenhol a bába volt, akinek tekintélye az ilyen orvos nélküli helységekben, mint Nagyrév elég magas volt. Az egyik bába, Fazekas Gyuláné - aki saját fogyatékos gyerekét is megmérgezte - egy liter pálinkáért és három zsák gabonáért adta a szert az asszonyoknak.
A tiszazugi eset hátterében a kutatók szerint az áll, hogy a terület elzárt tanyavilág, ahol magas volt az öngyilkosok és az alkoholisták száma, és ahol az asszonyok a világháború alatt egy önálló közösséget alakítottak ki, és a rokkant férjek hazatérte után már nem nézték el a parancsolgatást, a durva bánásmódot. A gyilkosság alternatívájaként felmerülő válásról abban az időben - bár jogilag adott volt - szó sem lehetett, az elvált asszonyoknak nem volt becsülete többé, és nem tudtak újra férjhez menni. Fontos szempont továbbá, hogy a közösség református vallású volt, ilyesmi egy katolikus közegben a bűnfelfogás miatt nem történhetett volna meg.

Kritikus szemmel

A fórumokon való nyílt támadások és a Mammutban folyó pusmogások után már mi is kiváncsiak lettünk a filmre, amelyet eddig csak a legelszántabbak nézhettek meg az információs vetítésen, mivel azt a nyitógála előtti délelőttre időzítették a szervezők. Pártatlanságunkat kockáztatva a dokfilm operatőrétől, Trencsényi Klárától szereztük meg a DVD-t, és az idei és a korábbi filmszemlék keserű tapasztalatai után mi is meglepődtünk, hogy miért nem került be a versenyprogramba.

Tény, hogy az 1929-ben, egy névtelen feljelentésnek köszönhetően kiderült sorozatgyilkosságról a korabeli újságcikkeken kívül számtalan - elsősorban tudományos - feldolgozás született már, de Bussink filmje éppen azért érdekes, mert másodlagos forrásból, a ma még élők visszaemlékezéseiből próbálja meg összerakni ezt a brutális és mai fejjel szinte érthetetlen történetet.

Az a vád, hogy egzotikumként kezelné az eseményeket, egyszerűen baromság. Nagyon is visszafogott munka ahhoz képest, hogy a magyar sajtó legnagyobb bulvársztorija volt akkoriban.

Totális félreértés, ha úgy értelmezzük, hogy ez olyan film, aminek fel kéne tárnia az okokat, hiszen ez még a tudományos kutatóknak is gondot okoz. Ez a film nem oknyomozó riport, hanem egy nagyon hangulatos és reflektív munka a magyar történelem egyik szégyenteljes eseményéről.

Különös hangulat

Elképesztő érzés nézni őket, ahogy egyáltalán nem szánakozva beszélnek azokról a férfiakról, akik az utcán vagy egy beszélgetés közben egyszer csak rosszul lettek, habzani kezdett a szájuk, elestek és soha nem keltek fel. Ahogy nem beszélnek elítélően még a szert árusító, és az asszonyokat gyilkosságra rábeszélő bábáról sem, akinek jelszava az volt, hogy "mit küzdesz vele?"

De a falubelieknek humoruk azért van, nyíltan kiröhögik azt az asszonyt , aki miután megmérgezte az urát, "volt pofája azt írni a fejfájra, hogy idejövök pihenni hű férjemhez".

Szép és kerek

"Nem lázadás volt ez, hanem menekülés" - mondja egyikük, és sok tekintetben talán igaza is van (ld. keretes írásunkat). Ma már Nagyréven sem nézik meg azt az asszonyt, aki elválik a férjétől, és bár az együttmaradóknak meg kell vívniuk azért, hogy eljárhassanak a táncklubba, vagy hogy jógázhassanak, de azért lényegesen jobb a helyzet.

És bár felejteni nem lehet, hiszen a falun rajta van még a gyilkos bélyeg, de azért megtanultak együttélni ezzel is. Példa erre az az asszony, aki lánykorában a férjes házba lépve minden alkalommal megnézte félve azt a szeget, ahová apósa nővére a csendőröktől menekülve felakasztotta magát, de ma már azon a szegen szalonnát tart.

Morbid ez a világ, de szép és kerek. Ez az ami a holland rendezőnő filmjéből sugárzik és minden más csak kifogás.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!