Ezért lesz világörökség a nápolyi pizza

A nápolyi pizzakészítés felvételét javasolta idén a szellemi kulturális örökség listára Olaszország, a javaslatot a kormány is támogatta. És nem csak az olaszok szeretnék, ha világörökség lenne a nápolyi pizza, mintegy 850 ezer aláírás gyűlt össze a világban ennek érdekében. Az olasz kormány szerint a pizzasütés központi eleme a nápolyi és az olasz identitásnak, és nem kisebb szempont az sem, hogy szeretnék megkülönböztetni az eredeti, nápolyi pizzát a világ többi részén kapható, főleg a New York-i pizzától. Hogy felkerül-e a pizza a szellemi világörökségi listára, arról jövő áprilisban lesz döntés.

Nem ezért mentem Nápolyba, de ha már ott voltam, természetesen ki akartam deríteni, hogy tényleg annyira más-e a pizza, mint a világ többi részén? Hogy miért táboroznak álladóan tömegek a pizzériák előtt

Sokak szerint a világ legjobb, de mindenképpen az egyik legrégebbi és leghíresebb pizzériája a Pizzeria Antica Da Michele. A hely különösen azóta híres, hogy Julia Roberts is itt evett pizzát az Ízek, imák, szerelmek című filmben, és itt fejti ki azt is, hogy a pasikat nem érdekli, ha kövérek vagyunk.  Ami még hasonlóan híres, az a Sorbillo, valószínűleg azért, mert a Da Michele mellett ez a másik, amit a Michelin-kalauz is ajánl.

Mi először nem Da Michelé-be mentünk, hanem a kissé kevésbé világhírűDi Matteofelé vettük az irányt – mondjuk ők nem 1870 óta sütnek pizzát, csak 1936 óta, szóval alig 80 éve. Amikor odaértünk az egyik főutcában található pizzériához, már alakult a sor, ami leginkább helyiekből állt, de nem volt vészes. Azét itt is jártak már celebek, ha Julia Roberts nem is, de például Bill Clinton, akinek a képe ki is van téve.

Közben a helyi híresség testőre mindenkit enyhén arrébb lökött, és csak annyit mondott, hogy ő egy nagyon híres zenész. Very very famous! Fogalmam sincs, ki volt.

A Matteóban nincs sorszám, mint a Da Michelében, be kell menni, felírják a nevünket, aztán visszaterelnek az utcára, mondván, hogy majd szólnak, ha lesz asztal. Persze néha érdemes bemenni és rákérdezni, hogy nem kerültünk-e sorra, mert ha az embernek valami kimondhatatlan magyar neve van (mint például nekem), akkor az olaszok nagy egyszerűséggel inkább ugranak egyet a listán.

Szóval néha rákérdeztem, van-e már asztal, aztán megunhattak, mert mondták, hogy van. Be is préselődtünk a sarokba, szemben a kemencével, hatalmas diadallal az arcunkon, hogy sikerült bejutnunk ebbe a tíz négyzetméteres, négyasztalos pizzériába.

Úgyhogy vártunk mi is. Közben gyűlt a tömeg a bejárat előtt, próbált mindenki befurakodni, a pizzafiúk néha összeverekedtek, de ez mind nem volt érdekes, sült a pizzánk.

A hely egyébként nem csak a pizzáról híres, hanem a szintén Nápolyra jellemző frittáról, így kipróbáltuk azt is. A fritta egy olajban kisütött töltött pizza, vagy gyakorlatilag egy csomagolt pizza. Olaszország más részein nem nagyon terjedt el, ezért nagy turistalátványosságnak számít, nekünk magyaroknak kevésbé, mert nagyon hasonlít a mi lángosunkra. A fritta tulajdonképpen egy sima pizza, leborítva még egy adag pizzatésztával, majd olajban kisütve. A töltelék kockára vágott sajtból és sonkából, valamit paradicsomszószból áll, tényleg remek, de azért nem mérhető a pizzához.

Ez a pizza tényleg nem hasonlítható az itthon kapható pizzákhoz. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de egyszerűen teljesen más a tésztája, és az íze attól, hogy ebben a jellegzetes, fatüzelésű, nápolyi kemencében sült. A pizzához használt liszt is más, kizárólag nullás lisztből sütik. Ez így lehet, hogy nem mond sokat, de ránézésre is látszik a különbség, hiszen nagyon finom, szinte hintőporszerű lisztről van szó, amiből legalább egy napig, de inkább tovább kel a pizza. 

Ezután felkerestük a Da Michele pizzériát is, amit kissé keresgélni kell, nincs a fősordrásban és semmiképpen sem elegáns környéken, de természetesen mindenki megtalálja. A Da Michelében 1870 óta gyakorolják a pizzasütést, ezt a falakon mindenféle oklevelek és dokumentumok is hirdetik. Michele Condurro, az alapító fia egy Nápoly melletti családnál tanulta meg hogyan kell tökéletes tésztát keleszteni és pizzát sütni. Ezzel a névvel 1903 óta működik a pizzéria, aminek a közkórház építése miatt el kellett költözni, 1930 óta működik a pizzéria a jelenlegi helyén. Elképzelni is furcsa, hogy 86 éve sütik ugyanezen a helyen a pizzát, és csak pizzát, hiszen az olasz pizzériák jellemzője, hogy mást nem lehet kapni.

A Da Michelét azóta már a család ötödik generációja vezeti, pontosan ugyanúgy, ahogyan azt több, mint 100 éve az üknagypapa leírta. A híres ős szerint csak kétféle nápolyi pizza létezik: a Margherita: paradicsom, mozzarella, olaj, bazsalikom, és a Marinara: paradicsom, olaj, fokhagyma. (A Marinara pizzának semmi köze a tengeri herkentyűkhöz, ahogyan például a Michelin-kalauz állítja, nem is értem, hogy lehet ekkora hiba benne). Úgy tűnik azonban senkit nem riaszt vissza, hogy csak kétféle pizzát lehet kapni (mindkettő 4 euró egyébként), annyi varia van, hogy lehet kérni dupla mozzarellásat, de igazából fölösleges.

Nekem utólag mérlegelve a dolgot a Matteóban jobban ízlett a pizza, mint a Da Michelében, kifejezetten más volt a kettő. A Matteóban vékonyabb volt maga a tészta míg a Da Michelében egy kifejezetten vastag tésztás változatot adnak. A nápolyiak egyébként azt is szabályozzák, hogy pontosan hány centis lehet a pizza széle (maximum 2) szóval semmi sincs a véletlenre bízva. Az olaszok többnyire meghagyják a szénnel égetett szélét, én nem tettem így.

A street foodként kínált pizza természetesen kisebb és még olcsóbb. Vicces módon a Pizzeria al 22 nevű helyen azért nem tudtunk éppen kipróbálni a város legolcsóbb, másfél eurós pizzáját mert éppen DavidRocco forgatott ott a National Geographic-nak, mi másról, mint a híres nápolyi pizzáról. Ezt a helyet egyébként nagyon ajánlom, kissé messzebb helyezkedik el a turistás részről, a piac közelében, nagyon pici hely és tényleg főleg helyiek töltik fel, miközben VERA Pizza minősítéssel rendelkezik, és ez is legalább 80 éves.

A nápolyi pizzériák talán a világ legturistásabb helyei, és az a csodálatos az olaszokban, hogy még ezt is képesek úgy intézni, hogy az ember ne érezze szarul magát. Egyrészt legalább ugyanannyi helyi van, mint turista, és a nápolyiak tényleg használják ezeket a helyeket, és ezt eszik napi szinten – nem úgy mint mi a gulyást. Nagyjából senki nem tud angolul és pont leszarják, hogy olasz vagy, vagy magyar, vagy amerikai. Másrészt nem használják ki helyzetüket, bárhová megyünk a városban, mindenhol 4 euró egy pizza (1200 Ft) az utolsó városszéli, szakadt pizzériában éppúgy, mint a világ legrégebbi, Michelin-kalauz által hájpolt pizzériájában. Ami elég furcsa, belegondolva hogy Budapesten mekkora árkülönbségek vannak.

Összességében nem tudom, megéri-e két órát várni egy pizzára, én biztos kivártam volna a sort, de szerencsére nem kellett. Azt javasolom mindenkinek, aki Nápolyban menő helyen pizzázna, hogy inkább hagyja ki a reggelit, és menjen oda minél korábban, akár már nyitásra, fél tizenegy-tizenegyre. Ekkor még nem kell sokat várni, és nem feltétlenül a várakozás élménye marad meg. Hanem az, hogy tényleg Nápolyban a legjobb a pizza.