Édes kislányom, miért kell kácsongani?

16 éves voltam, enyhén neurotikus, közeledett a tavasz, és reggelente, miközben átvágtunk a Boráros téren, azt mondogattam a mellettem sétáló szőke fiúnak, úton az iskola felé, hogy két év múlva, még jó időben az érettségi előtt lelépek egy vándorcirkusszal, le én.

Hogy jegyszedéssel vagy akrobatikával kalkuláltam, arra már nem pontosan emlékszem, de az biztos, hogy nem bohóc akartam lenni, annak egyszer és mindenkorra vége lett pár évvel korábban, amikor nagy bánatomra a szüleim kategorikus nemet mondtak egy bohócképző tanfolyam kifizetésére, én meg kénytelen voltam az emlékesdobozom aljára temetni az értesítőlevelet a sikeres felvételiről, amit egy, -  a Monty Python-szkeccsbe való - hülye járással hoztam össze.

Szökés helyett végül azzal telt az érettségi előtti pár hónap, hogy egy idegesítő „pooooing” hangot adó labdát vagdostam a csepeli panelszobám falához tanulás közben (Károly Róbert, poooing, 1308, pooing, urbura, pooooing) , aztán levizsgáztam, egyetemre mentem, dolgozni kezdtem, és nagyjából el is felejtettem az egész cirkuszdolgot.

Az ott tényleg egy létra?

Most viszont nemrég észrevettem, hogy légtornaórákra lehet járni Rózsa György lányának, Rózsa Csillának a rúdtánc stúdiójában, egy sima lakóház negyedik emeletén, gyalog tíz percre onnan, ahol lakom. Vettem egy bérletet, és most ott tartunk, hogy harmadik hete légtornászom, 32 évesen, viszonylag edzetten, de piszok mereven, heti kétszer egy órát, munka után, az esti macskaetetés előtt.

Kétfajta óra van, az egyik az úgynevezett silk vagy tissue, amit úgy kell elképzelni, hogy a plafonról lelóg két földig érő anyagcsík, az ember azokra mászik fel, azokat csavarja a különböző testrészeire rögzítésképp, hogy aztán legyen honnan spárgázni a levegőben vagy elegáns homorítással lógni fejjel lefelé.

Vagyis hát nyilván az akrobata csinálja ezt, az ember, aki 32 éves, viszonylag edzett, de piszok merev, az a bemelegítő nyújtás közben, a karja alatt átsandítva gyanakodva nézi a létrát, aminek a feltűnése egyet jelent azzal, hogy itt tényleg lesz ez-az a levegőben.

Jól nézünk ki

Az első órán a legszimplább technikával párszor felmásztam egy, maximum két karhossznyit a silken, a bokáim beakasztásával produkáltam egy közepes terpeszt, a lábamat becsomózva a sarkamra ültem, lógtam, és mindeközben három nagyon fontos dolgot tanultam meg:

• A silk a nevéhez hűen tényleg selymes, ruganyos, de csúszik is kicsit, és ha bénán jövök le, túl gyorsan engedem le magam, akkor csodálatos könnyűséggel égeti le a tenyerem.
• Az izmaim közel sincsenek felkészülve a saját súlyom megtartására. Pár elrugaszkodás, és elfogy az erő, aztán még napok múlva is arra kelek, hogy az izomláztól leszakad a karom.
• Légtornázni lehet sminkben úgy, hogy senki nem néz hülyének érte.

Ez a harmadik nyilván nem tűnik a leglényegesebb tanulságnak, de egy olyan valakinek, aki a félmaratont is (egy nő a pokolban is nő, mormoltam magam elé, mikor behajítottam a virágmintás kézitükröt a futócipőm mellé) feketével körberajzolt szemmel futja le, egész nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell megválnia a szemceruzájától, ha már egy tükrös teremben 60 percen keresztül kénytelen bámulni magát.

Aztán két nappal később végigcsináltam az első karikaórámat, másnap reggel zuhanyozás után a lábamra néztem, és a hiúságomat olyan gyorsan engedtem el, mint Habony Árpád a kezébe nyomott Gucci-hamisítvány táska fülét. Rájöttem, hogy edzhetek sminkben, ha karikára járok, ez nagy előny, hogyne, csak cserébe napokra vörös-kék-zöld-barna zúzódások borítják be mindkét lábamat térdhajlatban és térdtől lefelé.

A karika vagy aerial hoop a légtorna-órák másik fajtája, és nagyjából úgy a legkönnyebb elképzelni, mintha egy plafonról lelógatott hulahopp karikába kellene felmászni, pózolni benne és mindeközben lehetőség szerint nem fejre esni.

Karikázni annyira jó, hogy felőlem akár mindkét felkaromat is vihetné egy hétre a hemoglobin-biliverdin-bilirubin vonat. Karikázni az én amatőr szintemen annyit jelent: kácsongani. Legálisan, ünneprontón károgó felnőttek nélkül, fejcsóválás nélkül, az utólagos „én megmondtam előre” réme nélkül, boldogan. Minden gyerek, aki valaha hintázott a széken, minden kisfiú, aki megpróbált kimászni a rakétamászóka tetejére, minden kislány, aki fejjel előre átpördült a játszótéri korláton tudja: ez maga a boldogság.

Jobb ma egy döglött lúd

Még egyszer sem estem le. A foltjaimat pont úgy hoztam össze, hogy teljes erőből próbáltam nem leesni, azaz fejjel lefelé lógva szorítottam a térdhajlatomba beakasztott karikát, és hogy ettől aztán belilult a lábam, fair árnak tűnik ahhoz képest, hogy hál'isten kihasználatlan maradt az alám tolt kék szivacs.

A légtornaórákon egyszerre maximum négy-öten vagyunk, és a rendszerbe így teljesen jól belefér, hogy együtt eddzen az első órás a spárgafajtákat váltogató született tehetséggel. Mindenki saját feladatokat kap az oktatótól, kinek a spárga, kinek (ne ködösítsünk: nekem) a „döglött lúd” nevű póz, ami közben azért mégiscsak azt jelenti, hogy az ember odafönt el meri engedni kapaszkodó kezeivel a karikát. Egyébként pedig már az is igazi öröm volt, hogy első próbálkozásra felhúztam magam a földről a karikára, kar-és hasizomból.

A karizmaimat azért eléggé meglepte ez az egész. A legutolsó óra után, hazafelé, már a házunk liftjében azt voltam kénytelen tehetetlenül végignézni (attól tartok, a mellettem álló, gyanakvónak tűnő szomszéddal együtt), hogy az okostelefonbaszkurálásra emelt kezem megállíthatatlan remegésbe kezd. De aztán elmúlt ez is, az oktatók pedig esküsznek rá, hogy egy kis idő, és a bőr is megszokja az ütődéseket, nem jönnek többé elő a foltok sem.

Szóval a helyzet teljesen egyértelmű. Ha valaki kedden és csütörtökön munka után, macskaetetés előtt keresne, ne csodálkozzon, ha nem veszem fel a telefont. Ha nem találtok, mentem kácsongani.

Sorozatunk előző részében a kangoo-t próbáltuk ki, a hamarosan érkező következőben pedig a koronglövészettel ismerkedünk meg.