Hortenzia, Gergő
-2 °C
8 °C

A legjobb tonikot keresték, közben milliomosok lettek

GettyImages-939114604
2018.10.28. 13:15

Szoktál még tonikot inni? Azt a keserű, kinines, szinte sterilnek ható üdítőt, amit magában ritkán, de koktélban szokás igazán fogyasztani? Csak azért kérdezem, mert míg itthon megszenvedünk a Kinleyvel és a Schweppesszel, és a gyorsan fogyó hűtőpolcokkal, ahova egy vendégségi roham után ezeket próbáljuk elsuvasztani, addig Nagy-Britanniában éppen milliárdos üzlet épült arra, hogy megtalálják a legjobb tonikot, amivel az ország egyre durvább ginszomját ki tudják elégíteni.

Nagy közhely, hogy az angolok szeretnek inni, de hogy mennyire meg fogják szeretni a gint a 2010-es években, azt nem biztos, hogy sokan sejtették.

Boldogok voltak a ginkészítők már 2016-ban is, amikor az egész évben összesen 40 millió üveget sikerült eladniuk, 16 százalékkal többet, mint előző évben, sőt, az eladás mértéke most először túllépte az 1 milliárd fontot.

Annyira belelendült mindenki, hogy már akkor 2016-ot a gin évének nevezték, aztán mindenki lesett, amikor 2017 és 2018 márciusa között már 55 millió üveget adtak el Nagy-Britanniában, ezzel pedig már 1,5 milliárd font körül járt a piac. ( Itt van egy térkép az összes brit ginfőzdéről .)

A ginipar bedurrant, értékben több mint kétszeresére 2013 óta. A WSTA nevű brit alkoholszövetség szerint a hatalmas növekedés annak köszönhető, hogy a ginfőző szakemberek hozzá mertek nyúlni az italhoz, szó átvitt és szoros értelmében finomították a recepteket – nagyjából úgy, ahogy a magyar craft beer indult be, szinte ugyanakkor. De amíg a sört csak kibontja az ember, és megissza, a ginhez szorosan kötődik a gin-tonik, amihez viszont kell még egy másik hozzávaló is.

A tonik. 


A Plymouth Gin nevű gingyártó cég egykori fejese, Charles Rolls ennek a fontosságára jött rá, amikor 2003-ban, még a nagy brit ginboom-cirkusz előtt megalapította a Fever-Tree nevű tonikkészítőt. Aztán Rolls idén márciusban ki is szállt a cégből, eladta a részvényeit, zsebre rakott 82,5 millió fontot, és valószínűleg élete végéig nem kell majd fizetnie a gin-tonikért. A Fever-Tree tizenöt év alatt egy ambiciózus üdítőgyártóból a brit tőzsde legjobban teljesítő részvénye lett, és közben a Schweppes személyében a gigászi konkurenciát is lenyomta.

Magyarországon azért van valamennyi versenyszellem: a XVIII. századi gyökerekkel rendelkező Schweppes a PepsiCo, a Kinley pedig a Coca-Cola Company tulajdonában áll. Bár a tulajdoni céghálóban vannak átfedések a két mammut között.

Rolls és Warillow célja egyszerű volt: a hatalmasat fejlődő ginpiac mellé megtalálni azt a minőségben passzoló üdítőt, amivel be lehet keverni. Warillow azt mesélte 2017-ben a Foodismnek, hogy az üdítőpiacot egy darab cég uralja, aminek nincsen rendes versenytársa, maximum a saját másik termékével. „Ha egy ilyen mesterséges, szacharinnal teli tonikot raksz a ginbe, tönkreteszi az ízét és aromáját” - nyilatkozta Rolls.

Kezdetnek a saját pénzükből 100 ezer fontot raktak a cégbe, befektetőktől pedig újabb 100 ezret kértek, ami viszonylag lassan jött össze. De a tőke elég volt ahhoz, hogy majdnem két évig járják a világot, feltett szándékuk volt, hogy megtalálják a lehető legjobb alapanyagokat. Ez a másfél év a Fever-Tree mítoszépítésének egy fontos korszaka, aminek a reklámfilmes esztétikára adaptált változata fogadja azokat, akik a hivatalos honlapon érdeklődnek a cég alapításáról. Rolls és az egyébként korábban luxustermékek marketingjével foglalkozó Warrilow úgy járták be a világot, mint egy klasszikus utazós műsorban, és aztán igazi kolonialistának tűnő módszerekkel a legproblémásabb helyekről szerezzék meg az összetevőket: a tonik alapjául szolgáló kinint a Kongói Köztársaságban találták meg (a cég neve is az anyagot szállító kínafa köznevéből jön), a gyömbért Elefántcsontparton és Indiában. Az elvük az volt, hogy pénz nem számít. A mottójuk az lett, hogy

ha az italod ¾-e egy alapanyag, akkor az legyen jó.

Ezt az utóbbit le is védették.

Az első üveget 2015-ben dobták piacra, és a siker végül is két megkeresés révén érte el őket. Egyrészt felvette velük a kapcsolatot a legendás spanyol séf, Ferran Adrià (az elBulli volt főszakácsa, többek között az ibizai Heart konyhájáért is ő felelt, amikor Habony Árpád ott járt), hogy az éttermeiben szeretné a Fever-Tree termékeit adni a koktélokhoz, másrészt pedig telefonált a Waitrose, Nagy-Britannia egyik, kicsit felső-kategóriásabb élelmiszerlánca, hogy ők pedig a polcokra szeretnék feltenni az üdítőket. A brit élelmiszerboltok és a spanyol éttermek után hivatalosan az Egyesült Államokba is eljutottak, 2010-re pedig már évente 19 millió üveget palackoztak. 2014-re ez már 60 millió eladott üvegre nőtt, és 50 országba szállítottak. Ugyanabban az évben megjelentek a londoni tőzsdén. 2018-ban már az Egyesült Államokban is nyitottak egy főhadiszállást, az ottani vezérigazgató Charles Gibb lett, aki addig a Belvedere Vodka főnöke volt. Gibb elmondta, hogy a cégnek abszolút tervben van az is, hogy az amerikai, inkább tequilát és bourbont ivó közönségnek is készítsenek üdítőket.

Kicsit gyors tempóban foglaltam össze a Fever-Tree utóbbi pár évét, ehhez itt van pár elvitathatatlan statisztika:

  • az eredeti részvénykibocsátás óta a cég részvényeinek értéke 1900 százalékkal nőtt, úgy, hogy a brit tőzsdei index ugyanebben az időszakban 17 százalékot emelkedett.
  • a Fever-Tree értéke 2014-ben 154 millió font volt, 2018 nyarára 4 milliárd fontot ért.
  • 2017 végére egy brit közvélemény-kutatás szerint a piaci részesedése 39 százalék volt. A Schweppes 31 százalékon állt.

A Coca-Cola Company még 2017 végén meg is ijedt attól, hogy a piacot kezdi átvenni valami minőségi, úgyhogy egy 10 millió fontos kampányba kezdtek, hogy valahogy megpróbálják visszaszerezni a hatalmat. Sőt, a reklámkampány mellett elindították a Schweppes 1783 márkát, ami elég látványosan arra hajt, hogy a Fentimansszal és Fever-Tree-vel elhappolt fogyasztókat visszacsábítsa, vagy legalábbis azokat, akik azoknak a koktéljait keverik. A brit Coca-Cola természetesen tagadta, hogy mindez válasz lenne egy kifejezett cégre vagy jelenségre. A Fever-Tree berobbanása óta 70-nél is több versenytárs indult el a brit piacon, de a Bloomberg adatai szerint a cég még mindig 6-7-szer nagyobb, mint az a vállalkozás, ami leginkább meg tudja közelíteni.

Jó, de tényleg az van, hogy a Fever-Tree a tonikok non plus ultrája, a fantasztikus, egzotikus összetevőkből kifőzött nedű, amit kortyolgatva kimossa ezer év kiningyalázatát az emberből? Simán lehet, de nem nekem, mondjuk azt is hozzá kell tennem, hogy az üdítőkként árult tonikokkal is minimum ambivalens volt a viszonyom harmincnégy éven keresztül. Akármennyire is tufaságnak tűnik a Kinley magyar reklámszlogenje (Egy lány az édesre utazik. Egy nő a kifinomultságra. / Egy fiú a keserűt érzi. A férfi a kifinomultságot.), én a rettenetesen, már-már orvosi aromájú keserűséggel nem tudok mit kezdeni, mondjuk a gyógyfüves, cserszömörcés, sokaknak szájvízszerű keserűséggel, amit mondjuk a gyomorkeserűk adnak.

A Fever-Tree eredeti tonikját kóstolva is az jut eszembe, hogy persze, jó ez, meg lágy, meg kellemes, de mégis csak egy merő keserűség. Igaz, hogy hiányzik belőle a borzasztóan szintetikus marás, kaparás, és szorítás, mint ami az ipari toniknál. És az első keserűpofon után nem marad örökre az ember szájában az az íz, mint amikor gyerekkorában véletlenül sok idő telt el a gyógyszer bevétele, és a pohár víz között, hanem átváltja egy természetes, jó aroma.

De akkor is egy tonikról van szó, ami mindig is félúton mozgott a gyógyszer és az ízletes, frissítő ital között, és hát őszintén szólva, ez a kettő elég messze van egymástól.

Megkóstoltuk a Premium Lemonade változatot is, ami egyértelmű válasz a Sprite/7UP monopóliumára is, itt tényleg nincs nagy megfejtés, egyszerűen jobb.


Magyarországon prémiumboltokban (értsd: Culinaris) lehet leginkább kapni a Fever-Tree termékeit, 2 decis üvegekben, érdekes módon pont az eredeti, Premium Indian Tonic Water a legdrágább, 600 forintért, a többi fajta 490 forint körül mozog. Információink szerint néhány budapesti újhullámos kávézóban szintén ezt adják, ha tonikos kávét kérünk.

(Borítókép: Simon Dawson/Bloomberg via Getty Images)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?