István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

A stoppolás az a bizalomjáték, amire a világnak most szüksége van

2019.06.09. 17:30
Mayer Márton 28 éves, 13 éve járja autóstoppal a világot, és eddig több mint 40 ezer kilométert tett meg. Várallyay Nóra 21 éves, ukulelén játszik, amit mindig magával hord, és számos európai és közel-keleti országot fedezett már fel. A pár 2019 nyarára egy komoly projekttel készül: szeretnének nyitni egy stoppos útvonalat a Csendes-óceánhoz Közép-Ázsián keresztül.

A tervezett út Kis-Ázsián, a Kaukázuson, a kazah sztyeppén, Üzbegisztánon, a tadzsik Pamíron és Kirgízián keresztül vezetne, majd a Takla-Makán sivatagon átkelve érnének a Távol-Keletre, hogy végül Kínán áthaladva elérjenek az óceánhoz. Marci és Nóra a nomád autóstoppolás híve, vagyis útjaikra pénzt alig visznek, sátoroznak vagy a helyieknél szállnak meg, ha kell, akkor pedig munkát is vállalnak útközben. Velük beszélgettünk arról, hova tűntek Magyarországról a stopposok, nekik mit jelent ez az életforma, mire érdemes figyelni, ha valakinek megtetszik az utazásnak ez a módja, és persze a nagy projektről is ejtettünk pár szót.

Ez a kérdés nyilván megkerülhetetlen, hogyan kezdtetek el stoppolni?

Várallyay Nóra: Sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogok utazni. Amikor az orvosi egyetemre készültem, a nap 24 órájában tanultam. Miután leérettségiztem, rájöttem, hogy ez nekem túl sok, és amikor megkérdezték, hogyan tovább, azt válaszoltam, hogy ki fogok menni Olaszországba egy farmra, és ott fogok élni az elkövetkezendő hónapokban. Vettem is egy repülőjegyet Milánóba. Itt éreztem rá annak az ízére, hogy milyen az, amikor a saját fejem után mehetek, saját döntéseimet hozhatom meg. Miután az első farmon véget ért a munka, kinéztem a következő állomást, Toscanában olívabogyót szüreteltem, Szicíliában pedig gránátalmát. Összesen három hónapot töltöttem kint, de akkor még nem stoppal közlekedtem, az csak következő nyáron jött, egyedül, északnak Nápolyból, hirtelen felindulásból.

Mayer Márton: Fontos mondat, hogy az ember ráérez. Gödöllőre jártam iskolába, és mivel szerettem volna kiegészíteni a zsebpénzem, inkább stoppoltam, hogy el tudjam tenni a HÉV-re kapott pénzt. Amikor pedig kicsit nagyobb lettem, körbe akartam nézni Európában, de mivel kamaszként az embernek még nincs sok pénze, maradt a stoppolás. Mostanában nagyon divatos azt mondani, hogy kilépek a komfortzónámból. Nálam erről szó sem volt. Nem az a nagy ugrás, hogy pár kilométert vagy több száz kilométert stoppolok, hanem az, hogy stoppolok vagy nem stoppolok. Másrészt most már nem azért stoppolok, hogy eljussak helyekre, hiszen megengedhetem magamnak, hogy megvegyem a repülőjegyet - korábban Svájcban dolgoztam időszakosan, most pedig egy budapesti szállodában -, hanem azért, mert olyan sztorikat hallok, amiket máshogy nem hallhatnék, olyan emberekkel találkozok, akikkel egyébként nem hozna össze a sors.

Gyerekkoromban előfordult, hogy mi is stoppoltunk a családdal, és az ismerősi körben is sokan választották az utazásnak ezt a formáját. A történetek azonban elfogytak, eltűntek az utakról a stopposok. Ez részben biztosan arra vezethető vissza, hogy egyre több embernek van autója, de valószínűleg ennél több van a jelenség mögött. Szerintetek mi lehet még az oka ennek?

MM: A 40-50 éves sofőrök tényleg gyakran mondják, hogy amikor ők fiatalok voltak, akkor rengeteg volt a stoppos, aztán jött a rendszerváltás, minden más lett. Erről az időszakról ugye nincsenek tapasztalataim, de tény, hogy az elmúlt 2-3 évben határozottan megváltozott valami. Olyan várakozási idők vannak mint korábban soha. Ezt annak a félelemnek tudom be, amit a “migránsveszély” sulykolása jelent. Az emberek nem szívesen ültetnek be maguk mellé idegen embereket. Persze vannak kivételek, és nagyon jólesik, amikor a sofőrök azt mondják, még soha nem vettünk fel stoppost, de ti annyira helyesek vagytok. Személyesen is jó visszajelzés, és lehet, hogy a sofőrt ez majd arra a sarkallja, hogy a jövőben is vegyen fel embereket.

Hogyan lehetne felkelteni az emberek érdeklődését a stoppolás iránt?

MM: Az utóbbi években nagyon sok embert elvittem, aki korábban soha nem stoppolt, és ez az egy élmény elég volt ahhoz, hogy magabiztosabbak legyenek. A sztenderd útvonal a Budapest-Velence-Budapest, mert ez bárkinek érdekes, és egy nap alatt stoppolható. Tényleg ki lehet tanulni ennek a mikéntjét. Próbáltunk csinálni egy stoppos iskolát, de ez most elnapolódik az út miatt. A stoppolás olyan szempontból is hasznos, hogy bizalomra tanít. Erre pedig óriási szükség van a mai világban. A sofőröket sajnos sem előadásokkal, sem tanfolyamokkal nem lehet elérni, de a helyszíni beszámolók és a sajtó sokat segíthet.

Azért van még itthon stoppos közösség?

MM: Kicsi, de létezik, igaz, megy a pingpongozás, mi számít tiszta stoppolásnak. A szűkebb körben mindenesetre nincsenek se bloggerek, se influenszerek, senki sem ebből akar megélni. Ha kicsit szélesebbre vesszük a látómezőt, akkor vannak, akik majd egyszer pénzt szeretnének csinálni ebből, nagyon ambiciózusak és hatékonyak. Stoppoltam én is ilyen emberekkel, de engem ez a hozzáállás nagyon frusztrál, és nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy utazás közben frusztrált legyek. Visszatérve a közösségre, az egyik legfontosabb esemény, ahol találkozunk, az a HungaroHitch nevű verseny. Ez egészen komoly rendezvénnyé nőtte ki magát az elmúlt 2-3 évben. Egy jó olvasztótégely, mindenféle ember megfordul a mezőnyben. Van, akinek ez csak egy poén, van, aki külföldről jön. És meg kell jegyezni, hogy a magyar semmi a lengyel, a cseh, a német vagy akár az orosz stoppos közösséghez képest. Ennek az egyik oka szerintem a nyelvtudás, vagyis annak a hiánya. Ha beszállok az autóba, akkor beszélni kell, ezt nem lehet megúszni. 

Említetted a tiszta stoppolást. Mi ez pontosan? 

MM: Tiszta stoppolásról akkor beszélünk, ha kiállsz az út szélére és kiteszed a kezed. Nincs műmosoly, nincs pozitív energiák agresszív küldése, nincsen szemezés, nincsen didergés, nincs cukiskodás. Nyilván ez nem mindig járható út, nemrég mi is odamentünk egy autóhoz egy benzinkúton, hogy legyen szíves elvinni, és hiszed vagy nem, VV Aurélió vett fel.

Mennyire gyakori, hogy kiírjátok egy táblára, hogy merre szeretnétek menni?

MM: Ott jó stoppolni, ahol egyértelmű az irány, ha ez nem megy, akkor jön a tábla. A Sasadin mondjuk hasznos kiírni, hogy az M7-esen vagy az M1-esen szeretnél utazni, mert így kettéválasztod az autókat. Én szeretem a kicsi, rövidebb utakat, nem zavarnak a kitérők, de ha mondjuk Bécsbe akarok kijutni, akkor kiteszem a táblát. Előbbi utazás, a második pedig ugye közlekedés. Európában egyébként sokszor jól jön a tábla, mert sok út van, össze-vissza mennek, de Oroszországban sok helyen csak egy út van, ott azért egyszerűbb a helyzet.

VN: Én nem szeretik táblázni, de azért mindig van nálunk egy A3-as rajzlap, illetve ceruzák, tollak. Ha valaki szívesen vesz fel stopposokat és szimpatikusak vagyunk neki, akkor nagy valószínűséggel így is úgy is meg fog állni.

Ha már belefolytunk a stoppolás elméletébe, felsorolnátok pár fontosabb szabályt.

MM: Sokat segít, ha az ember tudja, hogy hol van és hova készül menni. Vannak országok, ahol könnyebb stoppolni és van, ahol nem. Ez nem sztereotípia, hanem valós adatfelvétel. Mindenki egyetért abban, hogy Európában a legrosszabb Spanyolország. Barátságosak és nyitottak, de egyszerűen nincs benne a kultúrájukban. Van egy nagyon jó honlap, a HitchWiki. Itt elérhető egy térkép, amin látni, hogy hol kinek mennyi volt a várakozási ideje. De indulás előtt érdemes körülnézni a Wikipédián, a Google Mapsen is, valamint hasznos regisztrálni a helyi közösségi oldalakra és a Couchsurfingre. Sőt, ha lehet, szerezzünk helyi barátokat, és nézzük meg, hogy mi a helyzet a vonatokkal, ha valami gond lenne a stoppolással. Ha már út szélén állunk, a hátizsákot mindig ki kell tenni egy jól látható helyre, hogy látszódjon, hogy az ember utazik, és mennyi helyre lenne szükség. Természetesen a kezünkkel is jelezni kell, hogy fuvarra várunk. A mi tapasztalataink szerint a fiú-lány a leginkább bizalmat keltő páros, és akár egyen pólót is fel lehet venni.

Vannak kedvenc sofőrjeitek?

VN: Ha egyedül stoppolok, akkor a magányos vezetőket szeretem leginkább, ha ketten, akkor pedig a párokat, hiszen egy szinten vagyunk, ők ülnek elől, mi meg hátul, kiegyenlítettek a viszonyok. A kamionosokat kedvelem még. Ugyan lassabban haladnak, de nagyon jó sztorijaik vannak, és kicsit meg is lehet pihenni a hosszú út alatt. Vagy akár aludni egyet.

Voltak rossz tapasztalataitok a sofőrökkel?

VN: Eddig még sosem szálltam ki. Azt a sofőrtípust is szeretem megtapasztalni, aki nagyon ellentétes nézeteket vall, igazából ettől válik érdekessé az egész. Mindenfajta segítségnyújtásra szeretek igent mondani, hiszen ez a sofőrnek is egy pozitív visszaigazolás, sőt, nagyon szokták köszönni a fuvar végén, hogy felvettek. Másrészt számomra megadja az igazi szabadságérzést, hogy nem mondok nemet félelemből. Már több százszor fogadtam el segítséget ismeretlenektől, és a rossz tapasztalataim száma pontosan nulla. Egyszer utasítottam vissza fuvart, amikor a sofőr nagyon el akart vinni, nagyon csillogott a szeme. Az is érdekes kérdés, hogy ilyenkor mit lehet mondani, teljesen visszautasítani nem szerencsés, hiszen ha valaki bizalmat szavaz nekem, akkor tartozom ugyanezzel felé.

MM: Ilyenkor egymásra vagyunk utalva, és el kell fogadni a másik érvrendszerét. Én elvből nem szállok ki és nem mondok nemet. Még akkor sem, ha rossz helyre is visz, mert sokkal fontosabb, hogy beszélgessek. Közgazdász végzettségem van, és innen jött a gondolat, hogy sokkal jobban megéri mindenkiben megbízni, és egyszer nagyon pofára esni, mint mindenkivel bizalmatlannak lenni. Az élet egyelőre igazolta ezt a tényt, de egyszer-kétszer azért megszívtam. És persze a lányoknál azért más a helyzet, pár ismerősömnek voltak kellemetlen élményei.

Milyen visszajelzéseket kaptok? Mit gondolnak az emberek az életviteletekről?

MM: Sokszor megkapjuk, hogy nem vagyunk hasznos részei a társadalomnak, csak potyautasok vagyunk, akik nem termelik a GDP-t. Persze ebben is van ráció, de a világhoz hozzáadott értéket nem lehet csak gazdasági mutatókban vagy gyerekszámban mérni. Ha inkább azt nézzük, hogy ki mennyire boldog, az már jobb megközelítés. És van egy másik szempont is. Stopposkörben is szoktuk beszélni, hogy az embernek kutya kötelessége beszámolni az útjairól, hiszen ez valójában egy tudományos adatfelvétel, nem fair megtartani magunknak ezeket az információkat. Ezzel tartozunk a sofőröknek és a vendéglátóinknak is. Vagyis lehet, hogy potyautasok vagyunk, de az, hogy hozzuk-visszük az információkat, az a társadalom szempontjából is fontos. Ezért tartok rendszeresen előadásokat. Ezeket nem lehet megvágni. Az Instagram, a Facebook, a blog és másfajta közvetítés nem az én műfajom.

VN: Én általában nagyon jó visszajelzéseket kaptam, és emiatt érzem úgy, hogy igenis adunk hozzá szellemi értéket a társadalom életéhez, hogy szükség van erre a mentális felüdülésre, amit esetleg a történeteinkkel nyújtani tudunk. Vagy csak annyit, hogy néha belefér, hogy az árral szemben ússzunk. Ha a célod, hogy minél több lájkot kapj, hogy minél több követőd legyen, az egy másik világ. Szerencsére egyikünk sem aktív a közösségi médiában. Habár egy időben nagyon vonzott a gondolat, hogy utazóblogger legyek, hamar rájöttem, hogy ez így már nem az utazásról szólna. Számomra azok a legszebb élmények, amikor csendben beleolvadok a helyiek hétköznapjaiba.

Van kedvenc országotok? Egy hely, ahol otthon érzitek magatokat?

VN: Olaszország. Szerintem nagyon meghatározó, hogy az ember hol kezdi el, melyik ország adja meg először az utazás nyújtotta szabadságérzést. Az európai stoppos utamon elkanyarodtam egy picit Franciaország és Svájc felé, de szinte azonnal fordultam. Nem bírtam, hogy ennyire távolságtartóak, hogy ennyire más értékeket tartanak fontosnak.

MM: Én az oroszokat szeretem, és nagyon elfogult vagyok. Persze úgy jó ott lenni, hogy az embernek van európai útlevele. Ha az én döntésem, hogy ott vagyok, akkor egy nagyon érdekes ország, elég nagy mélysége van minden szempontból.

Van alapja a nemzeti sztereotípiáknak?

VN: Nem, számomra az derült ki, hogy legbelül mindenki ugyanolyan, mindenkinek az a célja, hogy ő és a családja boldog és egészséges legyen. Persze meghatározó, hogy ki milyen kultúrában nőtt fel, de szeretek mindenkivel úgy beszélgetni, mint ember az emberrel, a hasonlóságokra helyezni a hangsúlyt.

MM: Ami a belső motivációkat illeti, ez igaz, de szerintem beszélgetés közben mindig nagyon erősen lehet érezni, hogy egyes nemzeteknek mik a prioritásaik, hogyan állnak hozzá a dolgokhoz. Amikor jöttek hozzám külföldiek couchsurfingelni, akkor is mindig figyeltem, hogyan foglalják el, lakják be a teret, mihez nyúlnak, mit engednek meg maguknak, és mit nem. Ezek a különbségek persze Európán belül annyira nem látványosak, hiszen ez egy kisebb kontinens.

Milyen magyarként stoppolni most?

MM: Én szeretem. Nagyon praktikus, hogy annyira nem ismerik az országot, hogy nem kapcsolódnak hozzá sem negatív, sem pozitív érzelmek. Az, hogy nem egy nemzet tagjaként, hanem emberként néznek rád, biztonságot ad.

VN: Persze vannak, aki megemlítik Orbán Viktort, de sokaknak a termálfürdők és a budapesti éjszakai élet jut eszükbe rólunk, meg a Sziget Fesztivál. Mi pedig ahol csak tudjuk, promózzuk Magyarországot. Most idegenvezetőként dolgozom Budapesten, és nemcsak ledarálom nekik az évszámokat, hanem a saját szemszögemből mutatom meg a várost, és tökre élvezik.

MM: Egyénileg el lehet dönteni, hogy ez most egy jó ország vagy egy rossz ország, de külföldiként idejönni kifejezetten jó. Mindig azt mondom a sofőröknek, hogy Magyarország azért jó hely, mert se nem Nyugat, se nem Kelet. Kicsit szar, kicsit jó, és az ember látja benne a kihívást, hogy mit tud hozzátenni, min tud javítani.

Ti merre jártatok legutoljára?

VN: A Közel-Keleten stoppoltunk, de csak egy hétig voltunk, mert annyira telítődtünk a történetekkel. Annyi információt kaptunk, brutális volt a végére.

MM: Szeretem a konfliktuszónákat, mert az emberek sokkal őszintébbek, mindenkinek nagyon sok mondanivalója van, de tény, hogy utolsó napra nagyon nehéz lett a lelkünk, lementünk a partra, és csak néztünk ki a fejünkből. Ez gyakran előfordul, ha az ember szegényebb vagy háború sújtotta vidékre megy. Már amiatt is rosszul érzem magam, hogy van telefonom vagy jó ruhám. Ilyenkor érzed, hogy európainak lenni mennyire kivételezett helyzet. Hülyeség azt mondani, hogy hagyjuk el Európai Uniót, mert szar itt. Ideológiailag lehet mondani, hogy mi a mongoloktól származunk, ezt elfogadom, de azt állítani, hogy nincs jólét, ami alatt a fizikai biztonságot értem, azt nem lehet. El kell menni Vietnamba, és megnézni, hogy mi van ott. Vagy Hebronba, ott annyira az arcába kapja azt, hogy milyen, amikor egymásnak feszülnek az emberek egy viszonylag civilizált országban. Hát, Budapest a mennyország, még Oroszországból nézve is.

Hogyan készültök fel a nyári közép-ázsiai körútra?

MM: Lestoppoltunk együtt 4000 kilométert. Össze kell hangolódni, hiszen nagyon más, ha egy pár elmegy vakációzni a környékre, vagy több hónapra elutaznak egy ismeretlen vidékre úgy, hogy szemnyitástól szemcsukásig együtt vannak. Nekem már voltak rossz tapasztalataim. Nórával is nagyon különbözőek vagyunk, de jól kiegészítjük egymást, ő sokkal spontánabb, én szeretek felkészülni egy útra. Nekem ez is a kaland része, de tény, hogy sokat lazultam mellette. Nagyon jó, hogy megnyit világokat.

VN: Ez sok ezer kilométer, és sok minden történhet, szóval most azért én is jobban felkészülök. Ez egy teljesen más világ. Eddig sokszor stoppoltam egyedül, de Ázsiát mindig is a párommal szerettem volna felfedezni.

MM: Azért is jó, hogy összeismerkedtünk, mert ezekhez a nagyobb utakhoz nem könnyű partnert találni. Egyedül már nem szeretek lenni. Amikor egyedül mentem, akkor a teljesítmény volt fókuszban. Amit szerettem volna, azt elértem, most csak az emberek, a beszélgetések fontosak.

Miért pont ezt az útvonalat választottátok? Mi ragadott meg benne?

MM: Erről a régióról nehéz információt gyűjteni előre, és érdekel, hogy milyen lehet mondjuk Kazahsztán sztyeppéin stoppolni. Bizsergéssel tölt el, hogy egy utat először megstoppolhatok, és primer adatokat tudok felvenni. A Takla-Makán azért került fel a képzeletbeli térképünkre, mert teljesen magával ragadott a Stein Aurél kiállítás. Ő is ezen a területen kutatott. És befészkelte a fejembe magát a gondolat, hogy mindenképpen szeretnék eljutni a Csendes-óceánhoz. Ez persze lehet, hogy csak álom marad, a stoppolás dinamikus dolog, nagyon sok minden változhat, lehet, hogy már júliusban itthon leszünk. Sokat utazni egyben nem lehet, valahol meg kell állni, ha nem lesz ilyen lehetőség, akkor haza kell jönni.

VN: De azért nem ezzel számolunk, hanem azzal, hogy 2-3 hónapig nem térünk haza. Felmondtuk az albérletet, a munkát, minden kötelet elvágtunk, és pünkösdkor indulunk.

Milyen akadályokra számítotok? Marci, téged egy korábbi utadon letartóztattak a orosz-kínai-észak-koreai határnál. Számítasz arra, hogy most is baj lehet?

MM: Ami most nagyon érdekel, az a Kaszpi-tengeren való átjutás, az iráni-türkmén határon ugyanis nem lehet átmenni. A tálibok lakta régióban is lehetnek meleg helyzetek, ahogy Kína ujgurok lakta területein is. Kérdés, hogy be tudunk-e jutni, és milyen ott lenni. Ami nagy kihívás még, vagyis inkább hiányosság, hogy egyikünk sem tud mandarinul. Ki kell találni, hogyan léphetünk kapcsolatba velük. És igen, a határátlépés sokszor problémás, könnyű bajba keveredni. Nem azért, mert valami illegálisat csinálsz, hanem mert nem tudják értelmezni, európaiként mit keresel arra. Letartóztatásra most nem, de egy-két necces határátkelésre azért számítok. A korrupciót visszautasítom, ezért ha csak pénzért engednek át, akkor keresek egy másik átkelőt. És van még egy technika: a két határ között van a senki földje, és ha be akarsz jutni egy országba, miután kipecsételnek, le kell sátrazni ezen a területen, 24 órán belül biztosan ott lesz egy generális, aki csak annyit mond, hogy tessék befáradni.