Kétszázzal a királyokig

A tömeg szinte körülfolyja a Minardi kamionjai mellé felállított sátrat, mindenki a bejárat felé préseli magát, mintha szakállas nőt, vagy háromfejű törpét mutogatnának odabent, vagy egyenesen a ponyva alatt rendeznék az augusztus 20-i tűzijáték főpróbáját. Pedig csak Baumgartner Zsolt van bent, meg persze két Forma-1-es sportautó, amiket kifejezetten arra terveztek, hogy megkocsikáztassák vele a benzingőzre és az égett gumi szagára vágyó szponzorokat.

Jacko-szindróma

Tekintse meg képeinket!

"Nem látod, hogy elbaszod a kompozíciót?" - lök félre egy nercbundás hölgy, aki mobiltelefonja apró kamerájával próbál keresztül fényképezni a profi fotósok és lelkes amatőrök hadán. A tömegben mindenhonnan "Nem látod, merre van Zsolti?" és "Engedjetek a mi Zsoltinkhoz!" kiáltások hallatszanak, ezért először arra gyanakszom, hogy itt rajtam kívül mindenki a magyar Forma-1-es pilóta rokona, vagy haverja. Amikor azonban a nercbundás hölgy szemében megpillantom azt a tompa csillogást, amivel leginkább pártnagygyűléseken, rockkoncerteken és teleevangelisták miséin találkozni, már tudom, hogy a szakirodalomban csak Jacko-szindrómánaként emlegetett jelenség hatalmasodott el a tömegen, és ha nem hátrálok ki a tűzvonalból, előbb-utóbb úgyis eltapos egy autogramkérő horda.

A Hősök tere felé baktatok éppen, amikor utolér Baumgartner és mind a négyszáz lóerő, olyan, mintha egy F16-os landolna a Kós Károly sétányon, a gyomromban dobol a motor hangja, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha a hallójárataimban rendeznék a black metal tehetségkutató budapesti elődöntőjét.

Minardi, szerelem, száguldás

A szoborcsoport előtt Baumgartner lefékez, majd megpróbál visszakanyarodni, de a fényképezőgépeikkel tolakodó rajongók miatt sehogy sem tudja bevenni az ívet, ezért végül két biztonsági őr tolja újból irányba a kétüléses sportautót. Visszafelé az autó lefullad, így csak a szerelőcsapat némi közbenjárásával lehet folytatni a száguldozást, a várakozással töltött percek alatt a körülbelül tízezer fős tömeg újból osztja a legjobb helyeket, egyesek a pályán átrohanva próbálnak jobb pozíciókat szerezni, mások felmásznak a királyok szobraihoz, hátha onnan jobb a rálátás.

A Minardi a nem éppen tükörsima aszfalton néha kifarol, de ez a legelszántabbakat nem riasztja el attól, hogy centiméterekre a kétszázzal robogó autótól kattintgassák gépeiket, sőt egy anyuka a rendőrségi szalagon átbújva szinte az út közepére tolja két kisiskolás gyerekét, hogy elkészülhessen az áhított kép, előtérben a boldogan vigyorgó tizenévesekkel, háttérben pedig a száguldó Forma-1-es sportkocsival.

Baumgartner Zsolt mindennek ellenére nyugodtan integet minden forduló után, a száguldozás után pedig türelmesen osztogatja az autogramokat. Egy popsztár rutinjával ír alá minden kezébe kerülő fényképet, és jegyzetfüzetet, és közben úgy mosolyog, mint egy profi politikus a választási harc finisében.

Később, hazafelé ballagva hirtelen újból a fülembe hasít a lóerők dübörgése, egy pillanatra azt hiszem, hogy valaki elkötötte a versenyautót, hogy barátnőjét elvigye egy körre a városban, de aztán megpillantom a spoilerekkel látványtuningolt diszkó BMW-t, amint a téli verőfényben végigszaggat az Andrássy úton az Oktogon felé. Hiába, autós nemzet vagyunk.