Délután négy körül érkezünk a Kazinzcy utcába, ahol kisebb tömeg gyülekezik a foglalt ház bejárata előtt, valaki éppen gitározik, többen dobon, sörösüvegen és alpaka kanalakon kísérik, és nemsokára előkerül egy xilofon is.
"Mindjárt felszedik az utcaköveket" - röhög mellettem egy járókelő, aki éppen a rendőrautók közt próbál utat vágni magának egy babakocsival.
"Ki tudja, mit csinálnak itt ezek, de legalább ma este nem lesz dobolás" - meséli a gyerekével szlalomozó férfitől nem messze egy idős hölgy egy rendőrnőnek, itt éppen lakossági bejelentést folyik, kicsivel később pedig mintha előkerülne az unoka fotója is.
Ahogy alaposabban szétnézek a tömegen, feltűnik, hogy a foglalt ház előtt csoportosulók nagy része médiamunkás, akiket a vasárnapi ebéd mellől ragadott el a könyörtelen hírverseny. Plusz tizenöt-húsz kint rekedt házfoglaló, meg néhány bámészkodó, akiket a rendőri erőszak lehetősége csalt a helyszínre.
A fal mellett kissé alábbhagy a dobszó, az unatkozó fotósok közt kutyák próbálnak párosodni, és egy punk koszlott művirágokat tűz a ház ablakaiba. Békesség van és nyugalom.
Nemsokára megjelenik Hont András fideszes önkormányzati képviselő, aki már telefonon egyeztetett a házfoglalókkal. A bent lévők a kapu alatt kicsúsztatják neki a kulcsokat, így a képviselő egy rendőrnővel együtt bemehet tárgyalni a kulturális központért küzdő fiatalokhoz.
Feszült várakozás, a fotóriporterek egy része látványos rendőri fellépésért, magasba emelt gumibotokért, esetleg könnygáz bevetéséért fohászkodik némám, a többiek pedig zavartan telefonálgatnak, hogy lemondják az esti programjaikat. Hosszú menet lesz ez.
"Most mi rekedtünk kint, vagy ők ragadtak bent?" - kérdezi tőlem egy kapun kívül felejtett házfoglaló, én pedig valamiért már megint csak a kapitalizmus elleni lázadás reménytelenségére tudok gondolni. Adidas-cipőben és Nike-pólóban McDonald's éttermeket amortizáló antiglobalisták és sarokkádas fürdőszobában sminkelő, rasztás hajú környezetvédő lányok jelennek meg a szemeim előtt. Március 15-ét a Coca Cola szponzorálta, október 23-án pedig a Pepsi volt a főtámogató.
Harminc perccel később visszajön Hont András, sajtótájékoztató-pózba vágja magát, és elmondja, hogy fogalma sincs semmiről, ő csak most érkezett egy gyerektáborból, de holnap majd tárgyalnak a házfoglalókkal egy alternatív kulturális központ létrehozásáról. Addig is a fiatalok persze szépen hazamennek, de a cuccaik az épületben maradhatnak. Hont felveti, hogy akár az ajtóhoz is láncolja magát, ha kell, de a közelebbről meg nem nevezett valakiknek nem engedi meg, hogy tönkretegyék a házfoglalók által egy nap alatt összedobott enteriőrt. A szürkületben vakuk villannak, Hont a szebbik profilját mutatja.
A kulturális központ ígéretével távozásra bírta az önkormányzat a házfoglalókat, persze kérdés, hogy mi lesz holnap, egyáltalán fogadja-e őket Demeter Tamás, kulturális ügyekért felelős alpolgármester, és az sem teljesen világos, hogy akkor miért is nem kezdtek már előbb tárgyalni a házfoglalók, mondjuk még a házfoglalás előtt.
Annyi kiderült, hogy a squat, a Nyugat-Európában a hatvanas évek óta virágzó foglaltházmozgalom nehezen interpretálható Magyarországra, és nemcsak azért, mert nálunk az önkormányzatok nem szívesen hunynak szemet afelett, ha egy lerobbant, szanálásra ítélt házból egyszer csak élő és folyamatosan változó kortárs képzőművészeti tárgy lesz, de úgy tűnik nálunk hiányzik az a mindenre elszánt réteg is, amelynek a foglalt ház nemcsak önkifejezés, de egyben a városi túlélés szükségszerűsége.
Ja, és Hont András nem láncolta magát a bejárathoz, hanem este kilenc körül visszatért a Kazinczy utcába pár rendőrrel, hogy bejárja a házfoglalók által elhagyott egykori kóser kolbászüzem helyiségeit.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
