Fülöp, Evelin
8 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Miért cserélik a címereket az Országházon?

HUS 5263
2020.04.03. 05:11

Az Országházat amióta világ a világ, felújítják, mondogatták régebben, mert az épületet tényleg soha nem lehetett állványok nélkül látni, hol az egyik oldalán tataroztak, hol a másikon. Egészen 2013-ig, amikor végre mindenhol befejezték a mállékony, puha kövek cseréjét, és véget ért az 1923-ban (!) elindított felújítás. Az állványmentes állapot kevesebb mint hét évig tartott: március elején ismét munka kezdődött a homlokzaton.

Nem arról van szó, hogy az új kőburkolat máris elkezdett szétesni, hanem a címerek egy részét cserélik ki a hatalmas épületen a Steindl Imre Programhoz kapcsolódóan (ehhez a 2011-ben elindított, Wachsler Tamás vezette állami programhoz tartozott a Kossuth tér átépítése, az új Szabad György Irodaház felépítése és a tér korábban eltávolított emlékműveinek rekonstrukciója).

De miért nem jó az Országház úgy, ahogy van?

A címercserének elég összetett háttere van, ez nyilvánvalóan szimbolikus kérdés, ahogy a címerek jelenléte is az az ország talán legfontosabb épületén. Az Országház kiemelt műemlék, és egy műemlék megjelenésén alapvetően nem lenne szabad változtatni, az nyilván fel sem merülhet, hogy tervezzenek neki egy "jobb" kupolát. De a homlokzati címerek kicserélése érdemben nem változtat az épület megjelenésén, a járókelő ezeknek a díszítőfaragványoknak a részleteit legfeljebb akkor veszi észre, ha kifejezetten ezért nézegeti a házat.

Az Országházon rengeteg címer van, egészen pontosan 386 darab. A főbejárati szárny oromzatában ott van Magyarország történelmi középcímere, a bejárati ívek fölött hat nagyobb címerpajzson az egykori részországoké (Horvátország, Fiume, magyar kiscímer, Erdély, Szlavónia, Dalmácia) – ezek azok a meghatározó címerek, amiket mindenki ismer. A házon azonban végigfut a főpárkány alatt egy címergaléria (kivéve a Dunára néző homlokzatot), és a két üléstermi torony párkánya alá is jutott a címerekből. Ezek a lentről kicsinek tűnő címerpajzsok valójában tekintélyes méretű faragványok, amelyek bele vannak építve a ház kőburkolatába, annak részét alkotják. 

Meglepő módon ez a címergaléria eléggé ad hoc módon született meg. Az épület kiemelt jelentősége ellenére úgy tűnik, hogy a címerek nem egy nagyon mélyen átgondolt koncepció mentén kerültek fel a homlokzatra. A Steindl Imre Programiroda a mostani, részleges címercsere előtt készíttetett egy tudományos dokumentációt, amely feltárta mindazt, amit a címerek történetéről tudni lehet (ehhez a cikkhez is ennek a 2016-os tanulmánynak az adatait használtuk fel).

Címergaléria már Steindl Imre eredeti, 1883-as pályaművén is szerepelt. A tervet a következő években többször átdolgozták, és a díszítőelemként alkalmazott címerpajzsok száma egyre nőtt: a pályaművön még "csak" 56 darab szerepelt, az 1891-es végleges tervváltozaton már 386. Az ekkor meghatározott program szerint a házon megjelentek a vármegyék címerei (kivéve a horvát megyéket), a törvényhatósági jogú városok címerei (ez a korabeli kategória a mai megyei jogú városoknak feleltethető meg) és az egykori szabad királyi városoké, amelyek ezt a státusukat az 1876-os törvénnyel vesztették el.

Mint látszik, ez egy közjogi szempontú válogatás volt,

ami egyébként nagyon jellemző a dualizmus időszakára, az akkori magyar elit gondolkodásmódjára: a megyék mellett nem a népes, kulturális vagy gazdasági szempontból fontos városok jelképeit tették fel az Országházra, hanem azokat, amelyek egy kiemelt jogi státussal rendelkeztek (illetve valaha rendelkeztek).

Gond csak a mennyiséggel volt, mert 63 darab vármegye és 59 darab így kiválasztott városcímer még mindig nagyon kevés volt a 379 darab üres pajzshelyre (a részország-címereket most kivontam a 386-ból). És ezen a ponton tényleg elég furcsa döntést hoztak: elkezdték random megismételni a faragványokat. Semmi logikát nem lehet felismerni abban, hogy ez milyen alapon történt, a legtöbb város átlagosan kétszer, a legtöbb megye átlagosan három-négyszer szerepel, de Zala megye címerét tízszer (!), Udvarhelyét hétszer vésték fel a homlokzatra, a városok közül Budapest ötször szerepel, de kár is lenne azt hinni, hogy a főváros fontossága miatt, mert ötször láthatjuk az aprócska erdélyi Szászsebes címerét is, Debrecent vagy Kolozsvárt viszont csak egyszer.

Szóval tényleg lehetett volna ennél sokkal átgondoltabb címergalériát összeállítani.

Azt az elvet viszont követték, hogy a megye- és városcímereket nem keverték, a homlokzaton ezek jól elhatárolható csoportokat alkotnak – kivéve az üléstermi tornyokat, mert ott még ezt se tartották be. De azok a címerek úgyis olyan magasan vannak, hogy legfeljebb a sirályokat zavarhatná a logikátlanság. Volt még valami, amiben még ezt az elég laza koncepciót sem sikerült hibátlanul megvalósítani: a homlokzatról hiányzik Hódmezővásárhely és Szászváros címere, pedig ezek a városok jogosultak lettek volna, felkerült viszont Rozsnyó, ami nem.

A törvényhatóságok által megküldött rajzolatú címerek kifaragására Marhenke Vilmos kapott megbízást, akinek cége épületszobrászati és épületkerámia elemeket gyártott, és sok más dolgot is csinált az épülő Országházon. Nem volt ez kifejezetten művészi munka, rengeteg címert kellett minél gyorsabban kifaragni, amihez sok, tisztességes színvonalon dolgozó kőfaragó kellett – meg egy vállalkozó, aki az egészet összefogja. A címerek 1892 és 1894 között kerültek fel a homlokzatra, de ma már nem az eredeti darabok vannak fenn a házon, mert ezek – ugyanúgy mint a többi díszítőelem – puha biai kőből készültek, és idővel annyira tönkrementek, hogy az 1960-as években a homlokzatfelújítás során újakra cserélték őket (a koncepción ekkor nem változtattak, bár történtek kisebb-nagyobb cserék, átrendezések).

És akkor itt jutunk el a jelenig: felvetődött, hogy miért ne lehetne ezt a címergalériát kissé átdolgozni? A rengeteg ismétlődés ugyanis lehetőséget is jelent, mert ha kivesszük a sokszor szereplő címerek egy részét, mindjárt lesz hely a homlokzaton újabbakra. Ha lenne egy erős és átgondolt eredeti koncepció, azt bizonyára kár lenne megbontani, de a tíz darab Zala megye talán nem akkora kortörténeti érték, amit muszáj megőrizni. (Lenyomat persze ez is, annak lenyomata, hogy mennyire siettek az Országház építői azért, hogy legalább kívülről kész legyen a hatalmas ház az 1896-os millenniumi ünnepségekre.)

Érdemes volt viszont azt az elvet megőrizni, hogy a város- és a megyecímerek nem keverednek, hanem továbbra is önálló blokkokat alkotnak. Ezt olyan módon lehet megtenni, hogy az előreugró ún. városi szárny oldalsó homlokzatain, ahol városcímerek vannak, csak a duplázódásokat irtják ki, az északi és a déli szárnyon viszont az eddigi megyecímerek helyett végig városiak lesznek. Nem nyúlnak a nagyon szem előtt lévő helyekhez, vagyis a városi szárny középrizalitjához, valamint az északi és a déli homlokzathoz (ezeken megyék vannak), és a tornyokhoz sem, mert azokhoz fel kéne állványozni a tetőt.

És mi kerül fel a duplázódások helyére?

A címergaléria átdolgozása során nem akartak egy teljesen anakronisztikus megoldást alkalmazni, vagyis olyan címereket feltenni a házra, amelyek az Országház építése idején még nem is léteztek, vagy olyan településeket beemelni a sorba, amelyek akkoriban nem tartoztak az ország fontos városai közé (például Dunaújvárost vagy Érdet, hiába megyei jogú városok jelenleg).

A homlokzaton felszabaduló 120 új címerhelyet így használják fel:

  • Hódmezővásárhely és Szászváros felkerül (ezek eredetileg is csak véletlenül maradtak ki)
  • az 1896-os megyeszékhelyek
  • az 1896-os rendezett tanácsú városok
  • a fennmaradó helyekre olyan városok, amelyek lakosságszám alapján akkoriban jelentősek voltak

Az elv tehát az, hogy kitalálnak egy olyan tartalmi programot, amit elvileg az egykori építők is kitalálhattak volna, ha alaposabban végiggondolják a dolgot. Az újonnan felkerülő városok listája így fest:

Abony, Abrudbánya, Ada, Alsókubin, Aranyosmarót, Bácsalmás, Balassagyarmat, Balmazújváros, Bátaszék, Battonya, Békés, Békéscsaba, Beregszász, Berettyóújfalu, Bezdán, Büdszentmihály, Cegléd, Csíkszereda, Csongrád, Derecske, Dés, Déva, Dicsőszentmárton, Dobsina, Dunaföldvár, Eger, Érsekújvár, Fehértemplom, Felvinc, Fogaras, Füzesgyarmat, Gölnicbánya, Gyoma, Gyöngyös, Gyula, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Hátszeg, Hatvan, Heves, Hódmezővásárhely, Huszt, Igló, Ipolyság, Jászapáti, Jászberény, Jászladány, Jolsva, Kalocsa, Kaposvár, Karánsebes, Karcag, Kézdivásárhely, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kisújszállás, Kisvárda, Kolozs, Komádi, Kúla, Kunhegyes, Kunszentmárton, Léva, Losonc, Lugos, Magyaróvár, Magyarpécska, Makó, Máramarossziget, Mezőkövesd, Mezőtúr, Miskolc, Mohács, Munkács, Nádudvar, Nagybecskerek, Nagyenyed, Nagykanizsa, Nagykároly, Nagykikinda, Nagykőrös, Nagyrőce, Nagyszalonta, Nagyszőlős, Nyíregyháza, Nyitra, Pápa, Poprád, Püspökladány, Rimaszombat, Sarkad, Sátoraljaújhely, Sepsiszentgyörgy, Somorja, Szászrégen, Szászváros, Székelyudvarhely, Szekszárd, Szentendre, Szentes, Szepesolaszi, Szepesváralja, Szilágysomlyó, Szolnok, Szombathely, Tata, Tolna, Torda, Túrkeve, Ungvár, Vác, Vajdahunyad, Veszprém, Vinga, Zalaegerszeg, Zenta, Zilah

Látszik, hogy még ebből az 1896-os logikából is kijött egy olyan címergaléria, amiben nagyobb lett a mai Magyarországhoz tartozó, vagy határon túli, de még mindig jelentős magyar lakosságú városok aránya, és csökkent – az eddigihez képest – azoké, amelyekhez a magyarságnak már csak történelmi köze van. Ebben pedig az a jó, hogy sokkal többen megtalálhatják a június elejére lezáruló címercsere után saját városuk jelképét az Országházon, mint eddig, ami nyilvánvalóan jó érzés a Kossuth térre látogató egrieknek és a miskolciaknak, a zalaegerszegieknek és a szentendreieknek, a nagyszalontaiaknak és a zentaiaknak. Hát még a hódmezővásárhelyieknek, akik már száz éve is csak bakiból maradtak ki!

Soha nem látott fejlesztések, vagy hatalomátvétel?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!