Antal, Antónia
-3 °C
-1 °C
Index - In English In English Eng

Egy ideális világban mindig ott állt volna

Interjú Wachsler Tamással a Kossuth tér új épületéről és emlékművéről

DSC 1111
2019.12.06. 07:32

Az elmúlt hónapokban több változás is történt a Kossuth téren. Amiről igazán sok szó esett a sajtóban, az a Vértanúk terén álló emlékmű átadása volt, persze elsősorban a politikai tartalom miatt. Ám a városkép szempontjából ennél talán fontosabb, hogy egy vadonatúj – bár réginek tűnő – épületet emeltek az Országház szomszédságában. Elkészült ugyanis a Szabad György Irodaház a lebontott MTESZ-székház helyén, ezzel alaposan megváltozott a tér összképe. Sőt, tulajdonképpen az egész pesti Duna-part panorámája is. Mindkét beruházás rengeteg kérdést vet fel, melyekre Wachsler Tamás, a téren folyó fejlesztéseket koordináló Steindl Imre Program Zrt. vezérigazgatója válaszolt.

Tulajdonképpen mi volt a baj a lebontott MTESZ-székházzal? Pintér Béla alkotása sokak szerint egy kifejezetten értékes, későmodern épület volt.

Több baj is volt. Az egyik, hogy itt ugyan soha nem állt épület korábban, de volt egy terv, hogy ha a saroktelekre ház épül egyszer, akkor annak milyen legyen a homlokzata. Ezt Hültl Dezső, a Műegyetem tanára készítette 1928-ban, és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kötelező előírásként szentesítette. Ennek az lehetett volna a mottója, hogy „kedves tulajdonosok, tessenek szívesek lenni kellő alázattal viseltetni a Kossuth tér iránt”. Ezt pedig eléggé figyelmen kívül hagyta a hatvanas évekbeli új szabályozás, és az ide készített terv.

Persze vannak, akik szerint ez már a maga korában is idejét múlt koncepció volt, ám a kormányzati épületek a világ legtöbb országában ezt a historizáló stílust követték a két világháború között, és nem csak Európában. Washingtonban az amerikai Legfelsőbb Bíróság klasszicizáló épületét például csak 1935-ben fejezték be. Szerettük volna tehát, ha ez az eredeti elképzelés valósul meg, legalább szellemiségében. Ezért írtunk ki egy nemzetközi ötletpályázatot, hogy a már nagyon elavult, felújításra és átépítésre szoruló MTESZ-székház szerkezetét megtartva valósítsuk meg, vagy idézzük meg a Hültl-féle homlokzatot. Ez nem volt egyszerű feladat, mert bár az épület tömege, magassága megfelelt az eredeti tervben elképzeltnek, de teljesen más volt a szintbeosztása.

Az ötletpályázat hozott erre különféle kortárs megoldásokat, de az eredményét végül mégsem vették figyelembe.

Mert bár több szellemes ötlet született, nem érkezett egyetlen olyan pályamű sem, amit egy az egyben fel lehetett volna használni. Ezért az ötletpályázat eredményétől független eljárásban választottunk tervezőt, aki meg is kezdte a munkát. Ennek részeként elkezdte alaposan felmérni a ház állapotát, és elképesztő felfedezést tett. Arra döbbentünk rá, hogy az építésekor elkövettek egy súlyos és amatőr hibát. Rosszul vették fel a mértékadó talajvízszintet, így minden árvízkor befolyt a víz az irodaház pincéjébe. Ez olyan korróziót okozott, hogy az épület megmentése, és szerkezetének megerősítése, megtartása majdnem annyiba került volna, mint egy új építése. Innentől kezdve nem sok értelme lett volna valamit drágán, nagy nehezen megtartani úgy, hogy az sem a Hültl-féle homlokzattervnek, sem az alapvető esztétikai elvárásoknak nem felel meg. Itt a hatvanas évek tüzéptelep-építészetére, a hozzáférhető anyagok minőségére, és az épület általános lepusztultságára gondolok.

Adva volt tehát egy épület, amit nem akartunk megtartani, nem kellett megtartani, és nem is volt érdemes megtartani. Egyetlen érv szólhatott volna még a megtartása mellett, ha kiderül, hogy a ház lebontása valahogy veszélyezteti a metróállomást. Az Uvaterv azonban, amelyik annak idején a metróállomást tervezte, és most – a Vadász Építész Stúdió mellett – a nyertes ajánlattevő konzorcium tagja volt, biztosított minket, hogy a bontásnak és az építésnek nem lehet a következménye semmiféle sérülés, felúszás.

Lett tehát egy üres telkünk. Miért pont ez épült rá? A Várban zajló rekonstrukciókat is sokan támadják, hogy csak utánozzák azt, ami volt. Itt azonban soha nem is állt olyan ház, amilyen végül 2019-re ideépült.

A Várnál visszamentek a kályhához, és megépítették hiteles másolatban, ami ott volt. Mi is visszamentünk a kályhához, és megépítettük azt, amit ide szántak. Tudom, hogy szokatlan, hogy egy új irodaház historizáló homlokzattal épül meg, de az is szokatlan, hogy ilyen egyértelmű instrukciókat kapunk örökül. A Kossuth Lajos tér különleges jelentőségű hely. Annyira speciális, hogy még az 1960-as években, a hazai építészeti modernizmus talán legerősebb évtizedében is megjelenhetett olyan vélemény egy építészeti szaklapban, mely a Hültl-féle terv megvalósítását szorgalmazta. Most itt volt a lehetőség, hogy ezt a félbehagyott koncepciót végre befejezzük.

Nem furcsa, hogy egy 21. századi technikával felszerelt, modern irodaháznak egy évszázaddal ezelőtti stílust követ a homlokzata? Vannak, akik szerint „hazug” szerkezet egy vasbeton falra függesztett kőfalat rakni.

Az természetes, hogy egy most épülő háznak a mostani igényeket kell kielégítenie. Azt pedig az imént magyaráztam el, miért döntöttünk a historizáló homlokzat mellett. És nem mi találtuk ki ezt a „furcsaságot”, hiszen a régi szabályozásból következett, hogy a homlokzattal kapcsolatos megfontolások elválnak az épülettel kapcsolatos egyéb megfontolásoktól. Nézzük csak a szomszéd épületeket: a Vértanúk tere 1. és a Kossuth tér 9. annyira jól megfér a Hültl-féle homlokzat mögött, hogy a laikus számára az sem tűnik fel, hogy az két teljesen különböző épület. Pláne nem, hogy különböző technikával épültek.

A sarokház téglafőfalas, hagyományos szerkezetű, a Kossuth tér 9. egy két háború közötti modern, acélvázas ház. Vagyis nyolcvan éve sem az volt fontos a Közmunkák Tanácsának, hogy mi épül a homlokzat mögé, csak hogy a külső megjelenés feleljen meg a Kossuth tér arculatának. Az pedig, hogy a homlokzati kő csak „dekoráció”, azaz nem ez az épület fő teherhordó szerkezete, teljesen természetes. Az ember az építészet története folyamán a legritkább esetben épített tisztán kőből. Akár az Országházat és az Operát is lehazugozhatnánk, hiszen ott is csak burkolatnak van felhelyezve a kő a téglafalra.

Azt sem írták elő, hogy nézzen ki a ház a dunai homlokzata. Ott mihez kezdtek?

A Hültl-féle terv csak azt mutatta meg, milyenek legyenek a házak a Kossuth tér közepe irányába, de azt nem írta elő, hogy a Duna felé forduló rövidebbik oldalon milyen legyen az épület. Ugyanakkor a tömb másik oldalán, a Vértanúk tere felé néző homlokzat gyakorlatilag egy időben született a Hültl-féle tervvel. Sőt, Hültl Dezső maga is tagja volt a Közmunkák Tanácsának, amely jóváhagyta az abba az irányba néző homlokzat tervét. Kisebb változtatásokkal ezt jelenítettük meg a másik oldalon, vagyis kijelenthetjük, hogy a ház teljes homlokzata a Hültl-féle elképzelésekkel összhangban született meg.

De nem tudta pontosan követni azt. Ha a közös homlokzatra ránéz valaki, az az érzése, hogy egy függőleges vonal kettéválasztja a régi és az új rész mentén, nem pontosan úgy néz ki, mint ahogy a Hültl-tervrajon láthatjuk.

Annak idején a Kossuth Lajos tér 9. építésekor felhúztak egy rövid fél falpillérnyi szakaszt, ami homlokzati szempontból lényegében már a 8. számú házhoz (tehát a miénkhez) tartozott volna. Nyilván nem volt opció ennek el- vagy megbontása, hiszen ez a szomszédos társasház tartószerkezetének része. Ezért ha minden változtatás nélkül az eredeti tervet valósítjuk meg, akkor az épületünk sarka a földszinten féloldalt levegőben álló kváziboltívvel indult volna. Ez statikailag nonszensz. Ráadásul a metrókijárat és a kiürítési szabályok miatt még csak azt sem tehettük volna meg, hogy „vakajtóként” építjük meg ezt a nyílást. Ezzel együtt a két ház közötti különbség nem nagyon sokára csökkenni fog. Ha egyszer rendbe hozzuk a régi homlokzatokat, akkor ott is le fogjuk kerekíteni a szélső kváderköveket, és ez az ideiglenes takaróprofil is le lesz cserélve az épületek határán. Ugyanekkor lesznek összehangolva a tetőidomok tetőprofil feletti részei is.

Ezek szerint fel lesz újítva a másik két ház homlokzata is?

Azon vagyunk. Furcsa helyzet állt elő – amit persze előre tudtunk. Ha most az avatatlan szemlélő ránéz, nem három házat lát, ami a valóság, hanem egyet, aminek az egyik fele – úgy tűnik – fel van újítva, a másikon meg ott van nyolcvan év mocska, egy világháború és egy forradalom lenyomata. Az a helyzet, hogy évek óta dolgozunk azon, milyen modellben lehetne felújítani azoknak a magántulajdonban levő házaknak a homlokzatát, amelyeknek a szépsége közérdeknek tekinthető. Esetünkben ilyen a Vértanúk tere 1. és a Kossuth tér 9. is, vagyis a Hültl-féle homlokzat másik fele.

De ha most állami pénzből felújítjuk az épületet, azáltal az épület tulajdonosai gazdagodnának. Ez így igazságtalanságot szülne. De nyilván nem is kényszeríthetjük őket a felújításra. A terv egy olyan modell megalkotása, amely alapján az állam magára vállalja a felújítás költségének egy részét, a másik felére pedig hitelt ad. Ha a tulajdonos a házban élő magyar magánszemély, és a felújítást követő tíz évben nem adja el a lakást – vagyis nem húz hasznot az értéknövekedésből –, akkor nem kell visszafizetnie a kölcsönt. Vagyis ingyen kapta a felújítást. Minden egyéb esetben törleszteniük kell a kamatmentes hitelt. Ez elmondva egy egyszerű eljárás, az alapokat már le is fektette egy kormányrendelet, de nagyon sok bonyolult részlete van, amelyeknek még folyik a kidolgozása.

Mi indokolja az alagutat, ami összeköti az irodaházat az Országházzal?

A biztonság. A Kossuth tér átépítése előtt minden fizikai ellenőrzés az Országház falain belül volt, vagyis – kis szervezéssel – bárki bejuthatott az épület falai közé, akármivel a táskájában, anélkül hogy ellenőrizhették volna. Ezt a problémát az északi oldalon már korábban megoldottuk, amikor megépült a látogatóközpont: a turistákat már nem a ház falain belül ellenőrzik. Most ugyanennek a lehetőségét teremtettük meg a ház déli végén is, nagyjából nyolcvan méterre az Országháztól.

A háztömb másik felén egy ennél jóval kisebb beavatkozás zajlott, ami azonban jóval nagyobb figyelmet kapott. A Vértanúk terén felállították a Nemzeti vértanúk emlékművét. Itt is ugyanaz a magától értetődő kérdés, mint a MTESZ-székháznál: miért nem volt jó, ami ott volt? Miért kellett elbontani Nagy Imre szobrát?

Ha 1945-ben nem tesznek durva erőszakot a Kossuth téren – meg aztán a következő években többet is –, akkor itt most egy beszürkült, unalmasra kopott emlékmű állna, ami nem sértene politikai érzékenységeket, sőt, az emberek többsége nem is tudná mit ábrázol. Azért kellett visszakerülnie, amiért a Tisza-szobornak, az Andrássynak és a Horvay-féle Kossuth-szobornak: eleve nem lett volna szabad lerombolni őket. Hagyni kellett volna, hogy szervesen fejlődjön a tér, ahogy az szerencsésebb történetű országokban történt, és akkor nem kellene most utólag helyreállítani az eredeti képzőművészeti arculatát.

Nagy Imre szobra a rendszerváltás után került ide, ha úgy tetszik, ez már a sebek begyógyításának a része volt.

Jóhiszeműen azt mondom, hogy a Nagy Imre-szobor helyválasztásakor elfelejtették megvizsgálni, hogy milyen történelmi réteget fednek el azzal, amikor egy újat húznak rá, és nem szándékosan tették ezt. Az Országgyűlés úgy döntött, hogy a Kossuth téren a szoborrombolás előtti állapotokhoz térünk vissza. Ez eddig is így történt a szobrokkal kapcsolatban, és így történt most is, amikor az 1918-19-es vörösterror, az első magyarországi totalitárius diktatúra áldozatainak emlékműve visszakerült a térre.

Ez eddig csak a Kossuth téren történt, a Vértanúk tere már nem teljesen ugyanaz a helyszín...

Történelmileg ez a Kossuth tér része, pont attól lett annak idején Vértanúk tere, azért kapta ezt a nevet, mert ide került az emlékmű. Az Országgyűlés döntése alapján ma már ez is a kiemelt nemzeti emlékhely része, ez is az Országgyűlés Hivatala kezelésében van. Mivel így jogilag is, szellemi értelemben és vizuálisan is a Kossuth térhez tartozik, helytállónak tűnt az értelmezés, hogy a korábbi országgyűlési határozat erre is vonatkozik. Kérdésemre a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság – melynek amúgy én is tagja vagyok – úgy döntött egyhangúan, hogy ezen a helyen is ezt az elvet kell alkalmazni. Nem politikai állásfoglalásként, hanem történelmi főhajtásként.

Sokan zúgolódtak a Nagy Imre-szobor új helye miatt is.

Fontos újra és újra hangsúlyozni, hogy mi a Kossuth tér átalakítása során egyetlen szobrot sem romboltunk le. Valamennyi alkotást az alkotóval vagy az örökösökkel egyeztetve állítottuk fel az új helyén. Így történt ez a Nagy Imre-szoborral is, ahol maga a szobrász, az elbontást amúgy ellenző Varga Tamás is részt vett az újraállításban: az új helyszínen való felállítás az ő művészeti vezetésével történt. Szerintem kifejezetten jó helyre került, meggyőződésem, hogy jobb helyen van a Jászai Mari téren, mint itt volt.

Ennek az emlékműnek nem csak a tartalmát, hanem a külsejét is többen kritizálták. Ízlésekről lehet vitatkozni, de sokak szerint már a méretével is baj van.

Vannak, akik az sulykolják, az emlékmű túl nagy. Még mielőtt bárki láthatta volna élőben, megjelentek róla közelről készült korabeli fényképek a neten azzal a felütéssel, hogy hű de ormótlan, kitakarja az Országházat. Egy elég közeli fényképen egy Trabant is ki tudja takarni az Országházat, vagy akár egy szarvasbogár. Ugyanakkor ha valaki most kijön és körbejárja, akkor azt fogja látni, hogy egy nyolchektáros tér sarkához csatlakozó, önmagában is jelentős köztér közepén, hatemeletes házak között áll egy akkora emlékmű, amekkora pont oda való. Persze nem fél méterről kell nézni, hanem kicsit távolabbról, ahonnan az ember egy emlékművet szokott látni.

Másokat viszont az zavar, hogy az alkotás nem pontos mása az egykorinak. Például nem kerültek fel az eredeti emlékművön látható nevek, és a felállítást kezdeményező szervezet, Fehér Ház Bajtársi Egyesület sem szerepel rajta.

Csak érdekességként említem meg, hogy amikor annak idején felállították, szintén nem voltak rajta nevek, ez talán egy későbbi ötlet volt. Most azért nem kerültek fel, mert a rekonstruált névsor nem teljes – vannak részek, amikről egyelőre egyetlen fotó sem került elő –, és lehetséges, hogy az eredeti is pontatlan volt. Valószínűsíthető, hogy voltak rajta olyan nevek, amelyeket az eredeti koncepció szerint sem lett volna szabad fölírni, és az is előfordulhat, hogy más, odaillő nevek pedig hiányoznak. Ezért megbíztuk az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontot, hogy ásson a dolog mélyére, tegyen javaslatot egy hiteles névsorra. Ha ez elkészül, akkor lehet dönteni a felvésendő nevekről. Ami pedig a felállító szervezet nevét illeti: a pontossághoz hozzátartozik, hogy ez az emlékmű, bár az eredeti koncepció jegyében készült, nem azonos a korabelivel. Ezért módosult a felállító szervezet neve. Nota bene, a téren újra felállított valamennyi emlékmű oldalán olvasható rövid tájékoztató a történeti háttérről – hát itt is.

Mennyire lett pontos mása ez az eredetinek? A Skyscrapercity fórumon kering egy olyan képpár, ahol részletesen összegyűjtötték, mi mindenben tértek el az eredetitől.

A semmiből egy szobrot újramintázni különféle minőségű, más és más lencsével készült, gyakran elmosódott fotók alapján rendkívül nehéz szobrászati feladat. Egy az egyben, milliméterről milliméterre egyszerűen lehetetlen ugyanazt létrehozni, ami egykor létezett. A rekonstrukciónak persze az eredetit kell követnie, de a bizonytalanságokat, a homályba vesző részeket a mai szobrásznak kell kiegészíteni. Akkor végez jó munkát, hogyha a végeredmény összbenyomása és a részletei is a képeken látható élményt képesek visszaadni. Ezt pedig a Tisza-szobornál már bizonyított alkotó, Elek Imre, minden nehézség ellenére kiválóan elvégezte. Amikor felállítottuk a Tisza-szobrot, előzetesen arra is rengeteg rosszat mondtak. Hogy nagy, csúnya, durva, otromba. Aztán kijöttek az emberek, megnézték, és rájöttek, hogy egyáltalán nem aránytalan a mérete, egyáltalán nem rosszak a formái, nem bontja meg a tér összképét, sőt. Hamar beleszervesült a környezetébe. Most már úgy tekintenek rá, mintha mindig is ott állt volna. Ahogy egy ideális világban valóban ott is állt volna mindig. Pont úgy, mint a Nemzeti Vértanúk Emlékműve.

A borítóképen Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Zrt. vezérigazgatója, a Nemzeti Vértanúk Emlékműve előtt. Fotó: Bődey János, index.hu