Éneklésben, rántottában és az olasz konyhában erősek a Vastag testvérek

Milyen ízekre emlékeznek vissza a gyerekkorból?

Csaba: – Hárman vagyunk fiútestvérek, ezért a szüleink mindig is nagy tételben főztek; a leves húszliteres lábasban főtt, édesapánk a nokedliből a mai napig „asztalnyi” mennyiséget szaggat, s néha már úgy érezzük magunkat, mintha esküvőn lennénk, olyan nagy adagokban fő az étel odahaza. Mi is ezt tanultuk meg tőlük, így aztán nem is nagyon tudunk kis adagokat főzni. A szüleink szerény fizetésből éltek, ezért arra törekedtek, hogy laktatós ételeket készítsenek: szinte mindennap volt valamilyen pörkölt nokedlivel, amit a kezdetektől nagyon megszerettünk. Főzelék ritkábban volt, de például a tökfőzeléket nagyon kedveljük a mai napig. Gyerekkoromban a paradicsomlevest és a sóskát én nem nagyon szerettem, mára mindkettő a kedvencemmé vált, a lazachoz például kitűnően illik a sóska vagy a spenót. Tavaly készítettem csalánfőzeléket, és annak is nagy sikere volt.

Tamás: – A halászlé sosem hiányzott az asztalról, amiért Csaba a mai napig rajong, én viszont mostanáig sem tudtam megszeretni. Karácsonykor inkább a majonézes virsli- és tojássalátákat ettem, amire viszont Csaba rá sem tudott nézni... Érdekes, hogy azóta már minden halas ételt megszerettem, kivéve a halászlevet. Annak idején egyébként a gombás ételeket sem kedveltem, s mára a kedvencemmé vált, így van még remény. A húslevest viszont mindannyian szeretjük, feltéve, ha nokedli van benne.

Jut idejük a főzésre, arra, hogy beálljanak a konyhába?

Csaba: – A palacsintasütést már fiatalkorunkban kipróbáltuk, de egyébként is sokat segítettünk a konyhában. Elég hamar rájöttünk arra is, hogy a rántottának sokféle elkészítési módja van: a legizgalmasabb az „amit találsz rántotta”, vagyis abból készítettük, amit a hűtőben találtunk a tojáson kívül... Hozzám amúgy eléggé közel áll a főzés, azt szeretem benne, hogy utána nézegethetem az elégedett arcokat. Életemben először tojásos lecsót készítettem, aztán rájöttem, hogy az olasz ételek sem annyira bonyolultak, mint amennyire finomak. Így aztán hozzáláttunk a spagettifőzésnek.

Tamás: – Ha pedig más országokba utazunk, igyekszünk mindent megkóstolni, mert kíváncsiak vagyunk az új ízekre. Az olasz konyhát kifejezetten kedvelem, s amikor Olaszországban jártam, rá kellett jönnöm, hogy a paradicsomleves, az nem egy „cukrozott lé”, mint ahogyan nálunk a menzán készítették... Az utóbbi időben nagyon megszerettük a tenger gyümölcseit is, a rák és a szusi a kedvenc ételeink közé tartozik. A kínai konyhát is szívesen kóstolgatom, főleg a különféle leveseket. Nagymamánk mindig azt mondogatta, hogy „csak leves legyen, a többi nem számít”, ezt a tanácsát megfogadtam.

Csaba: – Egyszer az X-Faktor nyereményutazásaként eljutottam Bali szigetére, ahol szinte mindent megkóstoltam, és nagyon ízlettek az ottani ételek.

Egy fiús családban mekkora szerepet kapott a bor?

Csaba: – A családunknak mindig is volt saját bora, sőt egy ősi szőlőfajtát is termesztünk, a kurucvért. Ez olyan szőlőfajta, aminek nemcsak a héja vörös, de a leve is. Kamaszként az ember elsősorban a hatását várta a bornak, de ma már tudjuk, hogy milyen kultúra rejlik a borfogyasztás mögött.

Tamás: – Nekem elsősorban a sok munka jut eszembe a borról, hiszen gyerekként sokszor kapáltuk a szőlőt, és szüreteltünk térdig sárban, ami megterhelő volt mindkettőnk számára. Manapság, ha leülünk egy üveg bor mellé, tudjuk értékelni, hiszen megtapasztaltuk, hogy mennyi áldozatos munka rejlik mögötte.

Csaba: – A szüleinktől azt tanultuk, hogy bele kell tenni a munkát abba, amiből eredményt várunk, mert a végén úgyis minden kiderül.

Nem lehetett könnyű, amikor egymás ellen kellett párbajozniuk az X-Faktorban. Hogyan viselik a nehezebb pillanatokat?

Csaba: – Az a párbaj volt életem egyik legnehezebb pillanata. De én azt is nagyon nehezen éltem meg, amikor tizennyolc éves koromban elhagyott a szerelmem. Azt öt évig nem tudtam kiheverni. S ha már beszéltünk a borokról: még azt is megtapasztaltam, hogy az alkohol nagy mennyiségben nem használ az embernek... Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az igazán nehéz pillanatok még hátravannak, remélem, lesz erőm ahhoz, hogy átvészeljem ezeket is.

Tamás: – Nehéz pillanatok mindig akadnak. Számomra a legnehezebb mégis az volt, amikor kórházban voltam, és elaltattak. Az ébrenlét utolsó pillanatában tudatosult bennem, hogy mostantól nem a saját kezemben van az életem.