A Kossuth-díjas énekes álma az, hogy a magyar nép egyszer világelső lesz

A világ konyháit óvatosan kóstolgatja, de a paellának sosem tud ellenállni. Tokody Ilona már gyerekkorában is érdeklődött a gasztronómia iránt, először paprikás krumplit, aztán szilvás gombócot főzött. A Kossuth-díjas opera-énekesnő azt vallja, hogy csakis a jót szabad szolgálnunk.

Milyen ízekre emlékszik vissza szívesen a gyermekkorából?

Nekem az volt igazán ünnepnap, amikor nagymama átjött hozzánk, ővele mindent meg lehetett beszélni, miközben rétest majszoltunk. Amikor nagymamám a kemencében parázson kisütötte a kenyeret, magamhoz öleltem az „ötkilósat”, és hagytam, hogy szétáradjon az illata bennem. Minden héten egyszer sütött kenyeret, teljes kiőrlésű búzalisztből, beletekertük a rojtos kendőbe, abban tartottuk. Nagymamám főzte odahaza a szilvalekvárt is, szabad tűzön, üstben kavargatva, csodálatos volt az íze és az illata. A szüleim a háznál tartottak csirkét, így egy héten egyszer, vasárnap húsleves került az asztalra, amihez édesanyám készítette a tésztabetétet. Egyébként már gyerekként is imádtam a lecsót, a kapros tökfőzeléket, a spenótot és a sóskát is, viszont a répafőzeléket nem szerettem… Édesanyám a mai napig olyan csörögét süt, ami nincsen az egész világon: hajszálvékony a tésztája, nem szívja fel az olajat, s hozzá házi baracklekvárt készít. Amikor eszem, olyan, mintha a mennyországban járnék!

Mikor vett a kezébe először fakanalat?

Már gyerekkoromban is érdekelt a sütés-főzés művészete, így mindig ott voltam a konyhában, édesanyám pedig gyakran adott feladatot, hogy tanulhassak. Talán hétéves lehettem, amikor egy napon édesanyám és nagymamám elment napszámba dolgozni, mert édesapám nem tudott elég pénzt keresni. Mivel tudtam, hogy csak estére jönnek haza, és nagyon éhesek lesznek, elhatároztam, főzök nekik paprikás krumplit. Elővettem a tízliteres fazekat, beleaprítottam négy-öt fej öklömnyi vöröshagymát, azt mangalicazsírban megpirítottam, majd hozzátettem a krumplit meg a házikolbászt. Gondoltam, ez a mennyiség elegendő lesz négyünknek… Amikor hazaérkeztek, nagyon megörültek. Jóízűen ettek a paprikás krumpliból. Lelkesedésük csak akkor kezdett lohadni, amikor harmadnapra is maradt belőle… Egy év múlva szilvás gombóccal próbálkoztam, de a mennyiséggel ismét gondom támadt: a tésztához raktam lisztet, aztán krumplit, aztán megint lisztet, s ezt folytattam, mert nem tudtam eltalálni, hogy a tészta megfelelő állagú legyen. Egész nap ezzel foglalatoskodtam, végül annyi gombóc lett belőle, hogy három lakodalomra is elég lett volna.

Előfordult, hogy kudarcot vallott?

Amikor szerelmes az ember, elképesztő dolgokra képes a konyhában. Felnőttként már régóta rutinos voltam a konyhában, amikor az egyik este elvállaltam, hogy én főzök vacsorát. Megpirítottam wokban a tésztát, hozzátettem a fokhagymát, a lereszelt répát és az apróra vágott káposztát, majd a szezámmagot is beleszórtam. Gondoltam, szójaszósszal ízesítem és egyben sózom, hozzáöntöttem azt is. Amikor asztalhoz ültünk, s belekóstoltam, megdöbbentem: szójaszósz helyett balzsamecetet öntöttem bele, úgyhogy aznap este tojásrántotta lett a vacsora.

Mikor kóstolt életében először bort?

Volt egy kis szőlőnk a kertben, így saját borunk is. Egyszer édesanyám elment a varrónőhöz, én pedig szerettem volna megkóstolni a „murcit”. Édesapám eleget tett a kérésemnek. Amikor a mamám hazajött, rámutattam az üvegre, és azt mondtam: „Loppá apu übülbül!”, azaz: „Lopjál apa üvegből!” Így buktunk le, s anyám kérdőre vonta apámat: „Mondd, te itatod a gyereket?”

Külföldi útjai során milyen gasztronómiai meglepetések érték?

A pályám elején megfogadtam, hogy a fellépésem napján soha nem kísérletezem más ételekkel, csak a megszokottat eszem. Így aztán bármerre járok a világban, általában olasz tésztás ételt rendelek, mert abban nem csalódom. Egy alkalommal Juan Pons világhírű baritonista meghívott Menorcára, és megfőzte nekem a világ legízletesebb paelláját: csak hal volt benne, és a tenger gyümölcsei. Később New Yorkban – viszonzásul – marhapörköltet készítettem neki nokedlivel…

Mi volt élete legkönnyebb és legnehezebb pillanata?

A legnehezebb pillanatokban születtek meg a legszebb hangjaim: a Zeneakadémián énekeltünk egy Verdi-gálát Juan Ponsszal, Lukács Ervin volt a karmester. Édesapám ott ült a hetedik sorban, és tudtam, hogy ez az utolsó koncert, amit hallani fog. Nehéz este volt, de könnyű is, mert áldott volt. A végén odajött hozzám, és azt mondta: „Kislányom, azt hiszem, hogy több koncertedre már nem tudok eljönni, de az a kívánságom, hogy legyen ebből egy lemez!” Úgy történt, ahogy ő kívánta.

Mi az, ami nap mint nap örömet szerez, és mi az, ami bánatot okoz?

A zenétől mindennap épülök, örülök, hogy vannak még feladataim, és úgy döntöttem, hogy sohasem hagyom abba. Ami elszomorít, hogy a mai fiataloknak nem nyújt biztos megélhetést az operaénekesi szakma, remélem, hogy ez idővel változik majd.

Mi a filozófiája, hogyan éli az életét?

A társadalom és a kultúra szerves egység, olyan, mint az ember teste és a lelki-szellemi élete. A test meghal a szellem nélkül, ezért a legfontosabb az ember lelke. Azt szeretném, ha az emberek felismernék, hogy ha egy nemzet kultúrája meghal, a nemzet is odavész. Úgy gondolom, csakis a jót szabad szolgálnunk a legjobban, én megpróbálom ezt tenni. Pio atya azt mondta, hogy egyszer világelső lesz a magyar nép, Mária, István népe, mert nagyon tehetséges és spirituális. Nekem az az álmom, hogy ha egyszer majd odafentről visszanézek, azt láthassam: igaza volt az atyának, a magyar nép az őt megillető méltó helyére került.