Éhezni sokkal jobb, mint fázni. Mit tudunk mi erről?

Kétfajta túlélőt ismertem a deportáltak vagy gettóba zártak között: olyat, aki állandóan erről beszélt, és olyat, aki sosem beszélt róla. Átmeneti esettel nem találkoztam.

Az édesapám családja soha nem beszélt róla. Egy kukkot sem. A gettóban voltak Budapesten. Az édesanyám családja csak erről beszélt. Ők pedig bujkáltak. Az édesanyám tizennyolc éves volt '44-ben, az anyjával bujkált Pesten, aki még harmincnyolc sem volt. Pénzért rejtegették őket pincékben, padlásokon és csodával határos módon nem is vitték el őket.

Emlékszem, egyszer, amikor már tele volt a hócipőm, kértem, ma ne beszéljünk '44-ről. Legalább egyetlen napig.

Létezik egy híres fotó a holokauszt történetéből: ahogy Budapesten vezetnek több száz feltett kezű embert, leginkább nőket, mellettük néhány nyilas. Ebben a menetben vonultak anyámék, amikor odalépett hozzá egy fiatalember, hogy a következő sarkon próbáljon leválni, és kövesse. Erre anyám mondta, hogy jó, de én az édesanyámmal vagyok. A pali vágott egy pofát, hogy úgy nehezebb lesz. Anyám odasúgta a nagyanyámnak, mi a helyzet, mire nagyanyám aggodalmaskodni kezdett, hogy mi van, ha ez egy provokátor. Anyukám, feltett kézzel vezetnek minket, nem kell nekik provokátor, válaszolta anyám. Végül sikerült kilépniük a sorból. Később kiderült, a fiatalembernek meg volt adva, kit mentsen ki a sorból, de mivel őt nem találta, és anyámra illett a leírás, hogy ne vesszen kárba a hamis papír, anyámhoz lépett oda.

Anyám mindent leírt, és annak ellenére, hogy azt hittem, mindent tudok, megdöbbentő volt olvasni. Új hangját ismertem meg. Bár képzőművészetben tehetséges volt, az írással való próbálkozást édesapám, aki újságíró volt, kritikai megjegyzései után elvetette. Ezekben a szövegekben megmutatkozott a túléléshez nélkülözhetetlen erő. Olyan dolgokra jött rá, amiket soha nem tapasztalt volna meg, ha nem kell bujkálnia.

Akik túlélték a háborút, elképesztő erőforrásokra tettek szert, aminek hátulütője, hogy aztán iszonyú önváddal éltek tovább, hogy ők túlélték, a többiek meg nem. Ezért aztán nem is hangsúlyozták ezt az erőt, hiszen az azt is jelentheti, hogy a többiek gyengék voltak, pedig nem erről volt szó.

Én '54-ben születtem, tíz évvel '44 után. Csak felnőtt fejjel kezdtem megérteni,hogy nekik akkoriban mennyire friss élmény lehetett a háború. Gyerekként számomra a háború ugyanolyan távolinak tűnt, akár a Római Birodalom, nem volt különbség.

'71-ig Pesten éltünk, akkor anyám velem együtt disszidált Párizsba, és egyúttal elhagyta apámat. Egy szót se beszéltünk franciául, de mindketten megtanultunk. Két évre rá egyetemre jöttem az Egyesült Államokba, az volt a célom, hogy föltaláljam magam amerikaiként, tudtam, itt akarok élni. Azt hiszem, Kolumbusz óta minden európaiban van egy kis Amerika-álom. A kommunista rendszer izoláltsága miatt Amerika még fényesebben csillogott a képzeletünkben. Ráadásul hatéves korom óta tanultam angolul.

Nem akartam Franciaországban iskolába járni, ezért először Izraelbe mentem. Érdekelt, mit jelent zsidónak lenni, mármint a szörnyűségeken kívül, mert azokról semmit nem tudtam.

Itt lett valami fogalmam arról, mit jelent a zsidóság, de végül is ugyanazt, mint édesanyámnak. Nem lett nagyobb öntudatom. Vallásos sem lettem. Az embert annyi minden határozza meg egyszerre. Most tulajdonképpen mi vagyok én? Zsidó, magyar vagy amerikai? Ez csak akkor számít, ha ujjal mutogatnak rám. Amikor ki kellett tölteni a bevándorlási papírokon, hogy milyen fajhoz (race) tartozom, én azt írtam, hogy homo sapiens. Na, ezért a kis viccért majdnem nem engedtek be az országba. De nem vagyok hajlandó választani. Nagy baromság, hogy a társadalom, és a politika, sőt maguk a megkülönböztetettek is arra kényszerítenek, dönts: például magyar vagy, vagy zsidó. Súlyos következményekkel járó baromság.

41 éve élek New Yorkban, ez az otthonom. Rengeteget utazom Európába, különösen Párizsba, ahol az anyám élt. Ahogy az ember hazaugrik a szüleihez egy vasárnapi ebédre, úgy mentem én Párizsba. Pestre is járok, de oda nem haza megyek. Semmilyen értelemben nem tartom az otthonomnak. Van egy gyerekkori társaságom Budapesten, az általános iskolai osztályból páran. Velük szoktam találkozni, ők maradtak az életemben a baráti kör.

Úgy éltem le Magyarországon a gyerekkoromat, hogy a dédszüleimről egyetlen képem volt, az is csak deréktól lefelé mutatta őket. A nagyanyám egy szemétdombról kotorta elő a képet, amikor '45-ben hazalátogatott a szülői házba, a kép másik fele ottmaradt a szemétben. Később az interneten fölfedeztem a távoli rokonokat, küldtek képeket, így derült ki, hogy nem tündérmese volt, amit hallottam, hanem tényleg létezett ez a család, és volt nekik egy kutyájuk, egy dán dog, akit talán még hamarabb deportáltak, mint az embereket.

A dédanyám '36-ban kijött meglátogatni a húgát egy hónapra. Nyolc hónapig maradt végül, mert nyolc hónapig rimánkodott a férjének, hogy adjon el mindent,és költözzön az egész család Amerikába, egyrészt mert itt jó lesz, másrészt mert ott rossz lesz. Közben hallgatta a berlini olimpia rádióközvetítéseit, és Hitler beszédeit, amit Magyarországon is lehetett hallgatni, de valahogy másképp hangzott innen. Nem sikerült rábírni a dédapámat, úgyhogy dédanyám visszament. Két évvel később, az Anschluss után pár nappal dédapám felakasztotta magát, öngyilkos lett, dédanyámat pedig deportálták két lányával és egy unokájával Strasshofba, ami munkatábor volt, nem megsemmisítőtábor, Burgenlandban. Egyrészt a bécsi polgármesternek munkaerőre volt szüksége a romeltakarításhoz, mert már nem volt férfi a városban, másrészt '44 nyarán már világos volt Himmler számára, hogy a háborút elvesztették, és lehetett vele tárgyalni, így húszezer zsidót Szegedről és Debrecenből nem Auschwitzba vittek, hanem Strasshofba és más táborokba Burgenlandba, ahol viszonylag emberi bánásmódban részesültek, például együtt vitték a családokat.

Egyikük gyengélkedett, amikor is megengedték neki, hogy ottmaradjon a barakkban, sőt még a húga is ott maradhatott vele, hogy gondját viselje. Mindenki más elment dolgozni. Aznap a szövetségesek lebombázták a barakkot, így pusztultak el. A többiek mind visszajöttek. Sokat gondolok rá, mi lett volna, ha sikerül kijönniük New Yorkba. Talán dédanyámnak is eszébe juthatott a táborban, ahol végül meghalt szívrohamban.

Apám egész családja gettóban volt. A nagyanyám fivére és annak felesége úgy élte túl a háborút, hogy a felesége volt a diétás parancsnok. Ott, ahol nem volt élelmiszer. A férje pedig a valutafelelős. Erről kapott okmányt is, és emiatt nem ölték meg őket. Később ugyanez a nagybátyám fordította a szovjet kommunistadalokat.

Nyaraltam Balatonszéplakon egy kempingben valamikor a '60-as években, ahol a keletnémetek a tábortűz mellett este náci indulókat énekeltek. Mert ott lehetett. Nagyon élvezték, és abszolút tudatában voltak, hogy mit énekelnek, s hogy miért éneklik, és annak voltak legfőképp tudatában, hogy hát itt lehet. Mindaddig, míg Román Jóska, a szüleim barátja, föl nem állt, és oda nem ment a tábortűzhöz, és rájuk nem ordított, hogy ez ma már nem német megszállt terület. Nagyon beszartak, abba is hagyták.

Azt, hogy zsidó vagyok, a szomszédoktól tudtam meg. A közvetlen szomszédunk a Szív utcában egy öreg házaspár volt. Az első családjukat a háborúban elvesztették, a háború után összekerültek. A nagyszüleimmel voltak egyidősek, és mivel nem volt családjuk, én lettem a pótunoka. Ez nekik is, nekem is nagyon jól jött. Molnár néninek járt egy képes hetilap, ami '61-ben tele volt az Eichmann per tudósításaival. Hétéves voltam akkor, néztem a lapot, és kérdeztem, mi van benne. Molnár néni többek között elmondta, hogy én is zsidó vagyok, nemcsak ő. Erre hazamentem, és mondtam, hogy Molnár néni szerint zsidó vagyok, mi a helyzet ezzel. A szüleim azért arra addig is vigyáztak, hogy úgy beszéljenek erről, ha egyáltalán szóba kerül, hogy lehetőleg ne legyek antiszemita. Azt, hogy zsidó vagyok, azért nem említették, nehogy hátrányom legyen ebből az óvodában. Ez normális volt. Ott, akkor. Ez volt a nem természetesnek a természetes következménye. De itt, Amerikában megmondják már a csecsemőnek is, hogy zsidó.

Összességében nagyon hálás vagyok anyámnak, leginkább két dologért: megtanított szeretni és nem gyávának lenni. Amit senki mástól nem tudtam volna megtanulni. Ez fontos. Azt hiszem, a legfontosabb.