Jolán
2 °C
4 °C

Egy hátizsákot vihettem magammal a párnámmal együtt

2018.08.13. 20:48
Folytatódik Hermann Ildi fotós sorozata, a Hiányzó történetek: New Yorkban élő magyar zsidók mesélik el az életüket az otthonukban. A harmadik részben Éva történetét ismerjük meg, az interjút Hermann Ildi jegyezte le.

Budapesten születtem 1934-ben. Az Erzsébet körúton laktunk, apámnak papír-nagykereskedése volt. Csodálatos gyerekkorom volt, igazi úri nevelést kaptam. Először egy német fräulein foglalkozott velem, később egy angol nevelőnő, majd egy francia mademoiselle, ezen a három nyelven már gyerekkoromban megtanultam. Rendszeresen jártunk az Operába, emlékszem, a Pillangókisasszonyt hatévesen láttam először, gyönyörű sötétkék bársonyruha volt rajtam. Sokat utaztunk, nyáron nyaralni, télen síelni. Nem voltunk vallásosak, de ünnepeken elmentünk a Dohány utcai zsinagógába.

A nagyszüleim már '39-ben érezték, hogy valami rossz történik a világban, és még abban az évben „vakációzni" indultak Amerikába. A nagymamám magától soha nem hagyta volna ott a családját, anyámat és engem, de nagyapám nem árulta el neki, hogy többé nem fognak visszatérni, ezért ő is belement az utazásba. Mi viszont Magyarországon maradtunk, ahol szép lassan minden egyre rosszabb lett. Apámat '41-ben munkaszolgálatra vitték, de szerencsére néhány hónap múlva visszajött.

'44. március 19-én ünnepeltük a tizedik születésnapomat (18-án születtem), ott volt az egész család, a nevelők, a személyzet, szakács, takarítónő, sofőr. Hallottuk, ahogy az Erzsébet körúton vonulnak a németek, mindenki rohant az ablakhoz, őket nézte, ahelyett, hogy velem foglalkoztak volna. Nagyon odavoltam. Aztán gyorsan véget is ért a parti. Akkor gyökeresen megváltozott minden. Nyáron kijött egy rendelet, miszerint a zsidók csak sárga csillaggal megjelölt házakban lakhatnak. Szerencsére mi maradhattunk a lakásban, mert a mi házunkat is zsidóháznak nyilvánították, de össze kellett húznunk magunkat egy szobába. A többi szobába rokonok és barátok jöttek, akiknek ki kellett költözniük a nem zsidó házakból. A személyzetet addigra már nem lehetett megtartani, de így is segítettek, ahogy tudtak, élelmet hoztak nekünk a tilalom ellenére.

Azt is rendeletbe foglalták, hogy a zsidók csak délután öt után mehetnek ki az utcára, és sárga csillagot kell hordaniuk. Egy tizenegy éves barátommal újságokat árultunk és cigarettát készítettünk azoknak, akik napközben nem tudtak vásárolni. Így próbáltunk segíteni a szüleinknek, akik akkor már nem dolgozhattak.

Mi, gyerekek, jól éreztük magunkat, kalandnak fogtuk fel az egészet, és ebben a felnőttek is megerősítettek. Nem láttuk rajtuk, mennyire meg voltak rémülve, tartották magukat, még a bombázások alatt is, amikor le kellett szaladni a pincébe.

eva
Fotó: Hermann Ildi

Anyám, a svájci iskolát végzett úrinő egy hét alatt megtanult mosni, vasalni, takarítani. Nem panaszkodott, gyorsan alkalmazkodott a helyzethez. Így éltünk márciustól októberig.

Apám kérésére anyámmal kikeresztelkedtünk, de végül nem volt rá szükségünk, és a háború után meg is semmisítettük a papírokat. Zsidók voltunk, és azok is maradtunk. Wallenbergtől kaptunk menlevelet, amivel átköltöztünk egy védett házba, ahol rettenetesen hisztérikus volt a hangulat, ezért apám azt mondta, menjünk inkább ismerősökhöz.

Mindössze egy hátizsákot vihettem magammal a párnámmal együtt, ami még évtizedekig megmaradt, még akkor is azon aludtam, amikor férjhez mentem.

Tulajdonképpen ezt éltem meg a legnagyobb tragédiának, ahogy vonultunk az éjszakában egyetlen hátizsákkal, és nem tudtuk, hol fogunk aludni aznap este.

Aztán mindig lett valahogy. Apám kedves, rendes ember volt, mindenki szerette, ismert néhány házmestert, akik tudták, hol vannak üres lakások, amikbe be lehet költözni. Mondták, ha kell, maradhatunk, de ha bárki bármit kérdez, ők nem tudnak semmit. Később vidéken is bujkáltunk. Emlékszem, nagyon válogatós voltam, ami nem ízlett, nem ettem meg. Anyám persze aggódott, hogy nem eszem, lopott egy tojást, abból készített nekem rántottát, azt megettem.

'45 tavaszán véget ért a háború, visszaindultunk Pestre. A városba érve halott emberek és állatok látványa fogadott. A szüleimmel szerencsések voltunk, mi megúsztuk, de a nagymamám mind a hét testvérét megölték különböző koncentrációs táborokban. Gyorsan rendbe szedtük a lakást, és visszaköltöztünk. A szüleim azonnal elkezdtek dolgozni a nagyapám svájci óra- nagykereskedésében. A mai napig pontosan emlékszem a nevére: Schwartz A. és Vogel Ö. Óra-ékszer és Drágakő.

Kezdtünk megint jól élni, de az oroszok nem szerették a gazdag zsidókat, és meg akarták szerezni az üzletet. '46-ban találkoztunk a nagypapámmal Svájcban, könyörgött, jöjjünk ki mi is Amerikába, és el is hozta hozzá a papírokat. De csak visitor visát tudott szerezni, szóval a szüleim mindent bepakoltak a lakásba, nem tudták, meddig tudunk maradni New Yorkban. Végül öt év múlva amerikai állampolgárok lettünk, és elhozattuk a legfontosabb holmikat Budapestről, de közben jó pár dolgot elloptak. Nem érkezett meg például a zongora, és az apám könyvtára is igen megfogyatkozott. De már azok sincsenek meg, amiket sikerült kihozatni.

Tizenhárom voltam, amikor kijöttünk. Hamar megszoktam a helyet, percek alatt igazi amerikai tinédzser vált belőlem.

Anyámnak is könnyen ment, apám viszont nehezebben állt át az amerikai életre. '47-ben rengetegen jöttek Magyarországról, sok gazdag zsidó, akikkel hamar barátságot kötöttek a szüleim. Mindenki belefogott valami új bizniszbe és új életet kezdett. Később jöttek az ötvenhatosok, de ők semmit nem hoztak magukkal. Mi a Queen Elizabeth első osztályán utaztunk, ők menekültként érkeztek. Óriási különbség volt.

Kétféle felfogás létezett Amerikában a magyarok körében: voltak, akik azt mondták, ha egyszer itt akarunk élni, akkor amerikaiaknak kell lennünk, el kell felejtenünk a magyar múltat. A másik variáció, amikor a szülők benne éltek a múltban, folyton rettegtek, és a gyerekeiknek is azt adták tovább, hogy résen kell lenniük, mert a szörnyűségek bármikor megismétlődhetnek. Ezek a gyerekek előbb-utóbb fellázadtak, hogy ez nem az ő életük, nem az ő háborújuk, ne ragasszák át rájuk a szülők saját félelmeiket. Nem mindenkinek sikerült, sokan lélekben még a mai napig ott élnek. A tragédia valóban mindannyiunkban ottmarad örökre, a különbség csak az, hogyan dolgozzuk fel. Annyira régen volt, tízéves voltam akkor, most nyolcvanhárom vagyok.

Megtanultam helyén kezelni a dolgokat, boldog vagyok, nem gyötörnek a rossz emlékek.

Évekkel ezelőtt volt egy találkozó olyan magyar zsidóknak, akiket bújtattak a háború alatt. Evi szervezte. Addig nem is gondoltam rá, hogy erről beszélni kéne, hogy egyáltalán van miről. Leültünk, és mindenki elmesélte a történetét, amik elég hasonlóak voltak. Senkit nem vittek el, és mindannyian gyerekek voltunk a háború alatt. Mindenki úgy kezdte: március 19-én bejöttek a németek... Hihetetlen jó érzés volt elmondani. Azóta ahol tudok, beszélek róla, mert borzasztó fontos, hogy személyesen adjuk át a történeteinket a következő generációknak. Sokáig a lányommal és az unokáimmal se beszéltem róla. Ha kérdeztek, válaszoltam, de magamtól nem kezdtem bele. Aztán egyre többet meséltem, de soha nem azt akartam kiemelni, hogy oh my god, milyen szörnyű volt, ennek semmi értelme nem lenne. A szüleimtől sem ezt kaptam. Amikor minden rossz volt, még akkor is azt mondták, hogy majd egyszer jó lesz, nem a kétségbeesést láttam rajtuk. Azt éreztem, hogy minden túlélhető, amíg együtt vagyunk, ez adott erőt nekünk. Én is ezt adom tovább az iskolákban, előadásokon: próbálom a pozitív oldalt is megmutatni, és hogy nem szabad átadnunk magunkat a félelmeinknek. Mindig van remény.

Hetven éve élek itt, ez idő alatt háromszor jártam Pesten, és már nem is akarok visszamenni. Nem tetszik, amit a menekültekkel csináltak. Ugyanakkor boldog emlékek kötnek Budapesthez, sokat gondolok a városra, a gyerekkoromra, sőt furcsa, de magyarul álmodom. Pedig már senkivel nem beszélek magyarul, csak a takarítónővel meg a fodrásszal. A lányom is csak néhány szót tud: szeretlek, majom – az anyám mindig majomnak hívott. A férjem amerikai, nem volt kérdéses, hogy angolul beszélünk otthon.

Harlemben tanítottam hátrányos helyzetű gyerekeket. Nagyon szerettem, mert rávilágított, hogy nem csak a zsidóknak van problémájuk. Igaz, meghalt hatmillió ember, de mások is szenvedtek. Most meg a washingtoni Zsidó Múzeumnak dolgozom, turistáknak tartok előadásokat, és kapacitálom az embereket, hogy menjenek, nézzék meg a kiállítást. Muszáj odamennem, még akkor is, ha olyankor előtörnek az emlékek, de beszélni kell róla, hogy ne felejtsük el.

Láttam egyszer egy verseskötetet, amiben koncentrációs táborokban készült verseket írtak, ebben olvastam ezt a mondatot:

There are no butterflies in Auschwitz (Auschwitzban nincsenek pillangók).

Megrendítő volt, mert a pillangó már korábban a remény szimbólumává vált a családunkban. A bujkálások alatt anyám azt mondta nekem egyszer: ha látsz egy pillangót, az a nagyi, ahogy minket figyel. Tízéves voltam, de erre tökéletesen emlékszem. Később is elég sokat láttunk, mert a vécé a lakáson kívül volt, és ott röpködtek. As long as we see a butterfly, everything will be fine. (Amíg pillangókat lehet látni, minden rendben lesz.) Így mondta anyám.

Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?