Herr Stovoda, alias Hundertwasser

Herr Stovoda, alias Hundertwasser

Ludwig Múzeumbeli bemutatkozásán a 80-as években zavarban voltam, nem értettem, hogy ezt az embert miért képzőművészként állítják ki, miért abban a mezőnyben, amely nemhogy nem az övé, hanem amely kizárólagosságokra, trendekre és stílusmonopóliumokra épül, vagyis megint azokat a "nem-ökológiai" tulajdonságokat tartalmazza, amelyek ellen ő küzdött.

Többet értettem meg akkor, amikor Bécsben meglátogattam az általa tervezett, róla elnevezett házat, amelyet mintha saját használatára, saját lakhelyeéül tervezett és éppíttetett volna meg a különc a ház girbe-görbe falaival, kipúposodó padlózataival, az egyenes vonalak halálaival mindenfelé. Helyettük a szerves, az emberi, a sokoldalú, a növények és a fény kényelmes otthonaként is működő mézeskalácsház. Itt értettem meg, hogy mi is a motívuma, létélménye az öreg lázadónak, aki kész volt meztelenül tüntetni, hisz ezáltal önnön szépségével tüntetett a szabályszerűségek kegyetlen vonalzói ellen. Mert szép az öreg is, a sovány is, a kövér is, a meglevő is, a hiányzó is, ha összhangban áll magával és környezetével s természetes energiáit, gondolatait nem betonozza villamosvágányba az urbanisztika kegyetlen logikája.

Hundertwasser-nak fájhatott Bécs hűvössége, túlzott pedantériája, feszült polgári tudata, a polgárosodásból kimaradt, vagy a polgárosodásba belekorcsosult emberek meghasonlása, saját osztályhelyzetükbe való belenyugvásának megalázottság- vagy kivételezettség-érzése. Ezért nyúlt a régi Rousseau-i jelszóhoz, a "Vissza a természethez!" felkiáltáshoz, mert az elhatalmasodó embertelenség őt, aki nem kimondottan forradalmi alkat volt, márcsak a saját jóérzése is szólásra késztette.

S habár olykor menekült, s költözött átmenetileg Dél-Olaszországba, Párizsba, Afrikába, Kaliforniába, s mindenekelőtt nagy szerelmébe, Új-Zélandba, mindig visszatért hazájába, a "jövő világába" tenni még valamit, amíg lehet. Nem üzletemberként, nem művészként, nem építészként, nem a zöldek mozgalmáraként hanem egyszerű emberként, akinek hiányoztak az emberi megszólítások, mosolyok, könnyek, csikorgó kilincsek-ajtók, a füstszag, a trágyaszag, az emberi kiáltások és énekek. S jól tudta, hogy ez még csak a kezdet a betonizmus korának hajnalán, amely a zacskóbatemetkezzéssel, klónozással, szervkereskedelemmel s mindenekelőtt az anyagi és szellemi környezetszennyezéssel már teljes polgárjogot nyert.

A hatalom viszont időben észbekapott, s régi bevált módszerével a veszélyes lázadót önnön struktúrájába építette, azonbelül is a Szórakoztatás és Látszat fiókokba: Hundertwasser, a szláv származású természetharcosból egyszerre érdekes festőt, vicces építészt, kedves bácsit, s a "megváltoztathatalan jövőnkért felelős lelkiismereti minisztert" kovácsolt, akinek a köztudatbani jelenléte komfortosította a problémák valódi súlyát, a "fejlődés" iránti kétely felmerülését. Hundertwasser ennek persze tudatában volt, s tudta azt is, hogy attól többet, hogy az ökológikus, természettel harmóniára törekvő gondokodásmódot és életstílust meghonosítja, amellyel gondolatainak és elveinek követői tízezreire talál, fegyver, pénz és hatalom nélkül nem tehet.

Tehát Hundertwasser nem igazán festő, nem igazán építész, nem igazán csak ökológus, nem igazán politikus volt, hanem Ember, s mindez egyszemélyben, pontos definícióval élve, Hundertwasser. Egy ember, aki erőszakmentesen felkeltette a gyanút a rossz és unalmas iránt, s gyorsan beültette a világot a természettel, magával.