Lemászni a halál párizsi labirintusába

Párizs legendákkal átszőtt katakombarendszere sok borzongást tartogat az ide lemerészkedőknek. Ilyen például az alkalmanként feltűnő, komótosan sétáló, nagy vörös macskának a mítosza, amit mindig a Père-Lachaise temető alatti járatokban látnak időnként felbukkanni. Monfaucon környékén mindig egy oszlásban lévő, akasztott ember szelleme ijesztgeti a mélység titkaira kíváncsiakat, aki hangos lánccsörgések közepette hívja tetemre gyilkosát, a nagy hatalmú Enguerrand de Marigny minisztert. 

A labirintusrendszer másik végében a Medici Katalin halálát kívánó, okkultizmussal vádolt és emiatt kivégzett, vértől tocsogó sintér alakja ijesztgeti bárdjával a Tuileries kertje alatti járatokba lemerészkedőket. Picivel arrébb az ördöggel paktumot kötött Biscornet lakatos nyögései hallatszanak, aki az alvilág urától 1860-ban azért kért segítséget, mert nem tudta elkészíteni a Szent Anna-templom ajtajának zárszerkezetét. Ám a mítoszokon kívül még ezernyi érdekességet rejt a járatrendszer. Lássuk!

Az ötödik század elején a Merovingok a mai Forum des Halles helyén hozták létre az aprószentekről elnevezett temetőjüket, amely kezdetben csak Sainte-Opportune apácaereklyéit őrző templomsírkert volt. 1187-ben II. Fülöp Ágost városfalépítésre hivatkozva bár felszámoltatta és kiszáríttatta a több száz éves temető nagyobbik részét, ám sírhelyhiányra hivatkozva mégsem záratta be az Aprószenteket.

Történészek szerint a Szent Dénes úti holtak párizsi birodalma valószínűleg azért kerülhette el a teljes megsemmisülését, mert a király urbanisztikai tevékenysége miatt az északi városrészt közrefogó városfal más nyomvonalon épült fel. Párizs legrégebbi, három méter magas kőfallal körbevett temetője ekkor lett a belváros szomszédos „kerülete”. Az építőanyagot természetesen szintén a Szajnától délre fellelhető hét kő- és mészkőbányából nyerték, amely ekkor már 2,63 négyzetkilométert kitevő barlangrendszer-együttes volt.

Dögvész és foszló csonthalmok  

A XVI. századra az 1276 ezer négyzetméteres Aprószentek temetője már szó szerint város volt a városban. A tíz méter mélységben kialakított háromszintes temetőbe már nemcsak 22 plébánia, hanem egy leprásokat, öregeket, gyerekeket és terhes nőket befogadó szegényház, az úgynevezett Isten Háza (Hôtel-Dieu) is temetkezett.

Rontotta a helyzetet, hogy a hatalmas tömegsír mellett üzemelt Párizs sűrűn körbeépített központi piaca is, amelyet rothadással átitatott elviselhetetlen bűz lengett körül. A temető és a közvetlenül mellé telepített piac lényegében a pestis- és himlőjárványok, a fertőzések gócpontjai voltak. 

A hatóság a felháborodott lakosság megnyugtatása érdekében csak annyit tett, hogy egy vastag nyeregtetőt építtetett a temető fölé. Mivel a problémák így sem szűntek meg, Voltaire 1737-ben levelet írt az illetékeseknek, amiben a filozófus azt rótta fel az egyháznak, hogy

a klérus csak azért érdekelt – akár az emberek egészsége által is – a temetkezések fokozásában, mert így több aranyat tud összeharácsolni magának, a pápának és a Vatikánnak.

Az író levelének hatására a Királyi Tudományos Akadémia orvosai ekkor döntötték el, hogy a 200 évnél idősebb sírokat ki kell hantolni, és a temető melletti, akár szanálás útján megszerzett épületek helyén kialakított új tömegsírokban kell majd elhelyezni. Csaknem 30 évvel később az Akadémia után a francia parlament is a tettek mezejére lépett. 1765-ben betiltották a városon belüli temetkezéseket, a római hagyományt követve pedig nyolc új temetőt jelöltek ki a városfalon kívül. Az államilag támogatott áttemetkezések ellen azonban ismét fellázadt a nép, most a vallásos párizsiak, akik kegyeleti okokra hivatkozva megfúrták a kezdeményezést. Persze az egyház sem felejtett. 

Amikor hullák jönnek vendégségbe 

A horrorfilmekbe illő tragédiák és szörnyűségek azonban tovább folytatódtak. 1780. május 30-án az egyik felszámolt temetőszakaszon kialakított rue de la Lingerie utca egyik lakóházának a pincéje bedőlt, s a dohos, nedves falon át rothadó emberi tetemek tömege omlott be az épület aljába. Az előző napok esőzései nyomán még több, temetőre épült házban szembesültek hasonló meglepetéssel. Az általános szörnyülködés és rettegés megtette a magáét. A parlament szeptember 4-én ismét egy dekrétumban rendelte el az Aprószentek végleges bezárását és a halottak maradványainak elszállítását.

A temetőt lelakatolták, de aztán Antoine de Vaux Alexis Cadet vegyész javaslatára öt évig nem csináltak semmit, hogy a lakosság elfelejtse „kegyeleti kötelességeit”, illetve hogy előteremtsék a tömegsír helyére felépíteni kívánt vásárcsarnok pénzügyi feltételeit. Ennek megfelelően 1785. november 9-én állami rendelet született most már csak négy új párizsi temető – a város északi részén a Montmartre, keleti felén a Père-Lachaise, nyugaton a Passy, délen pedig a Montparnasse – létrehozásáról.

A sorozatos beomlások miatt XV. Lajos 1777 tavaszán rendelte el a labirintusrendszer gyenge pontjainak támfalakkal való megerősítését. Az így kialakított föld alatti folyosóhálózat pontosan leképezte a XVIII. század végén kialakult párizsi utcaszerkezetet. A felügyelőtestület egyik tagja ekkor javasolta azt, hogy a palermói kapucinusoknál már bevált módszert vegyék át, azaz a biztonságosan megerősített folyosókban helyezzék majd el a holtakat.

Zombik az éjszakában, avagy a fej nélküli forradalmárok 

1785 februárjában végre elkezdték az Aprószentekben eltemetettek kihantolását. A több mint kétmillió párizsi 15 hónapig tartó exhumálását követően a rue de la Tombe-Issoire utcai és az avenue René Coty sugárúti mészkőbarlangból kialakított katakombákba 1786. április 7-én késő este érkeztek meg az első hullatranszportok. A vallási rítus és liturgia szigorú tiszteletben tartása mellett naponta 800 lovas kocsival szállították át a hullákat az egyik helyről a másikra. Az átszállítások csaknem két évig tartottak. A sikeres átköltöztetésen felbuzdulva a városi adminisztráció 1788 januárjában rendelte el a városfalon belül fellelhető további 17 temető, 600 templom, 100 kolostor és 45 vallási közösség temetkezési helyének felszámolását.

Az innen kihantoltakat a Párizs XV. kerületében fellelhető Vaugirard sugárút alatti több kilométer hosszú barlangokba szállították át. Az újratemetésekkel 1814-ben bár végzett a kijelölt 350 sírásó, ám a nagyszámú halálozások miatt a katakombatemetéseket 1860-ig nem állították le. A Charles-Axel Guillaumot építész vezetésével kialakított hatalmas méretű osszáriumokban a csontokat ömlesztve és összekeverve hantolták el újra. A hatmillió egykori párizsi maradványát őrző katakombák bejáratánál egy-egy gravírozott kőtáblát is elhelyeztek, amelyen nemcsak az átadás időpontjait, hanem a temetőforrásokat, illetve ókori és francia filozófusok jeles mondatait, idézeteit és aforizmáit is feltüntették.

Persze a jeles forradalmárokon kívül a katakombarendszer több híres ember antropológiailag ma már kinyomozhatatlan testét is őrzi. Ilyen a Szent Mária-kolostorból ide szállított Nicolas Fouquet egykori pénzügyminiszter, a Szent Pál-templom sírkertjéből átszállított François Rabelais reneszánsz orvos; Mansart, Perrault és Hardouin-Mansart építész, a világhírű Lully zeneszerző; az ugyancsak világhírű Perrault, Racine, Montesquieu és Molière író; Colbert gazdaságpolitikus és Pascal matematikus teteme, akárcsak a Vasálarcos csontjai is.

Szeretne egy cuki, csinos lábszárt, hölgyem?

A 7,7 négyzetkilométernyi barlangrendszerből kialakított 11 ezer négyzetméter nagyságú katakombarendszer a kezdetektől fogva izgatta Párizs úri és rangtalan lakosságát. A Holtak Birodalmába először 1787-ben Artois grófja, a későbbi X. Károly tett egy hosszabb látogatást udvarhölgyei társaságában. A következő évben már Mária Antónia királyné barátja és bizalmasa, Madame de Polignac hercegnő ereszkedett le a csontkamrákba szórakozni kívánó vidám hölgycsapatával.

Az első rendszeresen szervezett túrákat 1806-tól Louis-Étienne Héricart de Thury irányította, aki

Vezetése alatt nemcsak a barlangjáratokban fellelhető ásványtani érdekességeket, fosszíliákat gyűjtötték be, hanem a deformált koponyák vizsgálata alapján elkészíthették a világ első protéziseit is.

Párizsi tartózkodása idején kereste fel Párizs aknáit 1814. május 16-án I. Ferenc osztrák császár, a Napóleont lemondásra kényszerítő győztes koalíció tagja is, aki a Denfert-Rochereau tér 2-es számú ház pincéjéből ereszkedett le a Holtak Birodalmába. Őt követte 1860-ban III. Napóleon és fia, majd 1867-ben II. Oszkár svéd király és Otto von Bismarck német kancellár.

A Holtak Birodalma akkor került ismét a fővárosi szalonok központi pletykatémájává, illetve a napilapok címoldalára, amikor M. Marlit költő 100 illusztris párizsi vendégét egy titkos föld alatti koncertre invitálta 1897. április 2-án. Az egyik, gyertyafényekkel kivilágított osszáriumban az Operaház 45 zenésze pontban éjfélkor zendített rá Ferrett karmester vezetésével Beethoven Eroica szimfóniájának gyászindulójára, amit Camille Saint-Saëns Ave Mariája és Haláltánca, Chopin Márciusi temetés szonátája és Xavier Leroux gyászindulója követett. A koncert hajnal kettő órakor ért véget.

Kultúrkommandós urbexesek nyomában

A XX. század elején a Szajnától délre kialakított, több mint 1200 kilométer hosszú mészkőbe vájt barlangrendszer kétharmadát köz- és életveszélyre hivatkozva betonnal feltöltötték. A statikailag biztonságosabbnak ítélt V., VI., XI., XII., XIII. és XV. kerületeket érintő, 300 kilométer hosszú kacskaringós járatok bár megmenekültek a betemetéstől, ám a lejáratok többségét a gombatermesztések felfüggesztése után befalazták. Az egykor Párizs területének 40 százalékát kitevő, 3150 hektáros barlangrendszer ma már csak 770 hektárt tesz ki, amit az utcákról és a terekről 91, a kertekből és a pincékből 44 lejáraton lehet megközelíteni.

A Szajnától északra elterülő gipszmezőben kivájt 65 hektáros barlangrendszer ma már nincs meg. Bár 2002 májusában Párizs vezetősége egy 1,7 kilométer hosszú felújított katakombarendszert megnyitott a turizmus előtt, a többi járatba és a sírkamrákba 

A tiltás és a büntetés nagysága ellenére az 1960-as évek elejétől komoly szubkultúra alakult ki az elfeledett járatokban és termekben. Kezdetben a felszíni világ korlátai elől a diákság menekült le ide bulizni és ezoterikus felolvasásokat hallgatni, őket követték a punkok és a drogosok; majd az újságírókból, festőkből és szobrászokból álló, katafiloknak nevezett csoportok, akik akár több hetet is itt aludtak, hogy felfedezhessék, lefényképezhessék, megfesthessék a labirintusokat, térképeket készítsenek az elfeledett járatokról, illetve kitakaríthassák a föld alatti termeket.

Az egyik ilyen ismert csoport az UX (Urban eXperiment) francia földalatti művészeti mozgalom, akik eddig közel 100 középkori kriptát állított helyre, és csaknem ugyanennyi színdarabot és felolvasóestet tartottak már eddig a katakombarendszer nem publikus területein. Bár a csoport tagsága nagyrészt titkos, ám az egyik szóvivőjük Lazar Kunstmann író. A szervezet több kisebb-nagyobb csapatra oszlik. Van egy „Egérlyuk” nevű, csak fiatal nőkből álló kompánia, akik a beszivárgásra specializálódtak, egy másik társaság a kódolt rádióhálózatot működteti, a harmadik alegység underground show-kat szervez, a negyedik csak fotóz, az ötödik, „Untergunther” nevű formáció csak restaurál. Nem is akárhogy! 

Lazar Klausmann szerint a bejutás volt a legkönnyebb. Az egyik éjszaka zárás után elbújtak az épületben, majd találtak egy olyan oldalbejáratot, amelyen később könnyen bejuthattak az illegális műhelyükhöz. A zárakkal nem volt gond, ugyanis ideiglenes jelleggel a csoporthoz szegődött Jean-Baptiste Viot órás is. Ezután egy éven át jártak-keltek észrevétlenül az épületben.

Érdekes módon a csoport mindent elért: még az intézmény elektromos hálózatára is rácsatlakoztak, és egy internettel felszerelt számítógépet is felállítottak a műhelyben. Az óra restaurálása után bejelentették tettüket. 

Természetesen az elfeledett járatokat felfedezték maguknak a különböző titkos társaságok is, akik vagy szellemidéző szeánszokban, vagy vad orgiákban, okkult piknikekben fejezték/fejezik ki hódolatukat vagy a Sátánnak, vagy valamelyik ősi istennek. (Az őshippik például Jim Morrison „lelkét” idézik meg hetente.) A rendőrség például 2004-ben egy horrorfilmekkel teljesen felszerelt titkos mozit is talált a Szajnától északkeletre található Chaillot-palota alatt 18 méter mélyen kialakított, 400 négyzetméteres termek egyikében, amit nemcsak zárt láncú tévékamera-rendszerrel védtek a törvény őreitől, hanem egy „kutyaugatást lejátszó magnóval” is.

A barlangrendszer egy kisebb, oldalsó teremben egy bárt is kialakítottak a magukat „Perforating Mexicans”-nak hívó titokzatos építők. Itt szeszes italokra, kuszkuszfőzőre és kőből kivésett székekre, asztalokra is bukkantak a zsandárok. 

Az egész mozi egy nagy szakértelemmel kiépített elektromos rendszerről üzemelt, és legalább három telefonvonal is volt odalent

– írták ekkoriban a lapok. Amikor a rendőrség visszatért hivatalos vizsgálatra, minden felszerelés eltűnt – csak egy felirat maradt a padlón: Ne cherchez pas (Ne keresgéljen)!

Utazás a katafilokkal a holtak labirintusában

Annak ellenére, hogy a Párizs alatti járatokat 135 helyről lehet megközelíteni, virtuális felfedezésünket érdemes a Luxemburg-kert északnyugati sarkából kiinduló, „Bonaparte lépcsőjének” nevezett 6 méter hosszú csigalépcsőn megközelíteni. A 20 centiméter magas talajvízzel átitatott járatok innen a rue Guynemer, a rue Casette, a rue Honoré Chevalier és a rue de Vaugirard utak alatt futva haladnak a szélrózsa minden irányában. Dél felé haladva a talajvíz mérésére 1819-ben kiépített „karthauzi kút” mellett alakították ki a németek 1942-ben a vasbeton merevítésű, párizsi parancsnoki központok kommunikációs központját is, amely lényegében egy műtővel, angol vécékkel felszerelt légkondicionált óvóhelyrendszer volt.

Innen kelet felé haladva az 1793. november 3-án eltűnt, majd 11 évvel később megtalált, patkányok által szétrágott Philibert Aspairt kórházi kapus holtteste elé épített sírja mellett elsétálva lehet eljutni a „Z szobának” hívott, 16 méter magas, több oszlop által tartott csarnokba.

Dél felé bandukolva a katafilok által a „Csalások falának”, a faragványairól csak „Troll szobának”, a falfestéseikről „Virág” és „Sárkány szobáknak” hívott termeket elhagyva jutunk el a szigorúan őrzött La Santé börtön alá, ahová rendszeresen több alagutat szokott fúrni egy rabmentő társaság. Innen több szinten folytatódik a labirintus. Egy vaslépcsőn felfelé haladva jutunk el például az „Emberbomba” szobába, ahol egy iskolát felrobbantani kívánó férfi szobra áll. A leírások szerint itt többször találtak már vetett ágyakat, működő televíziókészüléket és CD-ket is. 

Innen egy 50 centiméter magas folyosó vezet el a Montsouris park alá, ahol állítólag az alacsony mennyezetű és nyomasztó hatású BDM (Bout de Monde – a Világvége) szoba áll. Nyugat felé haladva régi távközlési kábelek és a hivatalosan is látogatható, ám vasajtókkal elzárt katakombák mentén másfél óra elteltével juthatunk el a hideg miatt csak „Frigónak” nevezett terembe, amely mellett rengeteg légópincét alakítottak ki a német megszállás idején a párizsiak. A francia főváros katakombarendszeréről oldalakon keresztül lehetne még mesélni, de már így is hosszú lett ez a cikk. Ha ideáig eljutottál az olvasással, akkor nyugodtan nevezheted magadat tiszteletbeli „órajavító” katafil-urbexesnek. Gratulálok!