Bevehetetlen náci lovagvárak

XX. századi középkor  

Az angolszász légierő egyre gyakoribb és 29 hatékony támadása miatt a németek három típusát fejlesztették ki a légvédelmi erődtornyoknak a II. világháború alatt nagyvárosaik védelme érdekében. A Friedrich Tamms tervei alapján kivitelezett, első generációs négy légvédelmierődtorony-párt 1941 áprilisa és 1942 októbere között avatták fel. A műtárgyak tervezésénél a mérnöknek figyelembe kellett vennie, hogy a sűrű városi beépítés miatt a leendő építményeinek, az úgynevezett Flakturmoknak (Flugabwehrkanone-turm) a környező épületek fölé kell emelkedniük, így mind a nyolc darab „náci lovagvár” magasságát 39 méterben határozta meg.

A négy toronypárt a berlini állatkertben, a Friedrichshaini és a Humboldthaini népparkban, valamint a hamburgi hajógyárak védelme érdekében a kikötőváros Szentlélekmező nevű közparkjának a közepén építették fel. 

A toronypárokat az Organisation Todt felügyelete mellett – a helyi munkaerőn kívül – több ezer munkaszolgálatos és hadifogoly építette fel. Az első generációs erődpárok legzömökebb tagjai a 70,5 × 70,5 méter széles, 3 és fél méter falvastagságú, G-tornyoknak (Gefechtsturm – csatatorony) hívott erősségek voltak, amelyeknek négy sarokbástyában kifutó, 5 méter vastagságúra kizsaluzott tetejére négy darab 128 milliméteres ágyút, szintén négy darab 30 és 2 darab 37 milliméteres gépágyút, valamint 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút szereltek fel.

Míg az ötszintes lakó- és óvóhelytorony legfelső emeletén a tüzérek körleteit alakították ki, addig az alatta fellehető emeleteken kórházi létesítményeket, illetve lőszerraktárakat képzett ki a légierő. A két legalsó szinten egy 10-10 ezer főt befogadó óvóhelyet is kialakítottak a németek. Minden torony természetesen saját vészhelyzeti generátorral, gázszűrő berendezésekkel, illetve a városi ivóvízhálózattól teljesen független kutakkal is el volt látva. A toronypárok második elemét a nácik a torkolattűz, a sűrű füst, a pontos célzás miatt legalább 100 méternyire távolabb zsaluzták ki a G-tornyokhoz képest, ahová mindig a tűzvezetési pontokat telepítették.

Természetesen az L-toronynak (Leitturm – vezérlőtorony) hívott ikerépületek tetején is voltak fegyverek, ám azok tűzereje sokkal szerényebbnek volt mondható a G-tornyokhoz képest. Ide csak 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút telepítettek a németek, hiszen a szintén 5 méter vastagságú tető nagyobbik részét egy FuMg 65 Würzburg-Riese típusú radar foglalta el. Bár a vezérlőtornyokat is 39 méter magasra építették meg, ezek oldalfalai „csupán” 50 × 23 méteresek voltak.

Helyszíntől függetlenül a G- és az L-tornyokat mindig egy másfél méter vastag kábelalagúttal is összekötötték, amelyben emberek is közlekedhettek. Az egyszerű tűzvezetés érdekében az ikertornyokat mindig egyforma magasságban helyezték el. 

Vízszintes lövés esetében a lövegek 20,9 kilométeres távolságig, „hajlított lövés” esetében pedig 14,8 kilométer magasságig tudtak fellőni.

A „lovagvárak” civil és katonai jelentősége tovább fokozódott Berlin ostromakor: 

A főváros múzeumainak féltett kincseit persze nemcsak itt, hanem a Friedrichshain ligetben fellelhető Flakturm II. felső szintjén is őrizték. Ide például a Városi Képtár és a Nemzeti Galéria csaknem 1660 darabos kollekcióját szállították, amely számos Caravaggio-, Canaletto-, Tiziano-, Botticelli-, Dürer-, Bruegel-, Bosch-, Goya-, Murillo-, Velázquez-, Poussin-, Rembrandt-, Rubens-festményt és -rézkarcot takart. Ezeket a világhírű festményeket a trójai Priamosz kincsével együtt háborús jóvátétel címén a szovjet Vörös Hadsereg magával vitte, egy részét a moszkvai Puskin Múzeumban és a leningrádi/szentpétervári Ermitázsban állították ki.

A két állatkerti légvédelmi tornyot nagy nehezen, a harmadik nekifutásra (12, 25, majd 40 tonna TNT segítségével) tudták csak felrobbantan a britek 1948 júliusában. A romokat betemették. (A hamburgi Flakturm IV. 1990 óta médiacenterként és zenekarok próbahelyiségeként funkcionál tovább.)

Mivel a betonmonstrumok sikeresen vették fel az angolszászok elleni harcot, így a német hadvezetés 1943 októberében elrendelte a második generációs toronypártípus megtervezését. A Führer óhaja szerint az új G-torony 57 x 57 méter alapterületen elnyúló, 42 méteres magasságba felfutó, 2 méter vastag falazatú erősség lett, amelynek a tetejét takarékossági okok miatt 3 és fél méteresre csökkentették. A spórolás szellemében a fegyverzet is kevesebb lett az első generációs tornyokéhoz képest. Ide már csak 4 darab kétcsövű, 128 milliméteres ágyút és 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút telepítettek a németek. Ami több lett, az az emeletszám, itt már 10 szintre osztották fel a „lakótornyokat”. A második szériához tartozó L-tornyok magassága 44 méteres lett, oldalaik pedig 50 × 23 méteresek. Ezek tetején szintén egy-egy Würzburg-Riese radar, illetve egy-egy 10 darabból álló négycsövű, 20 milliméteres gépágyú volt telepítve.

A második generációs tornyokból két pár épült a Harmadik Birodalomban. Míg a Flakturm VI.-os erősséget ismét Hamburg (Wilhelmsburg) városa kapta, addig a Flakturm VIII.-ra keresztelt tornyokat Bécs (Arenbergpark) kapta meg. 

A légvédelmi harctornyok harmadik generációja már kör alaprajzú volt. A betonbástyák magassága már elérte az 54 métert, falvastagságuk pedig a két és fél métert. Fegyverzetük 4 darab kétcsövű, 128 milliméteres ágyú és 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyú volt.  Az V.-ös számó toronypár a bécsi Esterházy parkban épült fel.