Családi örökségből építettek autópályát, 33 nagyvárost és 53 gyárat

Parasztfiúból felvilágosult abszolutista  

Nyolcszáz koronás örökségéből Tomáš Baťa 1894. augusztus 24-én alapította meg Antonín és Anna testvéreivel közösen a kelet-morvaországi 2500 lakosú Zlín főterén cipőkészítő vállalkozását. Mivel az 50 főt alkalmazó cég naponta 50 pár cipőt és papucsot tudott csak manuálisan elkészíteni, így Baťa az 1896-os frankfurti vásáron 34 új gőzüzemű géppel kívánta üzeme termelékenységét fokozni. A német gyártósoroknak köszönhetően a családi vállalkozás ekkortól már több mint 300 pár, vászonból készült lábbelit készíthetett el naponta. A termékek országos értékesítésén sokat dobott, hogy 1898-ban átadták az Otrokovice–Zlín–Vizovice vasútvonalat, így a városka bekerülhetett az Osztrák–Magyar Monarchia kereskedelmi vérkeringésébe.

A közlekedési fejlesztésnek köszönhetően a Baťa cég a századfordulóra már a nyolcadik legnagyobb cipőgyártó céggé nőtte ki magát a Duna menti monarchia csehországi tartományában. 1904 decemberében Tomáš Baťa három munkatársával közösen kétéves amerikai (Lynn) és angliai (Leeds és Leicester) tanulmányútja után nemcsak háromszintes gyártósort építtetett fel szülővárosban, hanem bevezette a tengerentúlon megfigyelt új gyártástechnológiai ismereteit is a 260 fősre duzzadt gyárában. 

A „diktátori hajlamú vállalkozó” 1908-ra érte el, hogy a napi 3400 pár lábbeli termeléséből az európai és a közel-keleti piacok is részesülhessenek.

A paraszti sorból nagytőkéssé haladó út 1915-ben ért végett. Baťa ugyanis ekkor érte el a bécsi Hadügyminisztériumnál, hogy cége gyárthassa le a hadsereg által kért 50 ezer pár, hegymászásra is alkalmas csizmát. A termelés fenntartása érdekében a mágnás nemcsak orosz, szerb, olasz és francia hadifoglyokkal dolgoztathatott, de azt is elérte, hogy potenciális helybeli munkavállalói mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Az állam hadi megrendeléséből fakadó nyereség nem csupán az ötemeletes pardubicei gyár 1917-es megépítésére volt elegendő, hanem egy országos, 18 boltból álló üzlethálózat kiépítésére is.

Felesége tanácsára Tomáš Baťa 1910-ben kérte fel Jan Kotěrát, hogy a Zlín feletti Vizovicé-domb aljában tervezze meg „U” alaprajzú, saroktornyokkal és huszártoronnyal díszített reprezentatív villáját. Mivel Kotěra élénken érdeklődött a társadalmi problémák építészeti megoldásai és az angol kertvárosi mozgalom iránt, így a családi ház építésének ideje alatt a mérnök hamar rávette Baťát a taylorizmus és fordizmus munkáltató-munkavállaló jóllétével kapcsolatos doktrínák elsajátítására és alkalmazására.

A „meggyőzésnek” köszönhetően Baťa nemcsak „kizsákmányoló” abszolutista felfogásából engedett, hanem Jan Kotěra építészt „szociális súgóként” is dolgoztatta. 

Európai elsők az isten háta mögött

Tomáš Baťa szülővárosát érintő urbanisztikai elképzelései elől akkor hárult el mindenfajta formai és technikai akadály, amikor a település polgárai 1923. szeptember 29-én megválasztották fő kenyéradójukat polgármesternek is. A mágnás ekkor közös kalap alá vonta vállalatbirodalmának és városának stratégiai, urbanisztikai és ingatlanfejlesztési érdekeit. Jan Kotěra angol minták alapján már 1921-ben elkészítette a 40 ezres lakosúra tervezett, ekkor már 3000 fősre duzzadt Zlín átfogó városfejlesztési tervét, amelynek központjában az új városháza, az új gyár és a munkásoknak megépíteni kívánt, 30 ezer embert befogadni képes kertváros állt.

Míg Kotěra a város részleteinek kidolgozását František Lydie Gahura egyetemi hallgatójára, addig a grandiózus méretűre szánt gyár megtervezését Josef Gočár építészre bízta. Tomáš Baťának csak annyi volt a kérése építészei felé, hogy a második és a harmadik amerikai tanulmányútjuk során megszerzett tapasztalatok alapján a várost és a gyárat racionálisan, költséghatékonyan, előregyártott, standard méretű elemekből és lehetőleg minél kevesebb téglából építsék fel. 

Az ekkor még „gyárkerteknek”, későbbi nevükön már „Baťa-csontvázaknak” nevezett amerikai modell csehszlovák alkalmazása során Kotěra megállapította az épületek konfigurációs méreteit is. Egy ötemeletes gyárépület standard alapterületének mindig 80 × 20 méternek, egy egyemeletes irodaház hosszanti tengelyének 13 × 6,15 méternek, keresztirányban pedig 3 × 6,15 méternek kellett lennie. Az épületekben mindig szimmetrikusan kellett elhelyezni a támpilléreket.

A lépcsőházaknak és a ruhatáraknak (az addigi gyárépítési gyakorlatoktól eltérően) mindig középen kellett lenniük. Kotěra 1923-as halála után a Baťa-építkezések másik alakja – Arnošt Sehnal – tovább finomította a méreteket és a technikai eljárásokat. A kezdetben használt, egymás mellé helyezett csarnoktartó oszlopok helyett Sehnal ugyanis már oszlop nélküli, a tartófalakat – a gótikus templomok főhajóira jellemzően – csúcsos ívben kötötte össze, amiket csúsztatott zsaluzással készíttetett el.

Az ezzel az egyedülálló szerkezeti eljárással felhúzott ingatlanoknak köszönhetően nemcsak a város és a gyár épületei lettek egyedülálló szerkezetűek, hanem bármilyen bővítés esetén a már meglévő egységek főfalaira támaszkodva, feleannyi költségért lehetett gyarapítani az üzemek számát is. Jó példa erre az 1924-ben átadott elektromos alállomás és a transzformátorház, valamint az ejektor és a barnító siló épülete. Az épületszerkezeti és statikai újításnak köszönhetően a gyár 1927-re már 30 futószalagokkal összekötött, 12 ezer embernek munkát biztosító épületegyüttesből állt.

Szociális érzelmű városalapító

A munkáslétszám dinamikus növekedése szükségessé tette a város szociális és infrastrukturális fejlesztéseit is. Gahura főépítész hűen követte elődje, Kotěra 1922-es terveit, az első kolóniákat a város Letná, majd Zálešná kerületeiben kezdte el építtetni. Az épületeket eleinte nyeregtetőseknek, majd takarékossági okokból lapos tetejűeknek építette meg. 

(A munkaviszony felbontása után egy hónappal a lakásjog elveszett.) 1930 végére már több mint 1100 családi házat adott át a Baťa-konszern (cipő-, fafeldolgozó, gumi-, textil- és vegyi gyárak) zlíni munkásainak.

1927 elején kijelölték az új város központját is, amit a kelet–nyugat irányú Dřevnice folyócska, a várostól északra felépített Baťa-kastély, valamint a település déli részére szánt Tomáš Garrigue Masaryk első csehszlovák köztársasági elnökről elnevezett fiú- és lányiskolák és kollégiumok metszéspontjában épült fel. A rombuszalakú téren kapott helyet az 1928-ra átadott Vásárcsarnok (Tržnice) és az 1929-ben felavatott 10 emeletes nagyáruház is. 1930-ban Miroslav Lorenc tervei alapján szintén ezen a központi fekvésű téren épültek fel a piacot kiszolgáló alacsony teraszos kioszkok, 1932-re a Gahura által tervezett, Közép-Európa legnagyobb mozikomplexuma, 1933-ban pedig a Karfík–Lorenc páros jegyezte acélvázas közösségi ház. 

A város északkeleti sarkában a fent említett „Baťa-csontvázakból” zsaluzták ki 1927-re a város első, 270 ágyas kórházát is, amelynek megépítésére egymillió koronát áldozott a mágnás saját vagyonából.

Állam az államban: városok és autópályák építtetői

Mivel 1927–31 között a Baťa cégnek csak Csehszlovákiában már 1825, Németországban és Lengyelországban 60, Nagy-Britanniában, Dániában és az Egyesült Államokban 70 üzlete volt, így a termelés növelése érdekében a mágnás olyan nagy horderejű urbanisztikai és logisztikai elképzeléssekkel lépett ismét színre, amik már jelentősen túlmutattak az európai gyáriparosok által alapított, szokványos méretű ipar- és üzemvárosok, ipari negyedek méretein. Tomáš Baťa lényegében a saját és az állam pénzéből szerette volna a már 50 ezres lakosúra felduzzasztani kívánt Zlínt érintő, első kelet–nyugati irányú autópályát, valamint hasonló irányú hajózható csatornáját megépíttetni, amelyeket közlekedési alternatíváknak szánt az Osztrák–Magyar Monarchia idejében kiépített zlíni vasúti szárny és az általa 1923-ban kiépíttetett, ám gyér forgalmú otrokovicei repülőtér mellé.

A hajózható csatorna lényegében úgy kötötte volna össze a Dunát, a Moravát, az Elbát és az Oderát, hogy a Zlínből vagy a Prágából bármikor el lehessen érni hajóval a Fekete- és a Balti-tengert, illetve a németországi Fekete-erdőt. A másfél méter mély és 12 méter széles, 150 tonnás hajók által is hajózható csatorna megépülése nemcsak a Baťa cégnek volt hasznos, hanem a ratíškovicei lignitbányák és az otrokovicei gyárak tulajdonosainak is.

Az 1936-ban elkezdett munkálatokat állami kérésre éppen ezért itt kezdték el hamarabb kivitelezni. A csatorna első szakaszának építését 1938-ban fejezték be. A háború után kommunistává vált csehszlovák hatalom az addig elkészült 58 kilométer hosszú csatornát csak két kilométerrel bővítette tovább. (A manapság Baťa-csatornának nevezett, turisztikai céllal használt folyami úton jelenleg 50 híd ível át, s azt tervezik, hogy a szlovákiai Szakolcáig fogják uniós pénzből meghosszabbítani.)

Bár a Tomáš Garrigue Masaryk államfő vezette állam már 1927-ben több tervben is felvázolta a korábbi dualista állam Bécs és Budapest központiságát felváltó, első kelet–nyugat tengelyű sztráda nyomvonalát, 1937-ben Jan Antonín Baťa kijelentette:

Egy leendő 40 milliós országnak kutya kötelessége határtól határig vezetnie 980 kilométer hosszúságú autópályát.

Baťa saját költségén elkészítette a sztráda költségvetését és a műszaki rajzokat is: e szerint 108 ezer munkavállaló három év alatt végzett volna a 2 milliárd angol fontba kerülő sztráda megépítésével. A 33 év alatt visszatörleszteni kívánt beruházási összeg mindemellett elegendő lett volna annak az 500 ezer embernek is, akik az élelem, a szállás és a nyersanyag biztosításáért feleltek. 

A sztráda továbbépítésére ellenben gondolni sem mertek a Hradzsinban, amikor a Harmadik Birodalom 1938-ban bekebelezte a cseh Szudéta-vidéket, Magyarország pedig az első bécsi döntés értelme alapján visszakapta Dél-Felvidéket, majd 1939. március 15-től április 4-ig tartó több sikeres szárazföldi és légi ütközet során ismét budapesti közigazgatás alá került Kárpátalja a függetlenné vált Szlovákiától.

A kezdetben sikeresen végigvitt infrastrukturális tervekhez szorosan hozzákacsolódott Antonín Baťa azon 1935-ös terve, miszerint egy nemzetközi építészverseny keretén belül építsék fel Zlín értelmiségének és felső középosztályának szánt lakónegyedet, illetve Le Corbusier tervei alapján építsék ki a Dřevnice folyócska partszakaszait is. Egy évvel később a település központjában már át is adták Tomáš Baťa emlékművét és a vállalat új, tizenhat emeletes belvárosi székhelyét.

Szatellitvárosok a Föld körül

Szintén az 1932-ben elhalálozott Tomáš Baťa ötlete volt, hogy a Zlínben sikeresen alkalmazott amerikai építészeti modellt más városokban vagy falvakban működő Baťa cipőgyáraknál is alkalmazzák. Az úgynevezett szatellitvárosok megépítését fiatal cseh funkcionalista és Bauhaus-szellemben gondolkodó tervezőkre bízták (Miroslav Drofa, Zdeněk Rossmann, Bohuslav Fuchs, Jindřich Kumpošt és Antonín Vítek), akik František Lydie Gahura és Vladimír Karfík irányítása mellett szinte lemásolták a zlíni ipari – szociális – kulturális példát.

Az első, Zlínt és Otrokovicét lemásoló kertváros és gyárnegyed 1932-ben, a lengyelországi Chełmekben épült fel. Egy évvel később már három újabb alapítású városban ünnepelhetett Baťa: a svájci, 10 ezer lakosúra tervezett Möhlinben, a szintén 10 ezres morva Třebíčben és a 15 ezer fős indiai Konnagarban. 1934-ben két újabb, a mai Szlovákia területére eső faluban (Bossány és Szvit), az angliai Kelet-Tilburyben és a 7000 lakosú indiai Batanagarban avatták fel a cseh stílusú városokat. A városépítési láz folytatódott 1935-ben is. Ekkor adták át az érsekújvári, a francia hellocourti és vernoni, illetve a horvát borovói Baťa-városokat.

1936-tól 1963-ig városok tucatjai épültek fel világszerte: így Csehszlovákiában (Zruc nad Sázavou, Sezimovo Ústí, Liptószentmiklós, Simony), Franciaországban (Neuvic, Dordogne), Indiában (Digha, Patna), Hollandiában, Belgiumban, az Egyesült Államokban (Belcamp), Kanadában (Batawa), Brazíliában (Batatuba, Mariapolis, Bataguassu, Nova Andradina, Município de Anaurilândia, Município de Batayporã) és Magyarországon (Martfű).

Villamos és repülőtér a magyar pusztán

Martfű az 1940-es évekig csak puszta volt. Fejlődése a következő években szorosan összefüggött a cipőgyár telepítésével. A telephelybizottság 1939-ben azért döntött a Tisza-part ezen szakasza mellett, mert akkoriban csak itt futott össze a közút, a vasút és a folyó. Az út és a folyó közötti keskenyebb részt a bizottság a gyárépületek helyének jelölte ki, a többi részt folytatólagosan lakónegyedek részére tartották fenn. Az 593 katasztrális holdat 325 ezer pengőért vásárolta meg a vállalat. 

Az építkezési program itt sem csak a gyár céljait szolgáló üzemi épületeket foglalta magában, hanem korszerű munkáslakóházak és mindenféle szociális, kulturális és egészségügyi intézményekkel felszerelt lakótelepeket is. Az építkezés értéke mintegy 25 millió pengőre volt tehető. Bár az 1940-re átadott ötemeletes gyárépületből a talajviszonyok miatt csak kétemeletes lett, Baťa ugyanebben az évben már átadta nyolc darab, családoknak szánt lakóházát is. Mint Zlínben, a lakóházak itt is egyemeletes, fürdőszobás, angol vécével és vízvezetékkel ellátott épületek voltak.

A végleges martfűi beruházási terv szerint a cég további 22 darab tizenkét lakásos családi házat, hat darab internátust, valamint 7 darab ötemeletes gyárépületet is tervezett felépíteni. A 14-16 ezer fősre tervezett telepen természetesen kultúrház, templom, iskolák és egy egészségház is megépült volna. A kétemeletes gyárépület 1943 közepén lett kész, és Cikta Rt. néven kezdte el működését. A termelő üzemrészek építésével egyidejűleg kezdték el a lakóházak, munkásszállók és az utak építését is a Zlínből hozott építőipari gépekkel és felszerelésekkel.

A martfűi Baťa-város 21 darab egyemeletes házból állt, amelyek modern téglaépületek voltak. Ezekben 70 család lakott (öt egycsaládos ház, öt kétcsaládos ház, egy négycsaládos ház, nyolc hatcsaládos ház). A családi házakkal egy időben 491 fő részére egy munkásszállót is felhúztak.

A lakbér a házakba invesztált tőke négyszázalékos kamatát fedezte. A második világháború során, 1943-ban az üzemet hadiüzemmé nyilvánították. 1944. október 6-án a hadiüzemi parancsnok utasítására a lakótelepet kiürítették. Martfű a hatvanas–hetvenes évekre a hazai cipőgyártás (Tisza) fellegvára lett. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei település a cipőn kívül még egy „hírességgel” büszkélkedhet: ő a martfűi rém.