Ez az örökségvédelem? Áruraktár lett a nagyvázsonyi Kinizsi-várból

Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?

Míg a Nemzeti Kastélyprogram igazi sikertörténetnek mondható, addig ez az állítás már nem igaz a Nemzeti Várprogramra. Bár a részleges vagy teljes újjáépítésen átesett 15 középkori erősségünk mindegyike megfelel a régészet, a műemlék- és az örökségvédelem tudományos igényű objektív elvárásainak, addig a társadalmi igény szubjektív szempontjainak három örökség kivételével egyik sem.

A végeredményeket látva joggal vetődik fel a kérdés: miért csak a füzéri, a regéci és a mosonmagyaróvári várról gondolják úgy az emberek, hogy rekonstrukciójuk annyira jól sikerült, hogy ezek a felújítások megerősítették a hely lelkét, a megszokottság érzését, a kollektív emlékezet középkorról alkotott idealizált képét, a nemzeti és kulturális identitást – míg a többi, milliárdokért feltuningolt kőrakás abszolút nem?

Mi lehet az állampolgárok baja a többi átadott vagy átadás előtt álló 12 erősséggel, ha tervezőik ott is a hitelességet és a megkülönböztethetőséget tartották fontosnak?

A probléma gyökere valószínűleg onnan fakad, hogy a társadalom egyre gyakorlatiasabb kulturális és identitásbeli igényeit a teoretikus lábakon álló műemlékvédelem és a tervtanács nem akarja meghallani. 

Bár munkahelyi követelmény, de a döntnökök látszólag már nem nagyon foglalkoznak a tervezés logikájával, az építészet megközelítésével, formanyelvével, értékhierarchiájával, didaktikájával, téralkotási elképzeléseivel és legfőképpen az anyaghasználatával. Ennek tükrében a műemlék- és örökségvédelemmel foglalkozó állami szervezeteket az sem izgatja a végeredményeket látva, hogy a felújításra ítéltetett erősség történeti rétegei miként fognak egymáshoz illeszkedni, esztétikailag koherens egészet alkotnak-e majd, holott pont az egységes, csorbítatlan vizuális megjelenítés lenne a várak rekonstrukciójának a lényege, az okozata, a sarkalatos pontja.

Akindzsi és Kinizsi

A 12 lefitymált középkori erősség egyike a most húsvétkor átadásra kerülő nagyvázsonyi vár. A dunántúli erősség története a XIV. és XV. század fordulóján kezdődött, amikor a Vezsenyi család felépítette az akkor még csak udvarház méretű épületét. Ennek a helyén építette fel 1463 környékén Vezsenyi László lovászmester Vázsonykő várát, amely a mai belső várral volt azonos. Az épület leghíresebb tulajdonosa a molnárlegényből Mátyás király parancsnokává lett Kinizsi Pál volt, akinek 1473-ban adományozta oda az „igazságos hollófi” az erődöt.

Az országbíróként is tevékeny nagy törökverő hírében álló hadfi 1484 és 1486 között építette át tulajdonát. Ekkor készült el az ötszintes, 25 méteres lakótorony és a nyugati szárny második emelete, amelyet valószínűleg a hadvezér felesége, Magyar Benigna úrnő használt. Az évszázadok alatt a Kinizsi-vár végvári szerepet is betöltött, volt Bocskai István, Bethlen Gábor és Thököly Imre kezén is, majd a Rákóczi-szabadságharc után vesztette el hadi jelentőségét. Az erősség hiteles és részleges megújhodását a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. 1,6 milliárd forint uniós támogatásból valósította meg. A végeredmény sokak szerint lett lesújtó.

Spártai harc a Kinizsi Százas ellen

A felújítás terveit Albert Tamás vezető építész készítette. A terepen sokat forgolódó műemlékes szakember több mint 20 éve foglalkozik a Kinizsi-várral. Első engedélyezési tervét 2005-ben mutatta be a grémiumnak. Ennek a tervnek kényszerűségből tartalmaznia kellett a tizenöt évvel korábban visszahelyezett, középkori keresztosztós ablakkereteket felvonultató nyugati palotaszárnyat és a robusztus vasbeton lépcsőházat is. Az építési engedélyt egy csaknem kétéves tervezési folyamat, több tervtanácsi és műemléki hatósági egyeztetés, szakmai vita nyomán rengeteg kompromisszum megkötésével 2007-re kapták meg. Ekkorra már ismert lett az északi épületszárny középkori kőfalai és a déli oldali kaputorony másfél méteres magassága is.

Albert Tamás alapkoncepciója az volt, hogy csak azt építi vissza, ami hitelesen igazolható, régészetileg alátámasztott. Ennek tükrében sem ő, sem társai nem kívántak a 2000-es Krakkói Charta, a 2013-as Burrai Charta, valamint a rigai műemlékvédelmi-építészeti egyezmény iránymutatásai alapján eljárni, amelyek a műemlékvédelem korábbi uniformizálási kísérleteinek sikertelensége miatt azt tanácsolták, hogy a tervezői fantázia bizonyos esetekben nyugodtan elrugaszkodhat a valóságtól, és szárnyalhat. Nagyvázsonyban bár a hipotézis megjelenítése nem történt meg, a nagyon durván lebutított, leegyszerűsített, minimalizált végeredményt látva azonban az ember hangosan felhorkan, hogy itt vajon miért nem az új nemzetközi ajánlások szerint cselekedtek? 

Az egyik ilyen vizuális sokk a részlegesen visszaépített, „U” alakú udvarháznál látható, amely fénykorában háromszintesen nézett a várudvar felé. A régészeti leletek alapján itt párkánymagasságig csak a földszinti loggiát tudták rekonstruálni, információhiány miatt a második emelet árkádját már nem lehetett hitelesen visszaépíteni. Mivel Buzás Gergely régész nem talált arra vonatkozó nyomot, hogy az árkádsorok nyolcszögű oszlopai milyen építészeti tagozattal voltak összekötve az udvarra néző főfalakkal, így arra a megoldásra jutottak, hogy a régi-új árkádsort egy önálló, egyetlen masszív, monolit vasbeton magból zsaluzzák ki, amelyet nemcsak hogy nem kötnek össze födémszinten a falakkal, hanem le sem fedik.

Bár a csúcsíves záródású, váltakozó méretű árkádívmezőkkel rendelkező, betonból kiöntött loggia falsíkjai érdes vakolatot kaptak, az élekre és az oszlopokra pedig szórványosan műkő-kiegészítéseket helyeztek el, ám az így megszületett műalkotás annyira steril, mértanilag pontos és egyenes lett, hogy sem részleteiben, sem tömegében nem idézi fel a középkor egyenetlenségeit, kézzel rakott varázsát. Talán mégiscsak jobb lett volna azt a fedélszéket visszaépíteni, és ennek következményeként az időjárás kihívásai miatt nem vasbetonból kiönteni, hanem téglából vagy mészkőből felhúzni az árkádot?

Esztétikailag szintén zavaros, hogy az oszlopok közé falusi házaknál használatos, szépen lelakkozott deszkakerítéseket tettek, holott mindenhol találtak gerendafészket vagy kőkonzolt, illetve boltvállindításokból kiinduló födémkezdeteket. Ráadásul az ásatások során az is közismert már jó ideje, hogy ebben a korban országosan a balusztrád volt a divatos és az elterjedt. Persze joggal mondhatják erre a kritikára a szakemberek, hogy ehhez a részletrekonstrukcióhoz sajnos ismételten nem került elő annyi mellvéddarab, hogy a balusztrád ornamentikája, posztamenseinek és ballusztereinek darabszáma sikeresen megállapítható legyen. Pedig sokkal szebb lenne ez a fából, vagy kőből kifaragott mellvéd egy kis fantázia hozzáadásával – amit ráadásul a két charta is engedélyezett volna –, mint ebben a formájában, így.

Csiribiri-csiribiri zabszalma, négy csillag közt alszom ma 

A fentinél sokkal nagyobb esztétikai probléma a három palotaszárny vizuális kialakítása. Bár a nyugat felé néző épület esetében tiszteletben tartották a barokk korszak belső téralakítását, a klasszicista részleteket, a gond itt az lett, hogy ismételten információhiány miatt az udvarház terméskőből derékmagasságig visszaépített szakaszán nagyon apró, látszólag nem korhű ablaknyílásokat helyeztek el, amelyek fölé dupla akkora méretben már sima falazótéglákkal folytatták tovább a helyreállítást a hőtechnikai igények kielégítése érdekében.

Még ha hazugság is, de érdemesebb lett volna nyeregtetőben gondolkodni, különösen akkor, ha egy olyan várról beszélünk, amely bővelkedik a gótikus és reneszánsz fragmentumokban, faragványokban, amelyeknek jelesebb darabjait a lapidáriumban ki is állítottak.

Ráadásul nemcsak a várpalota nyugati oldalának teteje kapott lapos tetőt, hanem az északi és a keleti szárnya is! Ha a látottak alapján az agyvérzés még nem lenne elegendő a halálhoz, akkor érdemes megnézni ez utóbbi kettő épületszárny külső főfalait is, ahol Albert Tamás

Itt tényleg a fal adja a másikat. A látottak az embert jobban emlékeztetik egy fedett kamionparkoló, egy depó vagy egy pláza hátsó gazdasági bejáratára, mintsem egy középkori erősségre.

Persze valahol ismételten érthető a tervtanács és az építész döntése, hogy az analógiák és a két korabeli ábrázolás ellenére azért nem akarták a palota felső szintjeit megépíteni, mert az már az álomvilág részét képezte volna. Ők csak jelezni kívánták, hogy az épület nagyobb volt az első emeleténél, a lapos tető feletti szinteket mindenki plusz anyagi ráfordítás nélkül saját maga képzelje oda. Igen ám, de ha a látogatóra van bízva Kinizsi egykori várának komplex vizualizációja, akkor 

Csak a turisztikai célok lebegtek a KÖH előtt? Olcsóbb lett volna pár darab, elméleti rekonstrukciós látványrajzzal operáló információs táblát kirakni a hézagosan konzervált rommezőre, és valami másra elkölteni az uniós pénzt.

A látottak alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a műemlékvédelem és az építészek minden, hitelességre és megkülönböztethetőségre törekedő jó szándéka ellenére a nagyvázsonyi rekonstrukciót elbénázták. Az újonnan átadott épületszárnyak nemcsak agyonnyomják a középkori maradványokat, hanem pöffeszkedően negligálják, semmibe is veszik azokat. Rossz volt a koncepció, az építészeti formanyelv. 

Még szerencse, hogy nem most forgatják a Koppányi aga testamentumát, hiszen hiteles középkori díszlet hiányában most nagy bajban lenne a rendezője. Valószínű, hogy mindenki csak jobban jár, ha megmarad a digitális látványnál.