Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Budapest ki nem mondott főterét sikerült kiszabadítani az autók fogságábólAmikor Hitlert 1933. január 30-án a Német Birodalom kancellárjává megválasztották, Werner von Blomberg hadügyminiszter még aznap elrendelte, hogy mihamarabb le kell választani a katonai távközlést a polgáriról.
A tábornagy azzal magyarázta a döntését, hogy egy esetleges fővárosi fegyveres konfliktus esetén a belső ellenség bármikor elfoglalhatja és lerombolhatja a Winterfeldstrasse-i 19–23. alatti Berlini Távolsági Központot, és így a hadvezetés elveszítené az összes kommunikációs és hírközlési kapcsolatát az országban szétszórt alakulatával.
A WEHRMACHT AZ IDEÁLIS HELYSZÍNT A FŐVÁROSTÓL 20 KILOMÉTERNYIRE DÉLRE, A BRANDENBURGI ZOSSEN ÉS WÜNSDORF FALU KÖZÖTT HATÁROZTA MEG.
A főtábort (Stammlager) azért a Jägersberg-Schirknitzberg erdő tövében kezdték el kialakítani, mert ez a terület 1910-től nemcsak három laktanyának adott már otthont, hanem 1935-ben ez a település lett a 3. páncéloshadosztály központja is, amely mindig elsőként kapta meg a német hadiipar legújabb termékeit.
A technikai kihívások miatt a leendő két főbunker megtervezésével és kivitelezésével a párton kívüli Paul Freiherr von Eltz-Rübenach szakminiszter irányította Birodalmi Postaminisztériumot, illetve a Birodalmi Postát kérték fel.
Ők a föld alá rejtett adatátviteli, hírszerzői és jelfelderítő katonai komplexumukat 500-as számú Postahivatal (Amt 500) kódnévvel illették. A hadsereg szállítási főnökének és személyzetének kialakítandó második, úgynevezett Amt 501 kódnevű bunkert időközben egybeépítették az előzővel.
A wünsdorfi Távközlési és Irányító Központ építését ténylegesen 1935. március 7-én kezdték el.
Míg az építési ütemterv eredetileg 900 munkással számolt, addig 1938 tavaszára kiderült, hogy körülbelül csak 200 segéd- és szakmunkás áll a kivitelezők rendelkezésre. A súlyos munkaerőhiány oka az volt, hogy a Gestapo a projektben potenciálisan érintett vállalatok és munkavállalói között kiterjedt háttérellenőrzést folytatott, amelynek köszönhetően a melósok 77,7 százaléka kiesett a projektből. A problémát személyesen Heinrich Himmler SS-Reichsführer oldotta meg.
Az ominózus helyen a németek nagyjából 120 ezer köbméter földet ástak ki, amelybe nagyjából 60 ezer köbméter betont zsaluztak ki alig nyolc hónap alatt. A talajszinttől 20 méter mélyen kialakított építmény egy akasztófa alakú, kétszeresen alápincézett négyszintes épület volt, amelynek hosszanti szintjeit 117×22,2 méteresre, a rövidebb szárnyait pedig 40×57,55 méteresre alakították ki. Ez szintenként 4899,4 négyzetmétert jelentett.
Míg az irodák, a tárgyalók, a parancsnoki, a terminál, a telefon- és telexközpontok, az erősítő, a transzformátor, az átjátszó- és az akkumulátorszobák belső falvastagságát 0,6 méterben, addig a támfalakat egy méterben, a külső főfalakat pedig 1,6 méterben határozták meg.
Ez utóbbiakat egy esetleges vegyi vagy kémiai támadás miatt kívülről rézzel is beborították.
A legalsó szint 88 szobáját és a felső szint 70 helyiségét – melyből kettő méretes előadóterem volt – több kilométernyi hosszú pneumatikus postarendszerrel kötötték össze. A további két szintet a gépháznak és a kábelfolyosóknak tartották fent.
A bunker végpontjait két darab tompaszögben végződő lépcsőháztoronnyal kapcsolták össze a felszínnel. Ezek a két méter vastag, a kelleténél többszörösen vasalt hatszintes monstrumok 57,5×40 méter alapterületűek voltak.
A bunker így nagyjából 70 ezer köbméter légtömeget szakított ki a földből, amelynek hasznos területe alig érte el a 14 700 négyzetmétert.
A kivitelezési munkák már javában zajlottak, amikor egy 18,5×10,5 méter alapterületű teherbejárattal is kibővítették az objektumot. Az itt elhelyezett nagy kapacitású teherlift a könnyű teherautókat minden gond nélkül tudta a mélybe süllyeszteni.
A Postaállomás fedőnévvel illetett liftakna kialakítása azért is volt fontos, mert a járművek tartalmát így nem a felszínen, hanem a föld gyomrában tudták ki- és bepakolni. Ez lett a komplexum főbejárata, amelyet egy fölé épített kamu családi házzal álcáztak.
A német hadvezetés 1938-ban döntötte el, hogy az új kommunikációs központ mellé érdemes lenne a főparancsnokságot (OKW) és a szárazföldi haderő legfelsőbb parancsnokságát (OKH) is Zossenbe költöztetniük. Ennek érdekében további két gigabunker felépítését rendelték el a brandenburgi mélyben, amelyeket a népszerű és méregdrága Maybach automobilokról neveztek el. Mivel az 500-as és az 501-es „postahivatalok” próbaüzemeltetését 1939 májusában elindították, így az összeépített két objektum frappánsabb nevet kapott.
Ez lett a híres Zeppelin.
Lengyelország közelgő lerohanása miatt a hadsereg főparancsnokságát annak ellenére átköltöztették augusztus 25-én Berlinből ide, hogy a Maybach I. és a Maybach II. bunkervárosok még félkészek voltak. Az 1939. szeptember 1-től október 6-ig tartó Fehér hadművelet (Fall Weiss) több szempontból is sikerrel járt.
Németország nemcsak keleti szomszédjának hadseregét semmisítette meg teljesen egy hónap alatt, hanem a Zeppelin kommunikációs központ és az ideiglenes főhadiszállás is kiválóan vizsgázott technikailag.
Ez a bázis lett a későbbiekben a Harmadik Birodalom összes „Führungsbunkerénél” a minta,
amelynek legérdekesebb példája a Berlintől szintén 20 kilométernyire, de már északra, a Bernau mellett kialakított Lager Koralle kódnevű föld alatti város volt, amely egyébként a német haditengerészet és tengeralattjáró-flotta titkos bunker-főhadiszállását rejtette.
A ténylegesen az OKW-nek és az OKH-nak átadandó bunkervárosok teljesen más kialakításúak voltak, mint a Zeppelin. A Maybach I. és II. nevekkel illetett konstrukciók látszólag takaros falvaknak tűntek a levegőből nézve, ám a valóságban a 12 és 11 épületből álló két „község” házai szintén mind kamutájházakból állt, amelyek alatt egy-egy törzsosztály vezetését rejtették el. Érdemes megjegyezni, hogy a „falvak” azért álltak egytucatnyi házból és kapták a Maybach elnevezést, mert ennek az autótípusnak 12 hengeres motorja volt.
Ezek a háromszintes, 15 méter magas kültéri épületek ismételten az elvártnál sűrűbb vasalású, 1,2 méter vastagságú vasbetonpillérekből, 36 cm vastag belső falakból, valamint 24 centi vastag dupla I gerendákból álló födémszerkezetekből álltak.
A brutálisan masszív házak felső két szintjét hegyes nyeregtetőnek képezték ki, amelyeket a jobb álcázás érdekében zsindellyel és palacserepekkel is lefedtek. Az itt kialakított kémények lényegében a föld alá rejtett 23, kvázi 24 önálló kis komplexum szellőzését szolgálták ki. Míg házanként az egyik kéményen a tiszta levegőt szívták be, addig a másik kürtőn az elhasználtat fújták ki.
A tömör betonból kizsaluzott 36×16 méter alapterületű házikókat persze nemcsak több tucatnyi kamuablakkal és ajtóval szerelték fel, hanem pár nyithatóval is. Mivel a „napi szellőztetéskor” ilyenkor láthatókká váltak az ablaküvegek mögött felhúzott szürke monolitfalak, így közéjük nemcsak vastag sötétítő-, hanem csipkefüggönyöket is felrögzítettek.
A még tökéletesebb álcázás miatt nyolc, civilbe öltözött katonanőnek csak az volt a feladata, hogy a „nyílászárók” könyöklőire kihelyezett virágokat naponta meglocsolja, illetve az előkertekbe elültetett zöldségeket leszüretelje.
Persze a föld mélyében, a talajszinttől 9 méter mélyen elrejtett, egységenként két emeletet átfogó bunkerekben nagy volt az élet. Ezeket a két darab, egyenként 600 méter hosszú, nyújtott oktogon formába rendezett alagutak (Ringstollen) mentén elhelyezett objektumokat a Maybach I. komplexum esetén az OKH, a Maybach II.-nél pedig az OKW használta.
Itt helyezték el a légierő tábornokát, a nyugati és a keleti fronton tevékenykedő német hírszerzői szerveket, a hadsereg főparancsnokát, a vezérkari főnököt, a műveleti, szervezési és képzési osztályokat, valamint a kommunikációs főtisztek irodáit. Természetesen mindegyik 1,6 méter vastag bunkerbokor saját ivóvízkúttal, gáztámadások elleni légszűrőrendszerrel, zsiliprendszerekkel, aggregátorokkal és dízelmotorokkal volt felszerelve.
A föld alatti „falvak" kommunikációját persze nemcsak telefonvonalakkal, hanem 14 darab csőpostával is összekötötték. A komplexitás érdekében nem csupán a két föld alatti falut kötötték össze 2,3 méter magas alagutakkal, hanem a Zeppelin kommunikációs bázissal is.
Ennek az Y alakú alagútrendszernek a hossza 783 méter volt. Mivel az OKH és az OKW bunkereinek építését már nem a Postaminisztérium, hanem a Heeresbauamt irányította, így a Maybach I. 1939 decemberében, a Maybach II. pedig 1940 novemberében lett teljesen működőképes.
Még javában zajlottak a Lengyelország elleni hadműveletek, amikor Hitler utasítására az OKH 1939 szeptemberében elkezdte a Maybach I. komplexumban a Benelux országok és Franciaország elleni invázióját megtervezni.
A Nyugati hadjárat (Westfeldzug) néven ismertté vált villámháború logisztikai és technikai értelemben azért volt érdekes, mert Hitler nem innen, hanem a kimondottan neki felépített egyik Führer-főhadiszállásból irányította a támadást.
Míg ő személyesen a ziegenbergi Sasfészek (Adlerhorst) kódjelű objektumból, addig a Wehrmacht főparancsnoksága a Bad Münstereifel-i Sziklafészek (Felsennest) kódjelű erdei bunkerből.
Nem volt ezt másként a későbbi hadműveletek esetében sem. Bár a német–szovjet háborút 1941 júniusától több mint három évig a mauerwaldi Quelle, Fritz és Brigitten kódjelű erdei bunkervárosból vezette az OKH,
a Zeppelin mindvégig megmaradt a Harmadik Birodalom legfontosabb, legnagyobb és abban az időben a legmodernebb katonai távközlési csomópontjának.
Jó példa erre, hogy a német vezérkar 1940 tavaszán kimondottan a Zeppelinbe hívta meg a magyar katonai hírszerzés, a VKF-2 stábját, amelynek vezetője Karády Katalin színésznő jegyese, Ujszászy István vezérőrnagy volt. A találkozó tárgya a Románia elleni közös német–magyar támadás részleteinek megbeszélése volt. Hírszerzési források alapján ugyanis mind a két fél azt valószínűsítette, hogy a Balkán-félszigeten várható brit partra szállás esetén Bukarest a szövetségesek oldalára fog állni, és így a Harmadik Birodalom elveszítheti a Ploiesti környéki kőolajforrásait.
Ujszászy itt számolt be arról is, hogy a
magyar hírszerzés teljes egészében kipuhatolta a Magyarország ellen felépített Károly-vonal gyenge pontjait, valamint hogy Budapest mely román gyárakat és katonai célpontokat fogja először bombázni vagy szabotázsakciókkal teljesen megbénítani.
A fegyveres konfliktusra végül is csak azért nem került sor, mert a II. bécsi döntés alapján Magyarország békés úton visszakapta Észak-Erdélyt.
1944 márciusában az OKH és az OKW ismételten a zosseni bunkervárost választotta főhadiszállásául. A Hitler elleni 1944. július 20-i sikertelen merénylet során az RSHA és a Gestapo nyomozói pont a Maybach II. bunker egyik széfjében találták meg a terhelő bizonyítékokat az összeesküvők ellen.
A legfőbb bizonyíték Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnökének írógéppel átmásolt naplója volt, amely tartalmazta a hírszerzés beavatott ügynökei közötti konspirációs levelezéseket, a Vatikán és az 1938-as sikertelen államcsínyben részt vevők közötti titkos tárgyalásokat leíró jegyzőkönyveket, az Oster-összeesküvés részleteit, az ellenállásra vonatkozó adatokat, illetve Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tevékenységéről szóló beszámolókat.
Persze ez idő alatt a főhadiszállás egyre közelebb került a fronthoz. A brit és az amerikai légierő folyamatosan bombázta a Zeppelin–Maybach bunkereket. A március 15-i rajtaütésben megsebesült Hans Krebs tábornok is.
a németek végzetük felé menetelve már egy hónappal korábban, február 15-én elrendelték az iratok és irodák evakuációját, amely április közepéig tartott.
Az OKH vezetését a Potsdam elővárosának számító Eiche kisvárosba, az OKW központját pedig a Krampnitzi Katonai Lovasiskolába költöztették át.
Amikor április 20-án a szovjet 3. páncélos gárdahadsereg lőtávolba került a zosseni főhadiszálláshoz, akkor a német hadsereg utolsó vezérkari főnöke, Hans Krebs engedélyt kért Hitlertől, hogy megsemmisíthesse az összes felszíni és a föld alatti műtárgyat és azok berendezéseit. Mivel a kérését tiltó vagy azt engedélyező parancsot sohasem fogalmazták meg Berlinben, így a kiterjedt objektumot lényegében sértetlenül foglalta el a Vörös Hadsereg.
A Németország megszállásáról szóló négyhatalmi egyezmény és a Szövetséges Ellenőrző Tanács náci katonai létesítmények megsemmisítéséről szóló 1945-ös szövetséges megállapodásai értelmében a szovjetek 1946 végén robbantották fel a Maybach I. és II. bunkerházakat.
A fényképek és a mai napig kézzelfogható valóság alapján nem sok sikerrel.
Ezeket az épületeket ugyanis olyan komoly és megtöbbszörözött vasalással építették meg a németek, hogy a több száz tonna (!) robbanóanyag sem okozott bennük komolyabb kárt.
A teljesen különálló Zeppelin kommunikációs bunkert csak azért nem akarták elpusztítani, mert az itt felhalmozott modern távközlési rendszereket az oroszok is használni akarták. A zosseni bunkerváros gyakorlatilag 1945-ben, hivatalosan 1954-ben lett a szovjet megszálló erők (GSFG)
keletnémet főhadiszállása, amelynek új fedőneve a Ranet lett.
Pár év elteltével a 2700 lakosú Wünsdorfba csaknem 75 ezer szovjet állampolgárt költöztetett a Kreml. A megduplázott katonai terület zárt és tiltott városnak számított minden NDK-s civil számára, akik ekkor aggatták településükre a Kis Moszkva (Klein Moskau) becenevet.
A szovjetek 1961-ben kezdték el a náci főbunker – a Zeppelin – modernizálását és atombiztossá tételét, amely nemcsak új bejáratok, légzsilipek, fertőtlenítők és szellőzők kialakítását jelentette, hanem új bunkerek kialakítását is.
Erre a lépésre azért volt szükség, mert a szovjet haderő Nyugati Csoport Főparancsnoksága (GSTD, majd GSSD) mellé Moszkva számos alegységet is beköltöztetett, többek között a 16. szovjet légi hadsereget.
Az oroszok az új kétszintes, föld alá rejtett, Nickel fedőnevű harcálláspontjukat UK-20-as előregyártott ívelt vasbeton elemekből állították össze, amelyet az ALMAZ nevű új informatikai és vezetési rendszerrel szereltek fel. Ekkor épültek meg a Razrez I.-I. és a 40×5 méter alapterületű, Panzir fedőnevű, földdel befedett mobil bunkereik is, amelyeket elvileg csak harci/katonai szimulációkhoz használtak.
A berlini fal leomlását követően a Ranet bunkervárost 1992 októberében számolta fel a Kreml.
A keleti technológiát ekkor szállították vissza a Szovjetunióba. Miután az utolsó orosz csapatok is elhagyták Németországot, az egykori tiltott zónát 1994-ben demilitarizálták.
Brandenburg állam saját forrásaiból felújíttatta az egykori laktanyaépületeket, amelyeket pár év elteltével minimális haszonnal értékesített az ingatlanpiacon. A bunkerekből múzeumnegyedet hoztak létre, amely 2009 óta várja a nagyérdeműt.
Ujszászy István kapcsán a magyar kapcsolat is tovább élt. Pár évvel ezelőtti bezárásáig a föld alatti objektumokat felkeresők mindig a wünsdorfi magyar ételeket reprezentáló Piroschka étteremben beszélték meg a látottakat.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon