Superman és a batmanek

A Watchment egy amerikai munkaúton vettem meg, a visszautazás előtti napon. Los Angelesből jöttem haza két átszállással, 22 óra utazás, a repülőn kezdtem el olvasni a képregényt. Olvastam a tranzitban is, meg a második tranzitban, majd a ferihegyi buszon, és amikor hazaértem, addig nem tudtam lefeküdni, amíg nem értem a végére. Aztán aludtam egy nagyot, és nekiálltam újraolvasni az elejétől.

Nem én vagyok ekkora képregénybuzi, hanem a Watchmen ennyire jó. Ma már nem tudjuk átérezni, mekkorát üthetett a megjelenésekor, 1986/87-ben, de most is mellbevágó élmény elolvasni. Leginkább a jól eltalált környezet és a benne mozgó, még jobban eltalált szereplők miatt: a szerző, a képregényrajongók közt félistenként tisztelt Alan Moore komor alternatív múltat fest le (ez a mű megjelenésekor alternatív jelen volt), amiben éppen a képregényhősök nem találják a helyüket.

A helyszín New York, a nyolcvanas évek közepén. Vietnamban az amerikaiak győzedelmeskedtek, a Watergate-botrány soha nem történt meg, olajválság sem volt, elektromos autók száguldanak az utakon – mindebből szinte következik, hogy Nixont harmadszor is újraválasztották. A hidegháborús feszültség nem enyhült, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is teljes készültségben, Afganisztán lőporos hordó. Az atomháborútól rettegő társadalom erkölcsi züllésben, senkit nem érdekel a másik baja, a közbiztonság katasztrofális, a fiatalok nem tudnak beilleszkedni ebbe az Amerikába.

Ebbe a nyomasztó disztópiába keveredik a szuperhősös képregények romantikája, Moore rögtön két hősgenerációt mutat be az olvasónak. Az idősebbek a negyvenes években osztották a pofonokat, és már csak néhányan élnek közülük, visszavonultan – utolsó aktív képviselőjüket, a Komédiást éppen a képregény elején hajítják le egy sokadik emeleti ablakból. A fiatalabb generációból is szinte mindenki szögre akasztotta már a jelmezét, és próbálnak megküzdeni a frusztrációval, ami egyikük, Dr. Manhattan létezésében testesül meg. Ő ugyanis az egyetlen igazi, emberfeletti képességekkel megáldott szuperhős, a többiek jelmezes-kütyüs héroszok, de egyébként egyszerű halandók, mint Batman. És kinek kell Batman, ha Superman is a Földön jár, és egy kézmozdulattal szétrobbant egy tankot? Mondani sem kell talán, hogy az említett, történelmet megmásító fordulatokat leginkább Dr. Manhattan idézte elő.

A Watchmen cselekménye úgy indul, mint egy egyszerű krimi: a hősök egyike, a visszavonulást elutasító, kissé pszichopata, de fejlett igazságérzékkel rendelkező Rorschach nyomozni kezd a Komédiás gyilkosa után. Így rajta és néhány visszaemlékezésen keresztül megismerhetjük a többieket is: az emberi érzelmektől és gondolkodástól egyre jobban eltávolodó Dr. Manhattant, a pocakot eresztett Éji Baglyot, aki csak a jelmezében érzi magát teljes embernek, de ezt magának sem vallja be, a nárcisztikus Ozymandiast, aki nemcsak egy kemény jobbhorog volt a csapatban, hanem az agy is, és aki időben kiszállt a hősködésből, majd milliárdos cégbirodalmat hozott össze, Selyem Kísértetet, akinek az anyja is maszkos igazságosztó volt, és aki leginkább neki szeretne megfelelni azzal, hogy latexgöncöt húz, és persze a Komédiást, aki talán a legellentmondásosabb karakter a képregény-történelemben.

A kezdetben egyszerűnek tűnő sztori egyre szövevényesebb lesz és a tét is egyre nő, ahogy az új karakterek is belebonyolódnak a történetbe. Belőlük pedig rengeteg van, még a mellékszereplők is sokat hozzátesznek a sztorihoz, például Rorschach pszichiátere, Dr. Manhattan volt nője vagy egy egyszerű újságárus, aki rezonőrként kommentálja a világ történéseit. A cselekmény végül több csavarral és a képregénytoposzok kifordításával meglepő és katartikus véget ér, amiből bűn lenne akár csak egy betűt is elspoilerezni.

Moore mindezt azzal fokozta, hogy a végletekig kihasználta a képregény formai lehetőségeit anélkül, hogy a szöveg fontosságából engedett volna. A Watchmenben minden oldalon találhatunk egy későbbi vagy egy korábbi jelenetre utaló másik jelenetet, félmondatot, vagy valamilyen grafikai elemet, és Dave Gibbons visszafogott, realista rajzstílusa remekül illik ehhez a koncepcióhoz. Hihetetlenül gazdag ez az utalásrendszer, az egyik fejezetben még a képkockák mérete sem véletlen, kétértelmű kifejezések kötnek össze helyszíneket, amire csak ráerősít egy „képregény a képregényben” trükk – az olvasó alig győzi kapkodni a fejét, és éppen a briliáns szerkesztés miatt fedezhetünk fel új részleteket harmadik, negyedik újraolvasásra is. Hátborzongató, amikor egy ilyen részlet a valóságban is megjelenik: a könyvben látható egy mosolygós arcot formázó kráter a Marson – mint pár éve kiderült, ilyen kráter tényleg létezik.

A Watchmen tehát nemcsak dramaturgiailag, képileg is mestermű, a tizenkét fejezet gyűjteményes kiadása megérdemelten vált az egyik legünnepeltebb graphic novellé (egyetlen hosszabb történetet elmesélő képregénykönyv). Ahogy az lenni szokott, nyert egy rakás díjat, amikor pedig Time magazin 2005-ben elkészítette a 100 legjobb modern regény listáját, a Watchmen volt az egyetlen képregény, amit beválogatott.

És ahogy lenni szokott, nálunk egy filmadaptáció kellett ahhoz, hogy magyarul is megjelenjen ez az alapmű. Vaskos könyvről van szó, ezért egyben még az Alexandra-közeli Cartaphilus kiadó sem merte kihozni. Három kötetben jelent meg Az őrzők alcímmel, darabja 2580 forint, a teljes magyar Watchmen tehát 7740 forintba kerül, ami nem kevés: az eredeti graphic novelt nagyjából a feléért lehet megrendelni a netről.

A fordító, Bárány Ferenc korrekten lefordította a művet (és nemcsak a képkockák szövegeit, hanem az egyes fejezetek végén levő, a sztorihoz lazán kötődő dokumentumokat is), de nem hibák nélkül. Jó néhány anglicizmus és két-három nagyon zavaró leiterjakab maradt a magyar Watchmenben, amelyek csak azt a régi, szerzői körökben ismert igazságot példázzák, hogy nem jó, ha az ember önmaga szerkesztője. Bárány jó fordító, de kellett volna mellé valaki, aki olykor rácsap a kezére. Bár lehet, hogy útközben találtak ilyet, mert a második és a harmadik kötetben érezhetően jobb a szöveg színvonala, mint az elsőben.

A magyar változat másik problémája a kötetek végére beszúrt kommentárok, amik kicsit jobban megmagyaráznak az olvasónak néhány képkockát. Ez ötletnek nem volt rossz, mert azt például talán nem mindenki tudja, hogy Nixon után Ford volt az alelnök, de a kommentárok néha túllőnek a célon. Bárány ugyan leírja, hogy nem szándéka poénokat előre elsütni vagy szájba rágni dolgokat, de sajnos mindkét hibába beleesik (csak néhányszor, de az éppen elég). Ezért csak a teljes mű elolvasása után érdemes elolvasni a kommentárokat, így garantáltan nincs spoilerveszély, és az önálló felfedezés élménye is megmarad.

Ezek csak apró hibák, melyek ellenére is tisztességes magyarítást kapott a Watchmen, bár mint a legtöbb könyvet, ezt is jobb eredetiben olvasni. De akár angolul, akár magyarul, mindenképpen érdemes beszerezni, azoknak is, akik hideglelést kapnak a szövegbuborékoktól, és azt gondolják, hogy a képregény gyerekeknek való. Talán éppen ettől szeretik majd meg a műfajt – mint én egy régi, hosszú repülőúton.