Ilyen, amikor mégse a nézőt cseszegetik
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
Nem vicceltem, tényleg egy nagy posztmodern massza ez, és igen, a posztmodern lehet itt az érthetetlenség szinonímája. Ha valamihez, akkor egy gyengébb Krétakör vagy Pintér Béla Társulat előadáshoz lehet hasonlítani Andrej Mogucsij rendezését:nem a szokványos módon közelít a színházhoz. Színészeit a közönség soraiból verbuválja, akik egészen a darab végéig képesek magukról elhitetni, hogy amatőrök/nem hivatásosak/alkalmi fellépők. Senki nem teátralitás, inkább természetesen viselkednek, sőt feszengenek, zavarba jönnek, vörösödnek. mintha nem is színházban lennénk. Már-már bántóan amatőr az előadás, a színészek azt játsszák el, hogy nézők, majd azt, hogy nézőkből lett színészek. Ja, és közben néha bejön a 12 évesekből álló punkzenekar, a Benzolnije Mertveci (Benzolhullák), és szétverik a dobhártyánkat üvöltő kakofón zajukkal.
Vlagyimir Szorokin nyugaton az egyik legjobban futó orosz író, A jég című regényéből Mundruczó Kornél rendezett egy elég jó darabot, de azt a szövegét nem színpadra szánta. A NemHamlet alapját képező Diszmorformániát igen, ugyanazokat az összetevőket találjuk meg benne: orosz menthetetlenség, a médiahatalom, a hagyományok szétcincálása, ami így összességében pontosan az a posztmodern massza, zselé, kocsonya amiről a darab elején 20 percig zagyvált az előadó.
Persze nem érteni semmit a darabból, úgyhogy menjünk a szerkezet felől: a darab elején egy fikatúró, pöcsét szagolgató egyetemi professzor hablatyol, majd előadásának résztvevőiből, tehát a nézők közül néhányat felhív a színpadra egy lottósorsolásra, majd mindenfelé kór- és kortüneteket diagnosztizál rajtuk, amelyeknek nyomtatot változatát a darab végén a nézők is megkapják egyfajta karakterrajzként. A Gollam-szerű főszereplő a kiválasztottakból néhányat a színpadon tartott, hogy terápiás jelleggel, gyógyulásuk érdekében Shakespeare-t rendezzen velük. Sokáig tényleg úgy tűnt, valódi nézők válnak a darab részeivé, ezt látszott megerősíteni, hogy teljesen véletlenül két magyar színészt, a TÁP-os Adorjáni Bálintot és a nemzetis László Zsoltot is színpadra szólította a nyertes szelvény. A lottózás átalakul egy nagy tömegpszichózissá, ehhez a nézőknek a székeken elhelyezett védőszemüveget is fel kell helyezni, a Gollam pedig gyógyít, Adorjáni Bálint széklete ezentúl gyógyító erejű, László Zsoltnak pedig még öt gyereke lesz.
A második felvonás már egészen hasonlít egy színházi előadásra, a dán királyfi, Hamlet mindent megtesz, hogy feleségül vegye Capuleték Júliáját. Mogucsij és Szorokin így csúsztat össze szövegeket, hagyományokat és színházi gondolkodásokat: mindenki mondja a szövegét (Ó Hamlet, miért vagy te Hamlet / Nemhamlet vagyok, Nemhamlet vagyok, stb). Eddigre az első felvonás nagy részében még elöttem ülő Hamlet már kezd becsavarodni, egyszer már futva és cuccait felnyalábolva elhagyja a termet, de visszarángatják, egy Hamlet mégsem futamodhat meg. Hamlet azonban nem tud azonosulni szerepével, Lenni vagy nem lenni, ez itt a két kérdés mondja, majd eléggé kiakad.
A zárlatot leginkább a Szomszédokból ismert beszélő fejes bölcsességek kiforgatásának tudnám értelmezni: ülnek a színészek, és mondják a magukét, jó hosszan, majd vége, taps, függöny. Sietve hagyják el a nézők a termet, pedig a punkzenekarnak csúfolt punkzenekar még játszott volna, bár sehol nem volt feltüntetve, hogy a két felvonást, még egy koncert is követ, hiába figyelmezetett mindenkit a figyelmes ruhatáros, hogy az előadás tulajdonképpen nem ért véget, mindenki futott, amerre látott.
Ha összegeznem kell, és mi sem áll közelebb hozzám, akkor írjuk le, hogy ez szórakoztató és jó darab, amiben a hagyományos színházi megoldásokat és a klasszikus műveket forgatják ki a megszokott helyükből.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
