Leütötték minden idők legdrágább magyar műkincsét

Nincs semmi kivetnivaló abban, hogy gazdag emberek pénzért adnak-vesznek műalkotásokat. A művészeti ipar működése nélkül a művek egy jó része el sem készülne, az alkotók többsége más jövedelemforrás után nézne, hogy valahogy összekaparja a napi abszintra valót. Az elkötelezettek munkái pedig a padlásszobában maradnának, örökre elzárva a széplelkek tekintete elől. Eddig tehát csak azért nem jártam művészeti aukciókra, mert egyszerűbb volt az alkotásokkal a múzeumban találkozni, mint egy teremnyi műgyűjtő szmokingjai közé szorulva.

Rejtélyes tulajdonos

Azt azonban látni akartam, mennyire zaklatja fel a hazai arisztokráciát, amikor kiteszik eléjük Csontváry Kosztka Tivadar festményét. A kép ugyanis nem csak azzal fokozhatja a pulzusszámot, hogy az egyik legjobb magyar festő munkája, hanem hogy történetéből simán írhatna egy dombornyomott borítójú bestsellert Lőrincz L. László.

A szerelmesek találkozása című festményt hatvan éven keresztül csak egy inkognitóban maradó család tagjai nézegethették várkastélyuk falán. A szakma közben pedig csak egy hevenyészett, 1931-es fotórészletből tudta, hogy létezik a festő főkorszakának kezdetére datált, mesés-víziószerű munka. A festmény végül akkor került nyilvánosságra, amikor a család megbízta a Kieselbach galériát, hogy értékesítsék a rejtegetett műtárgyat.

Huszonöt másodperc

Vajon milyen szövevényes események állnak A szerelmesek találkozásának piacra dobása mögött? - morfondírozom a Vígszínház zsúfolásig telt nézőterére lépve. A meglepetés azonban nem engedi, hogy kidolgozzak egy idevágó összeesküvés-elméletet. A közönségből ugyanis egyedül én öltöztem szmokingba, és finom öltönyös, kosztümös alakokat is elvétve látni. A többieket mintha egy vidéki közönségszervező toborozta volna budapesti színházlátogatásra.

Kényelmes nézelődésre készültem, a Csontváry ugyanis csak a 46. tétel volt, de mire végigmérem szomszédomat, egy zöld polárpulóverbe és kockás nadrágba öltözött, bicikliszerelőre emlékeztető urat, már a hetedik festményt ütik le.

"Mednyánszky László, Tavaszi folyópart. Kikiáltási ár 280 ezer forint" - mondja a pulpituson Winkler Nóra. Légies mozdulatokkal mutogat a licitálókra, és szavalja, hogy "285 ezer, 290 ezer, 295 ezer". Keresem a szememmel a versengőket, de lehetetlen követni a mondóka ütemét, és már csak azt konstatálom, hogy Winkler, mintha valami közös tréfát vezetne le, mosolyogva koppint: "420 ezer".

A képeket pékfiúra emlékeztető, kötényes srácok hordják a színpadra, az egyikük kezében egy Scheiber Hugó-festményt ismerek fel, az induló ára 1,4 millió. Az ezüst keretben szinte robbannak a kavargó színek, állapítom meg, de nincs idő hátradőlni elmés megállapításom után, mert a tárgyat már viszik le. Csak a kivetítőn látom, hogy 4,2 millióért vette meg valaki.

Előkapom az órám. Csók István Tavasz című képének értéke 25 másodperc ugrik 3,4 millióról 5-re. Mészöly Géza Alkonyi erdő című festményéből 40 másodperc alatt lesz 1,4 milliósból 3,6 milliós. Schéner Mihály fél perc alatt lép be 220 ezerről a 700 ezresek klubjába.

A színpad olyan, mintha egy aprólékosan begyakorolt mozgásszínházi pordukció zajlana. Winkler Nóra kacéran integet a kezeivel, és az összegeket csicsergi. A hosszú asztal közepén a galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás áll olyan lazán, mint egy porosz hajóskapitány a díszszemlén.

A közönség duruzsol, rózsaszín szalaggal átkötött derekú, kosztümös lányok rohangásznak a sorok közt, egy úr mögöttem azt mondja: "na most lesz síri csend".

A rekord mantra

"A 46. tétel, Csontváry Kosztka Tivadar, A szerelmesek találkozása" - hangzik a pódiumról, mire az egész terem megmerevedik, mintha az APEH képviselői foglalták volna el a színpadot és a kijáratokat.

"A kikiáltási ár 85 millió forint." Winkler Nóra már nem csak kacérkodik. Búgó hangon azt mondja, persze, ráér péntek este. Nem, valójában azt mondja 90 millió, aztán érzékien, hogy 95 millió, majd pedig hogy 100. Innentől tízesével ugrálnak a licitek. A kapitány úgy feszít, mintha épp most hajóznának be a császár elé. Előrelendíti a karját, 150 millió, hallom. 160, 170, suttogja az aukcióvezető. Hiába nézek a repkedő kezei irányába, nem látom, kik emelgetik a tárcsát. A mozdulataiból következtetek, hogy 3-4 licitáló bújhat meg a teremben.

180, 190. Csak a mantra tart itt a valóságban. Kétszázmillió, susogja rekedten Winkler Nóra, mint amikor vacsorapartnerét már felhívta egy kávéra.

A számok lüktetése elandalít, mintha szabadverset mormolnék, én is suttogom, hogy 210 millió, 220 millió. Aztán hideg villanás fut végig rajtam. Ez mégsem egy ezoterikus mondóka. Itt minden kézemelés azt jelenti, hogy valaki a lakásom árával emelte a tétet. Még egy lakás, meg még egy. Mit tudnék még rádobni? Az autóm, az indiai utazás, az új laptopom.

"Hölgyeim és uraim, a következő tétel Földes András, újságíró". Látom magam a kis, bársonnyal lefedett asztalon állva. Sok száz arc néz rám, de senki nem mozdul, én meg lázasan kutatok az emlékezetemben, hogy mennyi lehet a kikiáltási összegem. Nagyjából tizenöt millió, számolom össze gyorsan. A know how-val együtt talán 20, adom hozzá kényszeredetten különböző virtuális javaimat. De hiába, csak unott tekintetek méregetnek.

"Hölgyeim és uraim! Magyar rekord." Tapsvihar riaszt fel. "Csontváry A szerelmesek találkozása című festménye 230 millió forintért kelt el."