|
Persze ezek a könyvek inkább szomorúak, mint viccesek lennének, ha csupán arra szorítkoznának, hogy "kíméletlen tükörben mutassák be a multinacionális vállalatok szociális és döntéshozatali visszásságait". Nagy szükség van ezért Dogbertre és Catbertre, a vezérigazgatói tanácsadókra, hiszen ha egy kutyus vagy egy cica áll elő a HR vagy a költség-átütemezés képtelenségein, azon legalább addig lehet nevetni, amíg másnap saját vállalatunkban ugyanazt viszont nem látjuk.
Eddig a moralizálás meg az erkölcsi állásfoglalás. Nem recenzió azonban az olyan, amiből az olvasó számára nem derül ki: érdemes-e megvennie az illető könyvet; holott az effajta könyvismertetők egyetlen értelme, hogy ne kelljen elolvasni az egészet ahhoz, hogy döntsünk. Tehát.
Amennyiben egy jó hangulatú, kicsiny cégnél dolgozunk, monitorunk felett a budai hegyekre tekinthetünk, és főnökünk - ha van - kedvenc szavajárása, hogy "ehhez te értesz, úgy csináld, ahogy szerinted jó"; viszont van néhány ismerősünk, aki farostlemezkalickában tölti élete java részét - akkor feltétlenül. Ha viszont Ön, a kedves olvasó jelenleg is egy efféle dobozban, mintegy lopva csámborog az interneten, hogy két halandzsaértekezlet között valahogy megtámaszkodjon a külvilág ingerein, akkor már nem ilyen könnyű tanácsot adni. Különösen veszélyes lehet Dilbert, ha Önnek már otthon is hiányzik a személyi láda, ha hisz abban, hogy a csapatmunkát leginkább azzal lehet elősegíteni, ha a dolgozók egymásba csimpaszkodva tetraédert alkotnak a vállalat alapításának évfordulóján, és ha a cég himnuszát hetente egynél többször meghallgatja.
A veszedelem abban rejlik - kanyarodunk vissza a szociofilozófikus sínpárra -, hogy a vállalati szubkultúra, a zárt közösség sajátos rituáléi, a misztikus Stratégiai Cél ködös körvonalai és a lojalitás mítosza olyan pótideológia, amelynek elvesztése akár súlyos lelki válságot is előidézhet azokban, akiknek más nincsen. Márpedig ezt az életstílust, ezt az álnemzeti sorsközösséget igazán nem nehéz romba dönteni. Ha lerántják róla a logóval hímzett leplet, s nevetséges öncélúságában, pucéran didereg előttünk, az talán a leghatékonyabb kritika, ha nem is építő jellegű. De hát az építés előfeltétele néha a rombolás, például Dilbert-módra.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
