II. János Pál pápa és a fáraó háreme

Kislányok hada támad Barbie- illetve Witch-fronton, miközben a megnyitó zajlik, kint pedig néhány pubertás kardozással múlatja az időt. Hamar foglalt lesz minden hely a hatalmas asztal körül, ahol a rajzolókból és írókból álló Magyar Képregény Akadémia néhány tagja tart szakkört egész nap. Mi inkább a szemlélődést választjuk, végignézzük a kiállított nagy formátumú, lavírozott képregényoldalakat. Kiszúrunk néhány újdonságot a standokon: most jelent meg például az első Kázmér és Huba-gyűjtemény, a francia stílus kedvelői örülhetnek a Lucky Luke-sorozat újabb keménykötésű darabjának, A nagyhercegnek, és előbb-utóbb mindenkinek feltűnik a gyönyörű kivitelezésű 300, Frank Miller büszkesége.

Utóbbi megjelentetése kockázatos vállalkozás volt, mondta a Képes Kiadó ügyvezetője, Korcsmáros Gábor, ugyanis az eredetivel azonos méretű, fekvő formátumú könyv előállítási költsége igen magas, ráadásul a kiadásról akkor kellett dönteni, amikor még nem lehetett tudni, hogy a filmet egyáltalán bemutatják-e a magyar mozik. „Végül 1500 példány készült a képregény magyar változatából, és úgy tűnik, ez el is fog fogyni. A presztízsérték a fontos, és szerencsére az ilyen kiemelt kiadványokon keresztül a könyvterjesztők is kezdik felismerni a műfaj értékeit” - mondta az ügyvezető. Az egyik legérdekesebb új mű a piacon az Artcomix dédelgetett kincse, A képregény felfedezése Scott McCloudtól, ami a műfaj mélyebb megértéséhez és megismeréséhez viszi közelebb az olvasót, természetesen kockáról kockára.

Jönnek a japánok

A képregény felfedezésének élményéből csak a hirtelen felharsanó visító-puttyogós japán pop ráz fel minket. A Magyar Anime Társaság standjánál beindultak a tinik. Egy laptopot bámulva ugrálnak látszólag koordinálatlanul és fülig érő szájjal, nyilakkal ellátott gumiszőnyegen. Rita, az animések lelkes animátora elmeséli, hogy hasonló táncpadot – ez a helyes kifejezés – lehet kapni itthon háromezerért, de az hamar tönkre is megy, úgyhogy kénytelen volt ötszáz dollárért rendelni külföldről, a szoftver neve pedig Stepmania. A Rita mellé érkező élő rajzfilmfigura közli, hogy nyugodtan szólítsam Kagoménak. Diáklányszerelését maga szabta, varrta, festette, térdzokniból pedig duplát hord, különben lecsúszik. Jelmeztervezői vénája különösen cosplayeken jöhet jól, ahol az animebolond közösség tagjai beöltöznek kedvenc hőseiknek.

A kiadófőnökök szerint csakúgy, mint a nyugati világ nagy részén, jelenleg Magyarországon is erőteljesen tör előre a japán manga és anime, nem csoda, hogy egyre több kiadó foglalkozik velük. „A manga még az olyan nagy képregényhagyományokkal rendelkező országokban is képes felülkerekedni a nemzeti kultúrtermékeken, mint Franciaország vagy Olaszország” – mondja Halmos Ádám, a Magyar Képregény Szövetség elnökségi tagja. A manga után következnek népszerűségben az amerikai típusú, szuperhősökről szóló képregénysorozatok, tele is van velük a terem, az európai (francia, olasz, belga) képregényeknek csak a harmadik hely jut.

A harmadik realitás

Kevesen ismerik az underground alkotók műveit, melyek általában aktuális társadalmi kérdéseket vetnek föl, vagy személyes, belső élményekről mesélnek. Kiváló képviselője ennek a szegmensnek az idei fesztivál meghívott vendége, Aleksandar Zograf, aki azzal vált híressé, hogy a balkáni válság idején borítékban küldözgette különös, rajzos helyzetjelentéseit Szerbiából nyugat-európai és amerikai médiáknak. Mikor rábukkanunk, épp három angol srácnak mesél arról a képességéről, hogy megtalálta „az érem harmadik oldalát”, vagyis az ébrenléten és az álmon túl egy harmadik realitást. Drogok nélkül.

Délután már tömeg tolong a pultoknál, ahol békésen hever közvetlenül egymás mellett a II. János Pál pápa életéről szóló decens könyvecske és egy teljesen pornografikus mű, A fáraó háreme. A vetítéseken minden szék foglalt. Épp ideje, hogy megnézzünk néhány magyar nevezetességet, például Pongrácot, a vörös hajú, arctalan, kertésznadrágos képregényantihőst. Az alkotó, Kadosa-Kiss József huszonöt színészt kért fel, hogy írjanak szöveget háromkockás Pongrác-csíkokhoz. Az egyik alkalmi író, Huszár Zsolt elárulta, hogy ő tulajdonképpen már kisgyerekként értett ehhez, mert Pókembert fordított norvégból szalámis szendvicsért a többieknek – persze kamura, teszi hozzá. Karafiáth Orsolya is belibeg, és később, már a színpadról megkéri az őt rajzoló karikaturistát, hogy feltétlenül csúcsos mellekkel ábrázolja. Meglátogatjuk Marabut, aki szorgalmasan dedikálja Hé, Dodó! című könyvét, valamint a Marabu-albumot, nem csak írással, hanem rajzzal is, ahogy kell.

Az átkos negyven év

Az itthoni helyzetet jól illusztrálja Fehér Zoltán, a Magyar Képregény Akadémia tagjának véleménye, miszerint egy kézen megszámolható azoknak a száma, akik kizárólag képregényalkotásból élnek. A Magyar Képregény Szövetség elnöke, Bayer Antal elmondta: „Úgy alakult, hogy a nálunk a képregénynek csak egy nagyon sajátos fajtája maradhatott életben a szocializmus alatt: az irodalmi adaptációs képregény, mert ebben nem látott veszélyt a pártvezetés, a klasszikusoknak ismerték a végkifejletét, ellenben a hetente, folytatásokban megjelenő, saját ötleten alapuló képregényektől tartottak. Közben a világ többi részén, elsősorban Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában töretlenül fejlődött és pluralizálódott a műfaj. A mai spektrum igen széles, a pusztán szórakoztató képregényektől a magas művészeti értéket képviselő, illetve alternatív kiadványokig. A szövetség éppen ezt a sokszínűségét hivatott a nagyközönség elé tárni. Az első fesztivált két éve tartottuk, az Almássy Téri Szabadidőközpontban, és meglepetésünkre közel kétezer látogatót üdvözölhettünk a helyszínen. Úgy tűnik, az érdeklődők köre évről évre nő, becsléseink szerint ma nagyjából háromezren látogattak el ide."

Köztük Kiss Ferenc, aki negyven éve gyűjt magyar vagy magyar vonatkozású képregényeket Jókai Mór 1860-as évekbeli rajzos történeteitől egészen a mai alkotók műveiig. Klubot vezet a Karton Galériában, kutat a Széchényi Könyvtárban, forgatókönyvet ír, és havonta húsz és ötvenezer forint között költ a hobbijára. „Ezt a nők nehezen bírják. Már két feleségem elhagyott” – mondja. Néha rákényszerül, hogy eladjon egyet s mást. „Csakis gyűjtőnek adok el, hogy ne vesszen el a remény: egyszer még visszavásárolhatom.”