A legnagyobb magyar hippi és a filozofikus buborékfólia

Lelkesültségnek is nevezhető izgatottsággal készültem a Műcsarnok új kiállítására. A Magánügy? ugyanis nem egyszerűen nagyszabásúnak ígérkezett a fiatal magyar képzőművész-generáció felvonultatásával, de ezzel mutatkozott be a Műcsarnok új vezetése; Petrányi Zsolt igazgató, és ifjú kurátorai.

A hírek formabontó, a hazai kiállítási életet átrendező, a Műcsarnokot megújító, európai jellegű kiállítást ígértek, így átfutva a katalógust, érthetően rettentem meg a jövőtől, Európától és átrendeződéstől. (Lásd a keretest)

Sztétment?! - kezdtem irigyelni a közérthető Csernus-képek közt bóklászó Szily kollégámat, miközben arra gondoltam, a jövő tehát a művészettörténész szakzsargonba csomagolt semmi lesz. A terembe lépve azonban megfeledkeztem a "kultúra kontextusában megmutatott önreflexióról", hirtelen ugyanis az sem volt biztos, mi is a képzőművészet.

Monitor vagy művészet

A teremben ugyanis nagymennyiségű képernyő vibrált: 4-5 tévén a BBS-es Fodor János és Horvát Tibor neves képzőművészekről készített riportfilmjei mentek, egy másikon pedig valami vicces rajzfilm. Rutkai Bori mintha a Filmmúzeum éjjeli, családi filmjeiből vágott volna ki tízpercnyit, hogy érzelgős-múltba révedős munkát állíthasson ki, figyelmen kívül hagyva a retrohullám lecsengését. Rétháti László színes foltokat úsztatott a monitoron. Beljebb hatolva pedig egy őz kézikamerás üldözése, és egy gyorsított felvételen levest kanalazó öregember filmjei sugallták: a Műcsarnok szerint az álságos filozófiával (egy temetőt akartam lefilmezni, de véletlen megpillantottam az őzet, üldöztem, eljutottam egy másik temetőbe, a nap végén meg kiderült, aznap van a kristályéj évfordulója, pont.) körített rövidfilm lesz a képzőművészet jövője.

A videóművészetbe vetett hitünket egyedül Szacsvay Pál tartotta életben, aki munkája során idegen emberek lakásába kéredzkedett be, hogy aztán az általuk folytatott tevékenységet űzze néhány percig: tévézett, kertészkedett, gitározott, miközben a házigazda kezelte a kamerát, fellazítva ezzel a művész és médiuma viszonyát, és összekeverve a megfigyelőt a megfigyelttel. A mérleget ez azonban nem billentette helyre, Fabricius Anna kimódoltan mesterkéletlen fotói és Birkás Ákos pesti alternatív szubkultúrát bemutató fotótablója láttán úgy éreztem, a művészek magánügy alatt művészkedő blöfföt értenek. Valószínűleg a rafinált kiállításrendezési taktika része volt, hogy az érdekes munkákra csak ez után figyeltem fel, hogy végül elégedetten távozzak, "alkotói stratégiákat társító konstellációk" ide, vagy oda.

Az agy fényképez

A megnyugvást a festmények hozták, és nem azért, mert a hagyományos technika rabja vagyok, hanem mert egy gegnél több volt például a Szűcs Attila puha, víziószerű világot ábrázoló olajfestményeiben, és Chilf Mária létkérdéseket feszegető akvarelljeiben.

Egy Duna parti séta fényképfelvételeiből összeállított, szubjektív térkép láttán pedig derengeni kezdett, mi a kiállítás koncepciója. A fotószőnyeg mintha az agyban kialakuló képet vetítette volna elénk, közelről vagy több oldalról mutatva a megfigyelő számára fontos dolgokat, például a vízbe fulladt kutyát, és csak jelezve azt, ami felett csak átsiklott a tekintete. Csoszó Gabriella munkája a pszichológiakönyvekből ismerős, hatalmas szájú és szemű ember rajzát idézte, az ábrát, ami vizsgálatok alapján megmutatja, az ember mely részeire fordítunk nagy figyelmet, és mire pillantunk rá csak úgy mellékesen. Azaz hogyan látunk valójában.

A belém nevelt visszafogottság miatt nem másztam fel arra a három méter magas, és amúgy ingatag állványzatra, aminek tetejére Kokesch Ádám egy hangár makettjét helyezte el. Így viszont a tények kényszerítő erejétől megszabadulva, alant állva fogalmazhattam meg, hogy az otthonosnak képzelt házikó az intimszféra nyilvánosságáról és megközelíthetetlenségéről vall.

Később aztán beléphettem az intimszférába. A The randomroutines csoport a lélek fennkölt szobája helyett azonban poros bálványokkal, ideákkal és gondolatok kacatjaival teli gardróbnak látja a belső világot. A Motívumkincs-túltermelés magánmitológia-építéséhez című, egész termet megtöltő alkotás olyan, mintha betörtünk volna valaki fejébe. Hogy odabenn valójában mi van, azonban megismerhetetlen, legalábbis a kiállítás legszellemesebb munkája szerint. "Never close enough to things", azaz "Sosem juthatsz elég közel a dolgokhoz", olvashatjuk az üres termet kettévágó, óriási buborékfólián.

Megmondták, hogy szar lesz

Abszolút gyanútlanul mentünk el a Kogart Csernus Tibor-kiállítására. A bennfentesek ugyanis bennfentes arccal már rég megsúgták, hogy szar az egész, tartalmatlan bravúrkodás szóval ne számítsunk semmi jóra. Naná, hogy az utóbbi idők legérdekesebb kiállítótermi kalandjának bizonyult.

(Annak, akinek a névről a vicsorgó tévépszichiáter ugrik be: Csernus Tibor nemzetközileg és kereskedelmileg az egyik legmenőbb XX.-XXI: századi magyar festő, abból az oldschool fajtából, aki Párizsba megy festőnek és ott jól be is fut. Az ötvenes évek végén ment ki, a nyolcvanasokra pedig világhírű lett.)

Reális borzalmak

Rossz irányba fordultunk az első teremben, így az úgynevezett bíztató zsengék helyett azonnal a hetvenes évekbeli fotórealista munkákba szaladtunk bele. Jó bemelegítés volt, mert a nagyméretű, színpadias elrendezésben kimerevített jelenetek legtöbbjében van vagy egy humoros csavar, vagy valami hideglelős szörnyűség sejlik fel a hiperrealista felszín alól. Az 1974-es Motorbiciklin fickó krosszmotorozik a lakótelepszéli sisnyásban, ami olyan, mintha maga Szinyei Merse Pál fényképezte volna a fűben heverészve. A Rue Rambuteau (1973) csak elsőre szimpla csoportkép: jobban fókuszálva kiderül, hogy a középen álló cyborgasszony éppen a hűtőpultra pakolja a belső szerveit. A Lányok, farmernadrágban az utcán (1971) korát megelőzve a Tóth Gabi-jelenséget boncolgatja, amennyiben az ismert megasztáros álrockercsajt egy fagyasztott polipra emlékeztető szubsztancia közelébe helyezi.

Aki a hippik előtt húsz évvel meggörbítette a teret

Itt jöttünk rá, hogy visszafelé haladunk az időben. Pályát módosítottunk, és az úgynevezett bíztató zsengéken - köztük a híres és még ma is vicces Három lektoron - átugorva azt a felfedezést tettük, hogy a mesternek 1957-58-ban, miután Párizsba költözött, új barátja lett, a varázsgomba. A képek váratlanul ezernyi apró szilánkra estek szét, a színek szélsőségesen neonos irányba tolódtak el és az izzó burjánzást borzalmas, korcs kreatúrák lepték el. A Virágoknál (1957-59) még csak sejteni, hogy valami rettenetes dolog bujkál a sisnyásban, a Modellezők, Endresz Béla emlékére (1963) előtt viszont már húsz percre legyökereztünk, a bosch-i részleteken borzongva. Csernusnak nagy erőssége a tér, a színpadias-barokkos is, meg a módosult, bogárszerű, amorf szörnyetegekkel benépesített is. A legnagyobb magyar pszichedelikus festő - mormoltuk patetikusan, hogy a kiállítás két további emeletén már ne lelkendezzünk ennyire.

Reális borzalmak

A mester a következő évtizedekben festett caravaggiós, barokkos és szolidan szürrealista vásznakat is, jellemzően többé-kevésbé meztelen figurák csoportképeit, egyre nagyobb kereskedelmi és szakmai sikerrel, iszonyú bravúrosan, hatalmas méretekben, utolérhetetlenül dekoratívan, de a korai képeknél sokkal kevesebb izgalmat okozva. Egy-egy nagy téglalapból - plusz az egész Hogath-sorozatból - még kicsap a bizarr erotika, a helyzetkomikum vagy az iszony, de az összkép inkább olyan tét nélkül bravúrkodó festőt mutat, aki bárkinek a modorában képes jelentős térélményt nyújtó képet festeni. Na jó, amikor 2004-ben egy hármas önarcképen John Wayne modorában stukkert rántó Freddy Kruegerként festette meg magát, mi is megbiccentettük a süvegünket.

Rengeteg pénzt

Több mint nyolcvan képet lógattak fel a Kogartban, így az igazi sportteljesítmény után gyorsteszt jelleggel letántorogtunk ebédelni a szuterénben található Kogart-étterembe. Ez kivételes a múzeumi kajáldák között azzal, hogy a becélzott fogyasztói réteg legfőbb ismertetőjegyei a platina szivarvágó, a saját tulajdonú borgazdaság és az ápolt borosta.

A beltér olyan, mint egy tehetős kaliforniai nyugdíjas nappalija + rengeteg festmény. A tejszínes halleves rákkal és kagylóval meg a rákos-gyömbéres tökleves egészen felajzottak minket, aztán a vargányás-pármai sonkás tészta meg a papardelle szintén tengeri állatokkal visszarántottak a szuterénbe. Jó volt, sőt egész jó, de nem nagyon jó, a vastagmetélt például össze volt ragadva, amit nem tudott kompenzálni az ízelítőnek kapott sonkás sajtkrém a házi zsemlécskékkel. Mindez kevés sörrel 8700 forint volt.

Mégsem leszünk szürrealisták, inkább undorítóan meggazdagszunk.