Munkácsy, avagy a Múzeumok Háborúja

A feszült csendet elégedett sóhajok törték meg, amikor a Főkurátor váratlanul előredőlt, és annyit mondott: Munkácsy. A Magyar Nemzeti Galéria válságstábjában mindenki tudta, hogy valóban ez volt az egyetlen lehetséges lépés a múzeumok öldöklő küzdelmében. Azóta készültek erre, hogy másfél évvel ezelőtt, egy téli délutánon véget ért a békés világ, ahol egyik múzeum sem rivalizál a másikkal, ahol nyugalom van, és csak az jár múzeumba, aki ott dolgozik, vagy a képeket festette, esetleg barátja a művésznek.

A fegyverkezési versenyt a Szépművészeti Múzeum robbantotta ki 2003-ban a Monet és barátai című sztárkiállítással (200 ezer látogató), majd villámháborús stratégiájának megfelelően Giacomettivel kívánt végső csapást mérni a hatósugarába eső kulturális intézményekre.

A legközelebb fekvő Műcsarnoknak ezek után közel háromnegyed év kellett a talpra álláshoz, igaz, a decemberben megnyitott 400 év francia festészete című kiállítása a maga 300 ezer látogatójával méltó válasznak bizonyult. A konfliktus a Ludwig múzeum újabb három hónappal későbbi belépésével eszkalálódott. A Pompidou központ által kidolgozott, korszerű csapásmérő kiállítás hatékonyságát növelte, hogy szövetségesként mögöttük állt a Művészetek Palotája is.

Nem forradalmár

Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a Nemzeti Galéria Munkácsynál jobb fegyverzettel nem szállhatott volna be a háborúba. Munkácsy nem csak jelenleg a legismertebb és legkelendőbb magyar festő, hanem már életében sztár volt. Képei rekord áron keltek el munkásságának derekán, sok festményét pedig egy előnyös szerződésnek köszönhetően már akkor eladták, amikor a festő még csak a vázlatokat vitte vászonra párizsi műtermében.

Munkácsy ráadásul nem a default magyar művészsorsot élte meg. A nyomorgást húszéves koráig letudta, onnantól támogatás, szakmai elismerés, külföldi tanulmányok mentén ívelt fölfelé pályája. Gyorsan tanult és könnyen alkalmazkodott, így tökélesedő technikájához mindig talált új, de a közönség számára már ismert és kedvelt formákat.

Munkácsy nem volt forradalmár, nem taposta lábbal a konvenciókat, nem kutatott új kifejezési módok után, és mindezt hódolatukkal hálálták meg a tömegek. A tömegek ugyanis nem szeretik a forradalmárokat, sem akkor, sem ma, amit a kiállítás megnyitásának első reggelén kialakult, hosszú sorból magunk is megállapíthattunk. A festő életében egyébként a Milton című képéért a párizsi világkiállításon odaítélt aranyérem, egy műgyűjtő tíz évre lekötött szerződése, és a rendszeres megrendelések jelezték, hogy a siker a kellemben és a magabiztos kézben rejlik.

Munkácsy festett ugyanis népi életképet érzékenyen, tájképet romantikus hatásokkal, szalonképeket mértékletes pompával, a vallási témájú festményeket pedig az elvárt pátosszal. Mindamellett vásznai pályatársainak is szolgálhatnak meglepetésekkel. Akiket ugyanis nem nyűgöz le a témaválasztás, azok a kompozíciók érettségén, a finom jellemábrázolásokon és az ecsetkezelési technikán merenghetnek el.

Újabb front

A nehéz, arany keretben lógó vásznakat a Műcsarnok Mesterművek című kiállításáról ismert módon vörös, zöld és kék szalonokban állította ki a Galéria. A pompát némileg ugyan csökkentik a szűk, és talán a légkondicionálók hiánya/elégtelensége miatt levegőtlen terek, de azért egyértelmű: Munkácsyval az MNG kijátszotta ütőkártyáját.

A háborús stratégiára érzékeny műértő ebben a helyzetben joggal várja a pillanatot, amikor a lépéskényszerbe hozott Műcsarnok előrukkol Dalival, hogy aztán a Közlekedési múzeum az "Orient Expressz és Agatha Christie csontváza" című tárlatával, majd a Mezőgazdasági múzeum "Gazdatüntetések a honfoglalás előtt és után" című kiállításával beláthatatlan folyamatok vegyék kezdetüket.