Nemzeti Színház-teszt

Szóval van egy vadiúj Nemzeti Színházunk, amit lehet szeretni és utálni, de mindenképpen illik használni. Az azonban már nem mindegy, hogy lehet-e és öröm-e. Egyébként lehet.

Navigáció

Az épület megközelítése korántsem olyan vészes, mint gondolnánk, a taxi pont a bejáratnál teszi le az embert. Kicsit macerás a belépés, mert egyelőre építési területre emlékeztet a majdan gyönyörű sétány, de csak azért, mert még folyik az építkezés. A HÉV és a kettes villamos megnyugtató közelsége BKV-kompatibilitást sejtet.

"A sajtó képviselői az előcsarnokba lépve teljes magasságában érzékelhették a közönségforgalmi rész térszerveződését." (Részlet a sajtóanyagból.) Magyarázom. Az előcsarnokból felfelé tekintve belátható a közönség mozgását és szortírozását szolgáló három emelet, a legfelső két szint galériaként néz a bejárat homlokzatának gigantikus ablakaira. A színháztermeket csak az épület elülső karéja felől lehet megközelíteni, hátul a színészek és a személyzet birodalma húzódik. Az egyes szintekre gusztusos lépcsőkön, illetve panoráma és nem panoráma liftekkel lehet feljutni. A földszinten kapott helyet a ruhatár is, ami logikus és támadhatatlan lépés.

A pince titka

Az előcsarnokból lefelé indulva a stúdiószínpad mitikus világába lép a látogató. A sötét padlót és falakat borító üvegmozaik, illetve a plafon tejútmintázata azonnal megadja az alaphangot, ami a félelemmel teli vágyakozás és a keserédes melankólia között van valahol. Fontos momentum a büfé, amit egyébként minden emeleten szigorú teszteknek vetettem alá (de még egyik sem működik). Az alagsori talán a legkedvesebb, annak ellenére, hogy ez a mozaikos dolog nekem egy kicsit erős. Olyan mozaikos.

Maga a stúdiószínpad a legfrankóbb ilyen jellegű objektum amit valaha láttam. Kellemes, kompakt (150 férőhelyes) és a sajtóanyag szerint nagyon modern (egy emelhető, süllyeszthető pódium is szerepel benne többek között). A színpad és a nézőtér nem különül el egymástól, ami az interaktív színdaraboknál igen kedvező lehet. Ez a hely egyébként tökéletesen alkalmas súlyos dancehall-partyk rendezésére, persze mégiscsak egy színház, szóval hagyjuk.

Minden út a büfébe vezet

Ha az első emelet felé vesszük az irányt, akkor a legnagyobb büfé szintjére érünk. Innen lehet megközelíteni a nézőtér földszinti részét és az erkélyt. Ez az emelet nagyon hangulatosra sikeredett, azonnal kedve támad az embernek egy jó nővel leülni és rendelni néhány rigójancsit. Kár, hogy itt kb háromszáz ember fog tobzódni a szünetekben, ami jelentős akadálynak számít a romantikus légyottoknál.

A második emeletről a páholyokat és a nézőtér felső szekcióját lehet becélozni, a harmadikról pedig a karzatot. Ezek a szintek saját büfével rendelkeznek, de nem érdemes rájuk sok szót vesztegetni, mert az első emeleti klónjai csupán. Szerencsére megnyugtató méretű hűtőpultokat találunk. Sosem lehet eléggé hangsúlyozni a sütemények fontosságát.

A felső függőfolyosók galériás kialakítása remek panorámát biztosít a ténfergő nézőknek, nem is beszélve az alant kávézgató társaink kiszolgáltatottságából adódó örömről. Itt jegyezném meg, hogy kultúrember nem dobál le semmit a galériáról, ha nem szükséges. Mielőtt a színházterem felé vennénk utunkat, még feltétlenül meg kell említeni a toaletteket. Csupa fa, csupa élet, a legjobb, komolyan.

Nemzeti Színház teszt, 2. rész >>