Szeretném, ha azt mondanák: a könyv jobb volt

A Sandman egyik képkockáján egy parkban álló táblán félregépelt magyar felirat olvasható: "A galambokat etteni tilos". Mi az eredete ennek?

Üldöz engem ez a mondat, sikerült kétszer is hibásan leírnunk. A Sandman első kiadásában a betűíró elírta a szöveget – az a változat "ne etat a galambak" volt –, erre persze minden magyar és magyar származású ismerősöm azonnal írt, hogy ez rossz. A következő kiadásban javítottuk a feliratot, de valahogy megint hibásan került be a nyomdába, szóval csak a Sandman gyűjteményes kiadásában, az Absolute Sandman következő évben megjelenő utolsó kötetében tudjuk majd kijavítani. Remélem, végre sikerül, mielőtt mindenki azt hiszi, hogy szándékosan bosszantom ezzel a magyarokat.

A szöveg egyébként barátomtól, Steve Brust magyar-amerikai írótól származik. Neki nagyon fontosak a magyar gyökerei, valahányszor elmegyek hozzá, valami rettenetesen paprikásat főz – nem mintha panaszkodnék. Egyik ilyen találkozásunkkor kérdeztem meg tőle, hogy mondják magyarul az, hogy a galambokat nem szabad etetni. Éppen ilyen mondatra volt szükségem, és különlegesnek tartottam a magyar nyelvet. Ha tudtam volna, mivel jár ez... mintha egy átok lenne, hogy soha nem bírunk helyesen leírni egy rövid magyar szöveget. Legközelebb könnyebb nyelvet választok, mondjuk finnt vagy szuahélit.

És hogyan került magyar isten az Amerikai istenekbe?

Amikor azt a könyvet írtam, a háttérmunkát élveztem a legjobban. Érdekeltek a különböző országok, régiók mitológiái és istenei: a perui istenek, az olyan ősi kelet-európai istenek, mint Csernobog, a lengyel, orosz istenek... és egyszer csak feltettem a kérdést: mi van a magyar istenekkel? Elkezdtem kutatni, de csak az "isten" szót és a mai keresztény Istent találtam. Viszont én olyan istent kerestem, aki már a kereszténység hódítása előtt is létezett a magyar hitvilágban, és hasonló problémával találkoztam nagyjából egész Kelet-Európában. Rengeteg templom van itt, evangélikus, katolikus, ortodox, de csak egy isten van, a keresztény Isten, mert a folklórból már kikoptak a régi istenek. Amikor az Amerikai istenekben megemlítettem a magyar istent, nem arra az Istenre gondoltam, akit ma imádnak a templomokban, hanem egy ősi, mitológiai lényre, "a magyarok istenére". Olyan okokból, amiket magam sem tudok megmagyarázni egészen, mindig is érdekeltek a magyarok, és régóta el akartam jönni Magyarországra.

Ez az első látogatása?

Igen, és biztosan nem az utolsó. Mert őszintén megmondom, most nem a magyarok miatt jöttem, hanem a Hellboy 2 kedvéért, amit itt forgatnak. A rendező, Guillermo del Toro jó barátom, ő hívott meg két hétre.

Ismeri a magyar vagy a kelet-európai népmeséket?

Valamennyire ismerem, de nem eléggé. A magyar történelemben jobban otthon vagyok, lenyűgöz ennek a térségnek a mozgalmas múltja; az, hogy korábban Osztrák-Magyar monarchia volt itt, hogy azelőtt Magyarországnak tengerei voltak, és hogy mindez nem is volt még olyan régen.

Hogy tetszik Budapest?

Amit láttam belőle, tetszett, és nagyon frusztráló, hogy a forgatás miatt nem tudok eleget mászkálni a városban. Reggel kocsi visz a stúdióba, onnan csak este 9-10 körül érünk haza, és nem sok időm marad városnézésre. Ráadásul a tizenkét éves lányommal vagyok itt, akivel kisebb vitáink vannak, hogy hol vacsorázzunk. Este 10 körül én még étterembe mennék, de ő az esetek felében meggyőz, hogy használjuk a szobaszervizt és vacsorázzunk pizsamában. Erre a két hétre egyébként ő vette át a blogom vezetését, és nagyon jól csinálja.

Változtatott valamit a Hellboy 2 forgatókönyvén?

Csak apróságokat, de ez is Guillermo nagylelkűségét tükrözi. Azt mondta: "Itt a forgatókönyv, nyúljál csak bele, ahol akarsz! Az elején van egy tündérmese is!" Így az elejébe egy kicsit belepiszkáltam, hogy meseszerűbb legyen, de inkább tanulni jöttem ide. Figyelem, hogyan kell rendezni, filmet készíteni. Nagyon hálás vagyok Guillermónak – egy 90 millió dolláros mozit rendez, és mégis szakít időt egy barátjára, és eléggé megbízik benne ahhoz, hogy azt mondja: "Gyere ide két hétre, nézz körül, és kérdezz bármit." És én kérdezek. "Ezt miért így csinálod?" "Itt miért nem steadycamet használsz?" "Ott miért nem darus kamerát?"

Tetszett egyébként az első Hellboy film?

Bírtam, de szerintem a folytatás jobb lesz. Az első filmben mindenkivel először találkozol, ott még be kell mutatni és fel kell építeni a karaktereket. A Hellboy 2-ben már mindenki ismerős a nézőnek, így jobban lehet a sztorira koncentrálni, és a szereplőknek is más gondjaik lehetnek – a főhősnek most például az lesz a problémája, hogy felnő, "Hellman" lesz belőle. Kicsit olyan ez a második rész, mintha Hellboy életrajzi filmje lenne, de persze remek cselekménnyel és nagyszerű szörnyekkel.

Beszéljünk az ön forgatókönyveiről. Első filmes próbálkozása, a Tükörálarc megosztotta a kritikusokat.

Normális esetben a film egy ötletből indul ki, egy sztoriból. A Tükörálarc esetében a költségvetéssel kezdődött minden. A Jim Henson Company azt mondta, hogy van 4 millió dollárjuk, és az érdekelte őket, hogy ennyiből tudunk-e egy olyan fantasyt készíteni, mint amilyen a Fantasztikus labirintus volt. Azt válaszoltam, hogy tudunk, de csak akkor, ha a cselekményt rengeteg korlát közé szorítjuk, például ha a fantasy világ karakterei egyben a mi világunk karakterei lesznek. Ezután az én dolgom gyakorlatilag párbeszédek írásából állt, máshol nem nagyon tudtam kiélni magam. Furcsa volt így filmet készíteni, és jó érzés látni, hogy sokaknak azért így is tetszett az eredmény.

Stardust című regényének nyáron érkező filmadaptációjára viszont bizonyára volt elég pénz, hiszen olyan nagyágyúk szerepelnek benne, mint Robert de Niro és Michelle Pfeiffer. Elégedett a filmmel?

Igen, nagyon tetszik. Amiatt nem is aggódom, hogy szeretni fogják-e az emberek, inkább attól tartok, hogy nem fogják megtalálni, nem mennek el rá a moziba. Kicsit félek attól, hogy a Stardust olyan lesz, mint A herceg menyasszonya: a mozikban senki nem nézi meg, aztán a következő húsz évben hatalmas siker lesz DVD-n és a tévében. A herceg menyasszonya ma Amerikában alapműnek számít, de amikor bemutatták, nem hozott pénzt a mozikban, egy Dudley Moore-film lenyomta.

Két animációs film is készül a forgatókönyveiből, egyik a Coraline című meséjét, másik a Beowulf című óangol eposzt dolgozza fel. Látott már részleteket ezekből a filmekből?

A Beowulfból még nem láttam végleges jelenetet. A film ugyanazzal a technikával készül, mint a Polar Expressz vagy a Rém rom: élő színészek játsszák el a jeleneteket, mozgásukat és arcmimikájukat motion capture eljárással rögzítik, és e felvételek alapján születik meg az animáció. 2005-ben volt a forgatás, azóta számítógépeken készül a film, és októberben végre mozikba kerül. A következő hetekben fogok belenézni, addig nem tudok sokat mondani erről, de felvételkor a színészek – Anthony Hopkins, Angelina Jolie – remekeltek.

A Coraline-ból sokkal többet láttam, pedig azt csak jövőre mutatják be. Nagyon bájos film lesz, az a Henry Selick rendezi, aki a Karácsonyi lidércnyomást készítette, és ugyanazzal a stop motion technikával. A Karácsonyi lidércnyomásról mindenki azt hiszi, hogy Tim Burton filmje, pedig Burton csak producer és forgatókönyvíró volt, a nagyszerű rendezés Selicket dicséri. A Coraline is hasonlónak ígérkezik, egyedi, csodálatos figurákkal és remek szinkronhangokkal – Dakota Fanning, Teri Hatcher és Jennifer Saunders –, csak nagyon lassan készül. Ezzel a technikával ez a probléma: egész nap dolgozol, és estére eléred, hogy egy karakter jobbról balra néz. Minden hónapban kapok egy DVD-t pár percnyi jelenettel, és már nagyon várom, hogy kész legyen a film.

A Sandman egyik legnépszerűbb karaktere a gót lányként megjelenő Halál volt, később külön képregényeket írt neki. Igaz, hogy filmet készít ezekből?

Minden jel arra mutat. Ha összejön, én rendezem jövőre, Guillermo pedig executive producer lesz. A forgatókönyv is kész... illetve, ha egy hete kérdezel, azt mondom, kész. De most, hogy láttam a forgatást, úgy gondolom, még dolgoznom kell rajta. Rádöbbentem, hogy egyik-másik jelenetet nagyon nehéz lenne leforgatni, ezeket valószínűleg kicsit átírom.

Milyen további filmeket tervez? Számíthatunk esetleg egy Sandman-filmre?

Nem hiszem. A Sandman megfilmesítési jogait a Warner birtokolja, nekem semmi beleszólásom sincs ebbe, ami elég frusztráló. Egyébként mindig akad olyan, aki filmet készítene a Sandmanből, mások HBO-sorozatot forgatnának belőle, de aztán elhalnak ezek a kezdeményezések. Minden hónapban jönnek ilyen ötletek, és mindig van valaki, aki az Amerikai isteneket akarja megfilmesíteni, vagy most éppen egy másik regényemet, a Neverwhere-t. A kilencvenes évek végén írtam egy forgatókönyvet a Neverwhere-hez, állítólag azt most elővették, és Harvey Weinstein is érdeklődött iránta. Ezek a filmek olyanok nekem, mint érdekes melléktermékek – lehet jó, de, attól még melléktermék marad. A Stardust szerintem remek film lesz, mégis azt szeretném legjobban, hogy az emberek megnézzék, tetsszen nekik, megint megnézzék, aztán beszerezzék az eredeti regényt, elolvassák, és azt mondják, hogy a könyv jobb volt.

Ön szerint mitől jó egy filmadaptáció?

Szerintem a könyv- és a filmkészítés eltérő szabályainak megértése a legfontosabb. Nem szeretem a pontos adaptációkat, és nem is lehet erre törekedni. Ha egy könyv minden jelenetét leforgatod, lesz egy húsz órás filmed. Döntened kell: mit dobsz ki? Mit tartasz meg? Esetleg bevállalod, hogy két filmben meséled el a sztorit, mint a Kill Bill? Nem könnyű ezeket megválaszolni, és máig nem tudom, hogy például az Amerikai isteneket hogyan kellene vagy lehetne megfilmesíteni.

Mostanában sokat foglalkozik filmekkel. Jut ideje írásra is?

Igen, éppen egy új regényen dolgozom, aminek The Graveyard Book (A temető könyve) a címe. Ez egy mese lesz, olyasmi, mint a Coraline: elsősorban gyerekeknek szól, de felnőttek is jól szórakozhatnak rajta. A főhőse egy kisfiú, akinek megölik a családját, de egy temetőben a halottak örökbe fogadják és felnevelik. Szeretem írni, öt fejezet már kész, a hiányzó hármat év végéig kell befejeznem.

Szereti kipróbálni magát különböző műfajokban. Megtörtént már, hogy egy szerkesztő vagy producer felkérését azért kellett visszautasítania, mert úgy érezte, nem tudja megírni, amit kérnek?

Nem volt ilyen, és nem is tudok elképzelni ilyen helyzetet. Az már sokszor előfordult, hogy azért utasítottam vissza egy felkérést, mert amit kértek, azt már többen megírták előttem. Nem szeretem magamat vagy másokat ismételni.

Az aranyhalas medence és más történetek című novellájának főhőse egy angol, akinek rettenetesen idegen Amerika. Ön évek óta Amerikában él – hozzászokott már vagy még mindig úgy érzi magát, mint a saját hőse?

Jobban hozzászoktam, mint ő, de még mindig honvágyam van. Hiányzik Európa, hiányoznak az öreg épületek és dolgok, sokkal kényelmesebben érzem magam közöttük. Még itt, Magyarországon is jobban otthon érzem magam, mint Amerikában. Szeretek úgy átmenni egy városon, hogy tudom, ez a város ezer éves, és történelme van, itt évszázadok óta élnek emberek, változtatják a tájat és az épületeket. Ez nincs meg Amerikában, ott egy száz éves település már öregnek számít.

Szerencsére az internet megkönnyíti az életem. Reggelente megkapom az otthoni híreket, ami a kilencvenes években még nem volt ilyen magától értetődő. Akkor még hetilapokat olvastam, és több napos késéssel értesültem mindenről. Ma úgy érzem, hogy azért van némi kapcsolatom az otthonnal, megnézhetem a kedvenc tévéműsoraimat, beszélhetek a barátaimmal, olvasom a holnapjaikat. Egészen biztosan visszaköltözöm valamikor, de nem mostanában – már csak azért sem, mert a lányom, Maddy jól érzi magát kint.

Terjedelmes szócikke van a Wikipedián. Elégedett vele?

Az attól függ, mikor, mert óráról órára változik a tartalma. Van, amikor remek szócikkem van fent, máskor gyalázatos. Minden azon múlik, ki írt utoljára, az emberek pedig azt hiszik, hogy amit a Wikipedia ír, az igaz. Ugyanez a bajom az IMDB-vel. Volt egy lány, aki írt az IMDB-nek, hogy szerepelni fog a Stardustban, és fel is került a film oldalára. Valójában soha nem volt szó arról, hogy ő szereplő lesz: tényleg jelentkezett egy szerepre, de nem válogatták be. Furcsa jelenség ez, és őszintén szólva nagyon frusztráló, hogy a Wikipedián minden könyvem tartalmát el lehet ott olvasni, ráadásul hibásan. Aki ezeket a szócikkeket elolvassa, esetleg úgy érezheti, hogy a könyvet már nem kell.

Magyarországon éppen divatja van a különböző íróakadémiáknak. Ön szerint lehet tanítani az írást?

A tehetséget, a géniuszt nem lehet másnak átadni, de a mesterséget igen. Az írás olyan, mint a festészet: jelentős része szakma, nem tehetség. Az alapokat meg lehet tanítani, rengeteg olyan trükköt, ami előrébb visz a mesterség gyakorlásában. Ami azonban a legfontosabb: ha író akarsz lenni, írnod kell. A barátom, Gene Wolfe korábban egy gyárban dolgozott. Minden nap egy órával korábban kelt fel, mint amikor fel kellett volna kelnie, és abban az egy órában csak írt. Több nagyszerű regényt fejezett be így, és már elmúlt ötven, amikor visszavonult, hogy csak az írásnak éljen.

Itthon elég nagy szakadék van a szépirodalom és minden más fikció – ponyva, sci-fi, fantasy – között. Mi a helyzet Angiában vagy Amerikában?

Furcsa, hogy ezt mondod, mintha éveket utaznék vissza az időben. Ilyesmit csak Amerikában tapasztaltam a kilencvenes évek elején, ott is csak a képregényekkel szemben volt némi ellenérzés. Azóta a graphic novel kifejezetten cool dolog lett, mostanában mindenki olyat akar írni.

Irodalmi fesztiválokon elvétve ma is találkozom olyan szépírókkal, akik lenézik, amit csinálok. Olyankor mindig kínosan érzem magam, mert általában ezek azok a szerzők, akik nem adnak el könyveket. Akik tényleg nem szeretik – és sokszor nem is ismerik – a sci-fit, a fantasyt és a könnyű műfajt sőt, nem szeretik a cselekményt sem, azok kint nem adnak el könyvet. Eléldegélnek, mert mindig van egy egyetem, ahol irodalmat taníthatnak, de azért ez szomorú. Minden író azt akarja, hogy sokan olvassák a könyveit.

Szerencsére nem ez a jellemző. Amerikában és Angliában már felnőtt egy olyan szépíró-generáció, aki mindenfélét olvasott, és akik nem hiszik, hogy csak a nagyon unalmas könyvek tesznek az irodalomért. Vannak nagyon jó, meglepetésekkel teli, díjnyertes regények, amik sokat merítenek a fantasztikus irodalomból. Ott van például Michael Chabontól a Kavalier & Clay. Senki nem kétli, hogy szépirodalmi mű, a Pulitzer-díjat is elnyerte, mégis van benne egy gólem, aki mintha csak a képregény korai korszakából toppant volna a könyvbe. Vagy említhetném Alice Seboldtól a Komfortos mennyországot, aminek egy kislány szelleme a főszereplője.

Én mindig a tollammal, az írógépemmel vagy a billentyűzetemmel kerestem a kenyeremet, és nyertem kisebb-nagyobb díjakat. Legutóbbi novelláskötetemet, a Fragile thingset az Edge Hill-díjra jelölték, amit nem szépirodalomnak vagy fantasynek osztanak, hanem általában történeteknek. Áprilisban New Yorkban voltam egy felolvasóesten, rajtam kívül ott volt többek között Salman Rushdie és a Nobel-díjas Nadine Gordimer, és nem ért semmilyen megkülönböztetés. Rushdie-val jót beszélgettünk, együtt voltunk írók, felolvastunk és társalogtunk az írásról.

Magyarországon ma ez elképzelhetetlen.

Minden országban máshogy fejlődik az irodalom, sok múlik a tradíciókon. Ha egy országban nagyon sok realista mű született, ha nincs olyan mély hagyománya a sci-finek és fantasynek, természetes, hogy lassabban alakul ki ez az elfogadás, és lassabban hódítanak a fantasztikus műfajok.

Tudom, hogy utálja ezt a kérdést, de amikor meséltem a barátaimnak, kollégáimnak, hogy önnel interjúzom, mindenki a lelkemre kötötte, hogy kérdezzem meg: honnan jönnek az ötletei?

Szerintem minden író gyűlöli ezt a kérdést, mert valójában nem tudjuk a választ, és ez ijesztő. Mindenkinek vannak jó ötletei, a kérdés az, hogy ki mihez kezd velük. Mindenkivel előfordult már, hogy megfigyelt valamit vagy valakit, a metrón mellette ülő embert, egy fát, vagy bármit, és abból egy írásra használható ötlete született. Mi lenne például, ha mi mind egy másik bolygóra teleportálódnánk? Mit tenne az az öreg hölgy? Mit tenne az a fiatal lány vagy az a fagyizó család? Mit ennénk azon a bolygón? Bármi beindíthat egy ötletet, szóval voltaképpen véletlen egybeeséseken múlik, hogy miről írok.