Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Társadalomtudósok és pszichológusok tudhatják csak, hogy miért mostanában jutott eszébe több, roma integrációval foglalkozó szervezetnek, hogy egymástól függetlenül a kisebbségek vágyait felszínre hozó projekteket indítsanak. Legutóbb egy kis borsodi falu romatelepére költöztek ki fiatal képzőművészek, hogy a cigányokkal közösen képekben fogalmazzanak meg olyan üzeneteket, amiket szavakban nehezebb elmondani, és a többségi társadalomnak pedig könnyebb félreérteni.
Kedden hasonló indíttatású, de eltérő módszerrel készült óriásplakátok jelentek meg a kék metró állomásain. A képeken romák üldögéltek nagy házak tornácán, iskolákban vagy tévéstúdiókban, mellettük pedig rövid önvallomások szerepeltek konkrét vagy egészen szimbolikus vágyaikról.
A mostanában inkább az ARC-ból ismert Bakos Gábor és Weber Imre képzőművészek ezzel egy korábbi, Vágyképek című projektjüket folytatták. Az érthető és látványos sorozat feltűnést keltett az ezredfordulón a művészi szcénán túl is, aminek következtében sokan kritizálták a munkákat. Bennem mindenesetre maradandó emléket hagytak a reklámos látványvilággal operáló, néhol ironikus, és éppen ezért hiteles képek. .
A művészpáros munkamódszere az volt, hogy közismert és civil alanyaikkal beszélgettek vágyaikról, majd az elmondottakat, gyakran szó szerint fordították át fotóalapú montázsokká. Így jelentek meg Halász Judit szempillái, amelyek egy könyv lapjain lebegtek a Dunán, Kósa L. Adolf, amint köztársasági elnökként díjat ad át fiának, vagy a kislány, aki királynőként áll valami varázslatos mezőn. A képekbe sűrített interjúk sokatmondó egyszerűséggel mutatták meg, hogy a legkomolyabb vágyainkban hogyan keveredik a realitás a megkapó naivitással és a gyermeki nyíltsággal.
Ezt a projektet folytatta most Bakos és Weber, de ezúttal romák vágyait választották témául. A sorozat nyilvánvalóan nem tekinthető a Vágyképek 2-nek. A terep ugyanis kötöttebb és terheltebb. Az alkotók itt már nem is a vágy mibenlétére, hanem a kisebbségi lét feltárására koncentráltak.
Az elkészült képeket ráadásul nem egy múzeum steril tereiben állították ki, hanem a város legnyomasztóbb és legziláltabb pontjain, a metróállomásokon.
A Nagyvárad téren azonban rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmilag érzékeny tartalom, a közszolgálatiság nehezen egyeztethető össze a könnyű kézzel kibontott artisztikummal. Ónodi Péter víziója az idilli tájban álló házikóval, tornácán magával az ősz hajú színésszel, gitárjával és gyermekeivel még emlékeztetett az eredeti sorozatra. Ahogy a luxusjacht orrában Kate Winsletként álló kisvállalkozó vágyképe is, amelyet portyám idején sajnos még egyik megállóban sem ragasztottak ki.
Bakos Gábor elmesélte, hogy egyik-másik kép mögött súlyos megaláztatásokról is beszámoló interjúk állnak, amelyek befolyásolták hozzáállásukat. Én azonban nem nyomasztónak éreztem a végeredményt, hanem inkább megilletődöttnek. Mint mikor az ember tudja, hogy most nem szabad elengednie magát, mert itt komoly dolgokról van szó.
Meglepőnek találtam a helyszínválasztás is, de mivel ezzel az alkotók feldobták a labdát, átadtam az értelmezés jogát a közönségnek. Metróra szálltam tehát, hogy kiderítsem, miként értelmezi a munkákat a plakátok előtt várakozó utazóközönség.
Bézbólsapkás tinédzser: Az összetartásról szól. Amúgy ez valami üdülőhely. Hogy olvassam el a szöveget? Aha, ez valaki vágya. Hogy szabadságra menjen. Cigányok? Azt nem vettem észre.
Sportos lány: A családról szól. És hogy vissza a természetbe. Még néznem kellene, de bocs, itt a metróm.
Szatyros háziasszony: Hogy miről szól? Igazából pont emiatt nézem. Szerintem a vidék felvirágoztatása... Hogy ne szűnjenek meg az iskolák. Hát, elég aprók a betűk.
Emós fiú: Ez valami uniós izé. De eddig nem vettem észre. Arról szól, hogy az emberek tanuljanak tovább.
Fáradt osztályvezetőnő: A kisebbség vágyairól szól. De hát ahhoz hogy tanuljanak, nekik is tenniük kell, nem? Hogyhogy mások nem értették a képet? Hát el kell olvasni a szöveget.
Barátságos családanya: Én csak néztem a képet, de nem gondolkodtam rajta. Hát, ha jobban megnézem, akkor arról szól, hogy mindenkinek ugyanannyi joga van itt tanulni, mint nekünk más országban. De politikát nem vinnék bele, ha nem baj. Cigányokról szól? Azt gondolom, ha valakit otthon nem tanítanak meg a másik tiszteletére, akkor azt a metróplakát sem fogja.
Harmincas recepciós nő: A romák is tanulhatnak tovább, ez az üzenet. A véleményem erről az, hogy az embereket irritálja már a pozitív diszkrimináció. Bizonyítaniuk kellene. Mondjuk nekünk meg lehetőséget kell adnunk.
Aktatáskás hivatalnok: Kisebbségi ügy a téma. A hátrányos megkülönböztetés. Más kérdés, hogy ebben mennyiben hibásak a romák, és mennyiben mi. Amúgy jó a dizájn, mert a foci miatt felhívja magára a figyelmet, de túl kicsi a szöveg. És nem biztos, hogy jó helyen van a metróban, ahol 100 másodpercenként felszállnak az emberek. Volt egy másik ilyen kezdeményezés, a Deák tér padlójára ragasztották egy roma képét, és az volt ráírva, ne taposs rám. Az gusztustalan volt.
Kecskeszakállas copywriter: Roma integrációs cucc. Jópofa. Kicsit bonyolult a metró relációjában. A kép-szöveg arány elcsúszott szerintem.
Idős munkás: Ez ilyen lakberendezési reklám. Hogy mik a XXI. századi lakás tartozékai. Megnéztem, mert szépen vigyorog a fiatalember, villognak a fogai. Vidám.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
