Stohl Andrást agyonnyomja a valóság

Miután kedden úgy előszedtem az m1-et, amiért eldugták az aznapi filmpremierjüket, napközben kicsit aggódni kezdtem, hogy mégis mi van, ha a Hőskeresők egy romhalmaz, amit jobb is, hogy nem reklámoztak? Szerencsémre nem ez a helyzet, sőt, mindenki sajnálhatja, hogy tegnap este nem az egyest nézte. (Azaz jó eséllyel szó szerint mindenki.) Ettől viszont még sajnos az is tény marad, hogy a Hőskeresők nemcsak, hogy katartikus élményt nem nyújt, de határozottan van benne valami hátborzongató: az úgynevezett magyar valóság, amely annyi más filmet is összenyomott már.

Mesteremberkedésből ötös

A megvalósításról szóló részt tudjuk is le gyorsan annyival, hogy itt minden teljesen rendben van. Olyan látványra számítson mindenki, amit egy szépen kivitelezett külföldi tévéfilmtől is elvárna: szépre manipulált, mély-erős színek, mozis vágás és kameramozgás, jól megválasztott kísérőzene. Persze ez nem egy látványfilm, de megint csak: pont olyan a képi világ, mint amilyennek lennie kell, sőt több.

Még a színészek is jók. Mindenki ismeri azt a közhelyet, hogy a magyar filmszakma egyik legnagyobb problémája, hogy mivel a színészeink színházhoz szoktak, a filmekben általában ripacskodni szoktak. Ez az érvelés mindig furcsa volt nekem, mert szerintem színházban sem szabadna túlzásokba esni: pont a Hőskeresők főszerepét játszó Stohl András a Nemzeti Színházban néha elviselhetetlenül túljátszotta a szerepeit. Itt viszont meglepetésemre Stohl egészen jó; ha néha meg is zökken, az inkább a forgatókönyv hibája. Stohl András a marcona, de tiszta ember karakterét teszi több-kevesebb sikerrel többdimenzióssá, és tényleg csak azok a Shakespeare-drámákat idéző, környezetidegen megszólalások zavarók a karakter körül, amelyekkel a sértésekre válaszol („–Fordítsd meg. – A forgatást meghagyom neked! Szemet, köpönyeget, abban jó vagy!”)

De a téma agyonnyomja a karaktereket

A Hőskeresők egy képzelt borsodi faluban (Kerepeshuta) játszódik, 1990 augusztusában. Betoppan egy magyarul nem beszélő, negyvenes amerikai férfi, és nekilát kideríteni, hogy mi is történt pontosan az apjával, aki 1944-ben épp minket bombázott, és pechére pont itt zuhant le. A kezdetektől nyilvánvaló, hogy a háttérben lappang valamilyen szörnyűséges bűn, végül azonban ez is eltörpül a kopár, kietlen érzelmi sivatag mellett, amit mindenki csak „magyar valóságnak” hív, és amelynek definiálására most nem vállalkoznék, de a kezdetektől elképesztő súllyal nehezedik a történetre.

Jó dolog a Hőskeresőkben, hogy az első fél órában még sikerül könnyedebben hozzáfogni, ebből születik néhány egészen jól működő jelenet. A velejéig korrupt, emberségétől végképp eltávolodott polgármester (Znamenák István) egy ponton például azt sorolja az amerikai vendégnek, hogy miért kérnek 1990-ben 300 dollárt (ma kb. 70 ezer forint) egy miskolci vonatjegyért: „Útiköltség, illetékbélyeg, munkadíj – ÁFA!”. Ebben az egész jelenetben van valami végtelenül találó, hiszen az áfát épp akkor vezették be, és a polgármesterhez hasonló emberek tényleg úgy tekinthettek rá, mint valami titokzatos, teljesen soha meg nem fejthető dologra, amitől valamiért az árak mégis rögtön feljebb mennek.

A polgármester fia (Matola Norbert) áll be tolmácsolni: egyszínű pólójával, hosszú, egyenes hajával és együgyű csodálkozásával ő maga a '90-es évek. És persze ő is szállítja azokat a kötelező jeleneteket, amelyeknek minden magyar filmben ott kell lenniük, ha valaki angolul próbál beszélni: a fiú esetlenül tolmácsol, sokszor szándékosan hamisan.

A kezdeti könnyedség azonban fokozatosan felszívódik, és a helyén csak a két erős karakter marad: Stohl András és az amerikai vendég, akit a Kolorádó Kidből ismert Mike Kelly játszik. De a kor- és társadalomrajzon kívül minden felőrlődik a film végére. Ez elsősorban a történet szerinti, diegetikus kudarcnak köszönhető, amiről egyébként talán még azt is nekiállhatnánk bizonygatni, hogy nem is igazi. Hiszen a két tényleg ártatlan karakter, az amerikai vendég és Stohl Polyákja végül egymásra találnak, annak ellenére is, hogy egyikük sem beszéli a másik nyelvét.

A történeten belüli apróbb sikereket azonban teljesen beárnyalja, hogy képtelenek változtatni a falut belengő embertelen sivárságon, amely minden sarokban ott szikrázik. A filmben végig azt látjuk, ahogyan ez a falu, ahonnan az emberi dimenzió teljesen kihalt, ahol a bűnről sincs értelme beszélni, minden ok nélkül szedi darabokra a főszereplőket, 1990-ben ugyanúgy, ahogyan 1944-ben is. Igen, kapunk egy párhuzamot, a film a huszadik század magyar történelmének két ex lex helyzetét teszi egymás mellé.

A kudarc olyan erővel, és annyira ellenpont és valódi, a szereplők kontextusában értelmezhető cél nélkül történik a képernyőn, hogy ez megdönti a film szerkezetét: a társadalomrajz áll szemben a sorstragédiával. A karakterek a film elején még relatív önállósággal próbáltak saját jogon is létező szereplőkké válni, ám végül megadják magukat a falunak. És velük együtt mintha a forgatókönyvíró is beadná a derekát a politika és a társadalomrajz számára, és valódi, filmes befejezés nélkül, pusztán Kerepeshutát megrajzolva zárul a Hőskeresők, ahol a szereplők díszletként állnak a kegyetlen kép mellett.

A film ettől még jó, és megnézni mindenképp érdemes – ha másért nem, hát azért, mert Hollósi Frigyest ebben a filmben láthattuk utoljára, és a film végi nagy megmozdulása egy igazi, erős pillanat.

A Hőskeresőket kedden, augusztus 27-én adta le az m1, szeptember 4-ig az MTV Videótárban megnézhető.