A Marson az űrhajó is fából van

A Mars esetünkben az Origó stúdióban található, és a National Geographicnek köszönhetjük, hogy ilyen közel, hiszen a csatorna új, fikciós sorozata forog itt, az eddigi legnagyobb szabású és egyben legdrágább vállalkozásuk. A producerek a Marsra érkező első expedícióról szóló első évadnál hat részben gondolkodtak, és ún. event series, azaz eseményszámba menő minisorozat formátumban, a folytatás tehát nincs kőbe vésve, akár az is előfordulhat, hogy a hatodik epizód lesz az utolsó. Ennek mondjuk ellentmond a stúdióban hallott pletyka, miszerint a NatGeo fejesei, miután láttak pár felvételt az első évadból, jelezték a magyar partnernek, hogy ne pakolja messze a díszleteket, mert igencsak jönnek vissza.

A Mars Ron Howard és Brian Grazer producerek, a NatGeo és a NASA fejéből pattant ki. A műfaja nem egészen fikciós sorozat, hanem inkább spekulatív, de tudományos alapokon nyugvó, kicsit sci-fi, de inkább nem sorozat, már ha ennek van bármi értelme így első hallásra. Az egyes epizódok felépítése úgy néz ki, hogy megírtak egy forgatókönyvet, rendes fikciósat, majd felvettek pár interjút tudósokkal, szakértőkkel, NASA-alkalmazottakkal, és ezeket majd összevágják a történésekkel. Azt, hogy a tudósok vajon az epizódok elején és végén szólalnak meg, mint az Elit alakulatban a veteránok, vagy közben jelennek meg, mintegy megmagyarázva, éppen mit látunk, egyelőre nem világos.

Az első expedíció sztoriját úgy rakták össze, hogy megkeresték a NASA-t, hogy mi lenne, ha kooperálnának egyet, és a tudomány mai állását alapul véve végiggondolnák, mi lenne, ha 2033-ban expedíció indulna a Marsra. Az eredmény pedig, legalábbis reményeik szerint, egy tudományos alapokon nyugvó történet,  amiből akár valóság is lehet. Azt azért remélem, hogy nem itt próbálják ki az egyes vívmányokat, bár azt biztosra veszem, hogy a sorozatot konfliktushelyzetek, váratlan események tesztjére igenis használhatják, ha más nem, az igazi űrhajósok kiképzése alatt lehet mutogatni őket, hogy tessék, jól döntött a kapitány, amikor vészhelyzetben csökkentette az üvegház áramellátását?

A stúdióban a produkció két hatalmas épületet foglal el, az egyikben az űrhajó és egy űrállomás díszletei álltak, de ezeket már elbontották. Kár, sajnálkozott egyik kísérőnk, mert állati jól nézett ki, hidraulikus emelvényen, kettős kardáncsuklós felfüggesztésen állt, lehetett dönteni, borítani, és a színészek is nagyon élveztek bennük forgatni. Képeket azért kaptunk róla, a galériában megmutatjuk mindet. Egy ilyen set visit, azaz forgatáslátogatás általában úgy megy, hogy a sajtósokat beviszik a díszletbe, megmutatnak nekik mindent, ami nem szupertitkos, majd lehet beszélgetni a szereplőkkel, a rendezővel, a stábtagokkal, és bele lehet nézni egy-egy jelenet felvételébe is. (A forgatásnak csak egy részére kerül sor itt, Budapesten, a stáb a külső felvételeket Marokkóban veszi majd fel, ahol megvan a megfelelő terep a marsi táj szimulálására.)

Ez nagyon izgalmasan hangzik, és bizonyos elemeiben az is, de egy forgatás kb. úgy néz ki, hogy 90 százalék előkészítés és 10 százalék akció, azaz a pettinggel elmegy az idő nagy része, az aktusra meg alig marad, ráadásul egy-egy jelenetet nem egyszer vesznek fel ugye, szóval ha valakit nagyon érdekel, hogy pontosan mi történik a marsi telep üvegházában akkor, amikor a szigorú arcú kapitánycsaj bejelenti, hogy kikapcsolja az áramot, és a szakállas biológus ingerülten az asztalra csapja a kezében tartott búzacsírát, szívesen elmondom, mert vagy 12-szer megnéztem. Érdekes egyébként, hogy nekem a harmadik verziónál már tök jó volt az egész, de a rendező alapos ember volt, és még kilencszer nekimentek a jelenetnek. 

A Mars díszletei közül éppen a kolónia pár épülete, az azokat összekötő folyosó, a gyengélkedő és az ebédlő állt, ide mehetett be az a húsz sajtós, akit meghívtak a forgatásra. Az ajtók, a falak, a szekrények, MINDEN, ami mozgatható, fából van, jó, tudtam előre, nem az első forgatáson voltam, de ettől még teljesen magával ragadott a látvány,  minden valóságosnak tűnik és érződik, az a rácsos, alulról faszán megvilágítható padló, ami minden sci-fi kötelező kelléke, műanyag, de ezt csak onnan tudom, hogy hasra estem a sötétben, és éreztem a kezemmel. A folyosókkal nem nagyon szarakodtak, nem kétszer két méteren kell rohangálni oda-vissza a színészeknek, megépítették az egész bázist, hogy lehessen jó kis vágás nélküli felvételeket készíteni a folyosón komor képpel sétáló és létfontosságú dolgokról beszélgető szereplőkről. 

Nem véletlen, hogy valósnak tűnik a díszlet, meséli Sophie Becher production designer, azaz látványtervező, aki másfél éve dolgozik azon, hogy ami a képernyőre kerül, az ne legyen a valóságtól nagyon elrugaszkodó. Mond is menten egy példát: a sci-fikben az űrhajók belső tere általában steril, fehér színű, a terek tágasak, a falak párnázottak, stb. Bólogatunk, ja, a 2001 Űrodüsszeia óta így van. Erre Becher az irodája falán sorakozó képekre mutat, amin a nemzetközi űrállomástól az Apollo-program űrkabinjaiig mindenféle valós űrjármű belső tere látható, és azt mondja, hogy a valóságnak ehhez semmi köze nincs. A Mars esetében pedig nem a közhiedelem, hanem a tudomány vezérelte a kezét, azaz előállhat az a furcsa helyzet, hogy a nézők azért nem tartják majd hitelesnek, amit látnak, mert nem olyan, mint amilyennek az űrutazás képeit a filmekből megszokták.

Pedig még jó ideig nem lesz olyan egy űrhajó belülről, mint a filmeken, hiszen az első számú feladat, hogy a hajót eljuttassuk a Marsra, nem a kényelem. A jelen állás szerint az az űrkapszula, amiben az első expedíció eljut a Marsra, nem lesz sokkal tágasabb, mint amit az oroszok használtak a hetvenes években. 

Becher ennek megfelelően úgy állt neki a feladatnak, hogy megnézte, mi van most fent az űrben (a Nemzetközi Űrállomás), és a NASA óvatosabbik jövőképével, valamint Elon Musk Space X-programjával vegyítve alakította ki az űrhajó, a Daedalus belsejét. Utóbbi, a Marsra eljutó, ott leszálló, majd onnan visszajövő jármű terve volt az, ami a legnagyobb hatással volt a produkcióra. Az űrhajó a meghajtással együtt egy 18 emelet magas háznak fel meg, de az a rész, amiben az űrhajósok élnek, ennek csak töredéke. 

A lényeg persze nemcsak az űrhajón, hanem a kolónián van, amit először a Mars felszínén állítanak fel, és ugyan első körben a hajón éltek volna, de történik valami, ami miatt ki kell költözniük belőle, és a hajó egyik modulját használják – ehhez olyan belső teret kellett tervezni, amiről hihető, hogy létezik, mint például az, amit a Mentőexpedícióban Ridley Scott használt Matt Damon életben tartására. A NASA abban is tevékenyen részt vett. Bechernek is volt segítője nem egy, a tervezési fázisban a félkész maketteket és rajzokat megmutatta a NASA mérnökeinek, akik véleményezték az elképzeléseket. A sorozat második felére az űrhajósok a felszín alá költöznek (itt lesz majd egy időugrás a történetben, hiszen az ehhez szükséges felszerelést csak nem vitték magukkal), és egy folyosókkal összekötött, félgömb alakú lakóépületekkel tagolt kolóniát emelnek egy akkora barlangban, mint fél Budapest.

A sztori egyébként tényleg érdekesnek tűnik, és látszik, mennyit dolgoztak rajta – az előkészítésre pont úgy szántak időt, mint minden más sorozat esetében. A költségvetésről nem beszélnek, de a NatGeo történetében ilyen drága vállalkozásuk még nem volt. Ebből, a díszlet minőségéből, a belefektetett munkából és a relatíve ismeretlen színészgárdából (a legnagyobb név a francia Olivier Martinez, mellette a dél-koreai JiHAE, a kanadai Ben Cotton, valamit Sammi Rotibi, Alberto Ammann, Anamaria Marinca, Cosima Shaw, John Light és Clementine Poidatz szerepel benne) kiindulva a büdzsé epizódonként 2 millió dollárnál nemigen lehet több, ami egy átlagos Chicago Fire-rész büdzséjének úgy a fele. 

A Mars című sorozatot a National Geographic mutatja be idén ősszel, egyszerre 171 országban, köztük Magyarországon is.