Vilhelmina
4 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Így nyúlnak egymástól a tévék

2018.02.01. 12:11
Plagizált formátumok mindig is voltak a tévében, itthon sem újdonság, hogy a TV2 vagy az RTL külföldi műsorokat vagy akár egymáséit nyúlja le nagy lelkesedéssel. Most éppen egy vetélkedő miatt áll a bál, pedig a két kereskedelmi tévé már korábban is egymásnak ment hasonló műsorok miatt. Van egyáltalán értelmük a műsorformátumoknak? Le lehet védetni azt, hogy valaki egy asztal mögött ülve vicceseket beszél?

Az ötletlopás egyidős az emberiséggel, az első esetet nagyjából a barlangrajzok megszületésekor jegyezhették volna fel, már ha az ősemberek között lett volna szerzői és szomszédos jogokkal, valamint szellemi termék védelmével foglalkozó szakember, vagy ha bárkit is érdekelt volna annak idején, hogy Samu lenyúlta a kardfogú tigris ábrázolását a szomszéd barlangból. De a kárvallotton kívül ez nem nagyon izgat senkit, ahogy a modern tévénéző is csak a vállát vonogatja, ha két rivális tévében is kábé ugyanazt a dolgot látja, csak más cím alatt. Neki nem az a lényeg, kié az eredeti, hanem hogy amit lát, az szórakoztatja-e.

Persze a tévék kreatívjai meg közben ököllel verik az asztalt a tárgyalóban, és ügyvédet keresnek, meg megoldást, pert akarnak, és ellentételezést, ami egyébként nem minden esetben vág egybe a jogtulajdonos gyártók érdekeivel. Ez elég furcsán hangzik, de egy gyors példán keresztül menten meg lehet érteni, miért nem ugyanazt akarja a műsorokat gyártó tévé és a szellemi termék eredeti jogait birtokló cég egy formátumlopás esetén.

studio

Tegyük fel, hogy van egy cég, a FormatKing, amelyik kitalál egy vetélkedőt. Pulykákat kell benne eltalálni fúvócsővel, nem egy nagy écesz, de celebekkel minden szart el lehet adni. A formátumot levédeti, nemzetközi vásárokra viszi, eladja, ahová tudja. Mondjuk Magyarországra is, ahonnan két tévét is érdekel a dolog, de az egyiknek több pénze van, és addig licitál, míg meg nem szerzi.

A másik idegbeteg lesz, és villámgyorsan forgat egy saját verziót, amiben a pulyka helyett libára kell célozni, és köpőcsővel, nem fúvócsővel, ráadásul a versenyzőnek közben bekötik a szemét. A formátumért pénzt adó tévé ilyenkor elég tehetetlen. Perelhet ugyan, de mire ítélet születik, a vetélkedő már senkit nem érdekel. Szól a jogtulajdonosnak, hogy helló, gebasz van. A jogtulajdonos meg mérlegel.

Vajon mivel jár jobban: ha perel, és majd egyszer lesz pénze, vagy ha megkeresi a másik tévét, és megbeszéli vele, hogy fizessen fű alatt a formátumhasználatért, és mellé vegyen még egy másik műsort is? Ugye, hogy az utóbbival.

A tévés formátumok lopásánál azt bizonyítani, hogy valódi lopás történt, nem olyan egyszerű,

mint meggyőzően érvelni egy hamis Mona Lisa gagyisága mellett. Vegyünk egy nagyon egyszerű műsorfajtát, a talkshow-t. Ehhez kell egy műsorvezető, kellenek vendégek, és kell egy díszlet. Hogy a fenébe lehetne levédetni egy ilyen formátumot? Mit védetnénk le? Hogy van benne asztal? Az asztal színét? Formáját? Stúdióbeli elhelyezését?

Azt sem lehet oltalom alá helyezni, hogy „a műsorvezető vicces monológban köszönti a nézőket", ahogy azt sem, hogy és akkor behívja az első vendéget." Ez van, aki az első ilyet kitalálta, az annak örülhetett leginkább, hogy mivel olyan sokan lemásolták az ő eredeti ötletét, az csak egy nagyszerű gondolat lehetett.

A formátumlopások akkor kezdtek nagyobb méretet ölteni, amikor a nyolcvanas években igazán kinyílt a tévés piac, és a beszerzéssel foglalkozó szakemberek komolyabb figyelmet szenteltek a távolabbi piacoknak is. A német Lindenstraße című szappanopera például 1985-ben indult (még ma is megy) a Das Erste tévéadón a brit Granada Television Coronation Street című formátumának nyomán, de nem licencműsorként, hanem eredeti ötletnek eladva.

A formátum a nem hivatalos definíció szerint

egy védjegyoltalom alatt álló televízióműsor koncepciójának, műsormenetének, műsor- és látványelemeinek összessége.

Egy olyan általános ötletet, mint „egy énekes tehetségkutató műsor négy zsűritaggal", nem lehet levédetni, de egy olyan énekes tehetségkutatót, amiben „a négy zsűritag a színpaddal háttal ülve hallgatja az előadásokat, és csak akkor fordulnak meg, ha tetszik nekik, amit hallanak", igen, és az is formátumsértésnek számítana, ha nem egy magas hátú forgószékben, hanem egy sámlin görnyedve, de háttal várnák az előadókat. Formátumot bármiből lehet kreálni, az Ezek megőrültek! pont úgy annak számít, mint a Gasztroangyal vagy a Fapad. A legtöbb eladásra kínált formátumot a vetélkedők, a kismillió vadhajtásból álló realityműsorok és a tehetségkutatók között találjuk.

A nagy licencboom a kilencvenes években következett be, azóta nagyon kevés olyan új műsorformátum születik, amit kifejezetten csak egy bizonyos piacra terveznek, és nem lehet utaztatni. Ez teljesen érthető is, hiszen 2009-re a teljes licencpiac értékét 2,4 milliárd euróra becsülték, ez ma bőven 9 milliárd felett van.

És ezt a piacot tulajdonképpen nem védi semmi.

Furcsa, de azt, hogy egy tévés formátumot jogilag is önálló szellemi terméknek kell vagy lehet tekinteni, egy angol bíróság csak tavaly novemberben mondta ki. A tévétörténelem tele van ötletlopásokkal és az ezekből következő perekkel, amikből az esetek 90 százalékában nem lesz semmi. Igaz, a formátumgazdák jóformán minden hasonlóság miatt perelnek, a realitytelevíziózás hajnalán a CBS például a Survivor miatt perelte az Endemol Big Brother című műsorát, mondván, a műsornak semmi másra nem hasonlító elemei vannak, például a kiszavazás, de ezt a holland bíróságon hangosan kiröhögték. A CBS egy évre rá megvette a Big Brother licencét az Endemoltól, és azóta is rendületlenül gyártja az új évadokat Amerikában.

A döntéseknél a bíróságok általában azt igyekeznek figyelembe venni, hogy a másolat mennyiben tekinthető az eredeti műsor nem védett ötleteinek felhasználásával készült, eredeti szellemi terméknek. Azaz, ha teszem azt, valaki ellopja azt az ötletet, hogy ismert énekesek másnak beöltözve/maszkírozva adnak elő világslágereket, akkor van-e az új műsorban annyi plusz (mondjuk kiesés nézői szavazatok után, stb.), ami már egy hasonló, de más műsort eredményez. És ez a lényeg, ez a definíció: amit látunk, az vajon mennyire tekinthető önálló szellemi alkotásnak? A bíróságok az ítéletekben leginkább az írott szóra támaszkodnak, azaz nem elég megmutatni nekik két tök egyforma műsort, akkor hajlanak a felperesnek ítélni, ha annak van valami papírja, amin szerepelnek a leírt műsorötletek és elemek.

A formátumgazdák ennek megfelelően mindent megtesznek a szellemi termék védelmében:

  • például összeállítanak egy olyan, részletes gyártási kézikönyvet vagy formátumbibliát, amiben a képernyőről nem lelopható elemek találhatók a szereplőválogatás mikéntjétől a közönség bevonásának módszereiig;
  • a műsor jellegzetes elemeit levédetik, köztük a logót, a betűtípust, a hanghatásokat, a műsorvezetők vagy a zsűri visszatérő szófordulatait stb.;
  • a másolatokat készítő tévéket azzal fenyegetik, hogy nem adnak el nekik több formátumot, vagy éppen ellenkezőleg, egyfajta fájdalomdíjként rájuk sóznak egy újabbat, és fű alatt licencdíjat kérnek a lenyúlt műsorért is.

Ez sem jelent azonban túl sokat, a formátumbibliát a bíróságok eddig még egy esetben sem tekintették önálló szellemi terméknek.

Pedig voltak emlékezetes balhék: a 2002 és 2003 között az angoloknál futó Pop Idol formátumot kitaláló Simon Fuller producer 2004-ben, az X-Factor születése után perelte be a Pop Idol egykori zsűritagját, Simon Cowellt, valamit a FreemantleMedia nevű céget, azzal vádolva őket, hogy ellopták tőle a műsor ötletét. Ez egy elég érdekes ügy volt, hiszen a Pop Idol, ami a világ egyik legsikeresebb formátumának számít, 42 országban futott vagy fut még mindig, a FreemantleMedia saját gyermeke volt.

Fuller azzal vádolta a gyártót, hogy a Pop Idol bibliáját, stábját, ötleteit, vizuális gegjeit és szófordulatait lenyúlva, őt megkerülve alkotta meg az X-Factort. Perre nem került sor, mert Fuller az Idol-franchise bevételeinek 10 százalékáért cserébe lemondott minden követeléséről. Nem járt vele rosszul, 52 nemzetközi verzió készült belőle eddig.

Ami a hazai formátumnyúlásokat illeti, nem az RTL és nem is a TV2 kezdte az ipart, hanem az MTVA elődje, a Magyar Televízió. Műsor a kereskedelmi tévék megjelenése előtt is volt, a vasfüggöny mögötti kommunista tévék nyúlásaival pedig a kutya sem törődött. Így kerülhetett adásba az 1979-es brit Mastermind hazai verziója, az Elmebajnokság, amiről ugyan Egri János azt mondta, hogy csak pár elemét vették át, de ha az elemek között szerepelt a központi szerepet kapó szék és a játékos választott, kedvenc témaköre, akkor nehéz józan ésszel azt mondani, hogy eredeti ötlet. A Játék a betűkkel egy francia formátumból és persze a Scrabble nevű társasjátékból merített, és biztos meg lehet feleltetni még több klasszikust külföldi példáknak, de olyat, mint amit a Mindent vagy semmit esetében megcsinált az MTV, nemigen.

Ez ugyanis nem egy, hanem két amerikai vetélkedő hibridje volt.

Az első részét, amiben a játékos kérdésekre válaszolt, és összeszedett egy (akkor) rakás pénzt, a Jeopardy! című műsor ihlette, ennek formátumát az MTV meg is vette. Ehhez rakták hozzá a másik felét, amiben a játékos teljesen szürreális módon átlépett a Sale of The Century című, másik műsorból nyúlt díszletbe, ahol választhatott a nyeremények közül.

A kereskedelmi tévék megjelenésével a műsorok száma is megnőtt, kinyílt egy ablak, azon meg áradtak be a licencműsorok és a nem túl hivatalos tartalmak is. A nyúlásra az egyik legelső példa a 2002-es Big Brother kontra Való Világ ügy volt. Az Endemol formátumát a TV2 vásárolta meg, és gyárthatta hivatalosan is, ennek megfelelően 2002. szeptember 1-jén Tilla és Liptai Claudia műsorvezetésével el is indult a műsor, amit persze az RTL sem nézhetett tétlenül.

Úgy tudjuk, hogy az RTL is meg akarta venni a Big Brother formátumát, csak nem volt elég pénze rá. Azt viszont pontosan tudták, mekkora aranybánya ez a műsor, és inkább tekertek rajta egy kicsit a beszavazással, a kihívásokkal és a párbajjal, de hát ha sárga és hápog, az kacsa. Az Endemol perelt is, de hiába, a Való Világról a bíróság kimondta, hogy pont annyira más, hogy ne lehessen belekötni. Az RTL gyorsan el is adta a formátumot (mert a BB-től való eltérésekkel kiegészítve már az lett) Csehországba és Szlovákiába is.

A nézőket persze ez nem nagyon érdekelte, és míg az első Big Brotherrel a TV2 elverte a Való Világot, a másodikat nem merték ráindítani gyorsan a sikerre – az RTL viszont az első Való Világ 2002. december 22-i fináléja után nyolc nappal, január 1-jén már adásba is küldte a VV2-t, amivel nagyon megverték a februárig tökölő TV2-t. Ennek alapján nagyon úgy fest, hogy ha két egyforma műsor kerül a képernyőre, a néző azt követi majd, ami hamarabb látható.

A Való Világ-ügynek egyébként van egy hivatalosan soha meg nem erősített háttéralkus része is. Amikor az Endemol tudomást szerzett a VV indulásáról, a gyártó IKO-val állítólag kötöttek egy megállapodást, miszerint az IKO 5 szériát készíthet el a műsorból valamiféle fájdalomdíjért cserébe. A 6., 7. és 8. évadot ezért már nem az IKO gyártotta, a 8.-ra pedig az RTL megvette a Big Brother licencjogait, tulajdonképpen csak azért, hogy a lejáró opcióról megfeledkező TV2 ne szerezhesse meg, mert a játékmenetben a „powered by Big Brother" kitétel nem osztott, nem szorzott. (Egy másik forrásunk szerint a licenc megvásárlására azért került sor, mert az Endemol azzal fenyegette meg az RTL-t, hogy nem adnak majd el nekik új formátumokat, és jobb a békesség alapon az RTL lenyelte a békát, és fizetett a Big Brotherért.)

Ez, mármint egy licenc későbbi megvásárlása egyébként is jellemző a magyar tévékre, az RTL például a Csillag születik-et legitimizálta a Got Talent című tehetségkutató formátumának beszerzésével, a TV2 pedig a Sztárban sztár harmadik évadára állapodott meg a jogtulajdonossal, ugyanis a TV2 utóbbi 10 évének legsikeresebb formátuma szintén nyúlás volt. Ebben a történetben az RTL húzta a rövidebbet, ők voltak ugyanis a Your Face Sounds Familiar című celebénekes műsor hazai jogtulajdonosai. A műsort megvették, de nem estek neki a készítésének, mert a műsorrendbe akkor nem fért volna bele, és hát, nem ráérünk, gondolhatták.

Hát, nem értek rá, mert a TV2 inkább alakított pár dolgot az eredeti műsoron, és elkészítette a saját verzióját, amivel az RTL előtt jelentkezett a tévében. Az RTL zabos volt, de nem tehetett semmit, és amikor a műsort és a közönségsikert meglátták, akkor arra is rá kellett jönniük, hogy annak semmi értelme, hogy forgassanak egy másik, szinte ugyanolyan műsort, amit óhatatlanul a Sztárban sztárhoz fognak hasonlítani. Lemondtak a jogokról, amiket a harmadik évadra a TV2 már megvett a jogtulajdonos Endemoltól.

A TV2 és az RTL nem egyszer került ilyen összefeszülésbe. 2008-ban indult el a Vacsoracsata (RTL) és a Hal a tortán (TV2) is, utóbbi celebekkel, előbbi civilekkel és celebekkel. A licenctulajdonos ITV-t (korábban Granada Televisiont) annak idején meg is kerestük, hogy árulják már el, melyik a hivatalos verzió, de üzleti titokra hivatkozva nem adtak felvilágosítást. Aztán kiderült, hogy a licencet az RTL vette meg, a TV2 pedig saját formátumként hivatkozott a Hal a tortán-ra – olyannyira, hogy amikor a norvég TVN televízió gondolkodott a brit verzió elkészítésén, a magas költségek miatt inkább a TV2-höz fordultak és megvették a Hal a tortán licencjogait. 2009-ben 4-Star Dinner at 7:30 címmel adásba is küldtek a műsort, amiért az ITV perelt, de a norvég bíróság szerint a két műsor között nem volt elég hasonlóság a jogsértés megállapításához, ráadásul bizonyítottnak látták azt, hogy a TVN egy létező formátumot vett meg, leírással, know-how-val együtt.

Amikor nem egymástól nyúltak a tévék (Balázs és Mónika kontra Barbara és Joshi), akkor a külföldi piacról szemezgettek.

Az RTL a Csillag születik mellett a 2006-ban bemutatott Szombat esti láz című celebtáncos műsort is saját fejlesztésnek nevezi, miközben az a Strictly Come Dancing, illetve annak amerikai verziója, a Dancing With The Stars nyúlása, a logótól a főcímen át a színpad és a zsűriasztal elhelyezkedéséig, de ott van a Konyhafőnök is, ami leginkább a Top Chefre hajaz, de vannak benne átvett ötletek más főzős műsorokból is.

A TV2 2004-ben lenyúlta a Pop Idolt Megasztár néven, 2006-ban jött a Megatánc, azaz a So You Think You Can Dance, 2007-ben pedig a Sztárok a jégen, amit Skating with Celebrities címen kell keresni külföldön. A műsorok licencjogaiért egy fillért nem fizettek. Az RTL a Heti hetest egy német formátumról koppintotta (7 Tage, 7 Köpfe), amit a TV2 Buzera és Vitriol néven is le akart nyúlni aztán, csak belebukott. A külföldi műsorformátumok másolásába az MTVA is beszállt a Ridiküllel, ami olyan, mint a The View című női talkshow, de hát ugye talkshow-t levédetni nem lehet.

A legfrissebb hajtépés A Fal (RTL) és A Piramis (TV2) miatt robbant ki. A Fal az NBC egyik üdvöskéje, LeBron James kosárlabdázó/félisten cégének ötlete, amit a nemzetközi piacon az az Endemol forgalmaz, amelyet mindkét nagy hazai kertévé felidegesített már. A vetélkedőt mindkét tévé meg akarta venni, de az RTL szerezte meg. Ez a TV2-t pont úgy nem érdekelte, mint a Sztárban sztár esetén, és teljes titokban (a játékosokat más műsorokra jelentkezők közül válogatták ki, és nagyon kemény titoktartási nyilatkozatot írattak velük alá) elkezdte forgatni a saját műsorát, A Piramis néven.

A két műsor között annyi hasonlóság van, hogy szinte egyszerűbb a különbségeket felsorolni. Mindkettő egy nagy nyereménnyel kecsegtető (optimális esetben 100 millió forint) vetélkedő, amiben egy nagy, tüskékkel kivert fal a lényeg, ezen jönnek le golyók, és esnek le a tábla alján elhelyezett fakkokba. Egy bazi nagy pacsinko-játék mindkettő, amiben a jó és rossz válaszoktól függően alakul a nyeremény, vagy több, vagy kevesebb, ez már a szerencsén múlik. Párok versenyeznek, melyeknek egyik tagja a műsor egy pontján bevonul a Fal mögé/a Piramisba, és miközben kvízkérdésekre válaszol, a párja kint igyekszik kiszurkolni, hogy ne bukjanak el minden pénzt. Aztán ha ez nem lenne elég, a végén az elzárt legény vagy menyecske választhat, hogy megtartja-e a neki felkínált összeget, vagy inkább kockáztat, mert annyira bízik a tudásában, és elviszi azt az összeget, amit kint nyert/bukott a párja. Szóval a két műsor tök egyforma.

Az RTL most viszont nem hagyta magát, és tavaly novemberben Milánóig utaztak, hogy felvegyenek gyorsba' két adást, amit aztán a TV2-t megelőzve műsorra tűztek, elkerülendő azt, ami a Sztárban sztár esetében megtörtént. Az első adást nézték is a nézők, de a másodikat már nem – nagy valószínűség szerint azért nem, mert a nézőt az ilyen cicaharc egyszerűen idegesíti. A TV2 még év vége előtt elindította A Piramist, amivel azóta is veri az RTL-t, mert ezek szerint erre a műsortípusra vevő a néző, és konkrétan leszarja, hogy eredetit lát-e vagy nyúlást. A két vetélkedő eddig nem ment egymás ellen, az RTL február 5-én indítja el A Falat már rendes ügymenet szerint, akkor derül majd ki, hogy az a több mint egy hónapos a fór, amit a TV2 kapott, mire lesz elég. Megismétlődik-e vajon ugyanaz, ami a Big Brother 2 és Való Világ 2 esetében annak idején (csak ellenkező előjellel)?