Zappe Gáborra emlékezünk

Juhász Edina

A legutolsó mondata hozzám valami olyasmi volt, hogy

Hagyd, ezek ezt nem értik.

Ekkor már nem dolgoztunk együtt, örült, hogy rendben vagyok, én is annak, hogy ő rendben van. Hogy egészen pontosan ki nem értett és mit, azt már nem tudom, nem is volt lényeges, én tudtam, hogy Gábor mellett dolgozni olyan, hogy nem kell mindig érteni, csak tudni kell értelmezni. Ha azt mondta, hogy ez jó, akkor az ünnepnap, ha nem mondott semmit, akkor az nagyon jó. Ha lecseszett, akkor meg tudtad, hogy jogos és tanultunk belőle.

Abból is tanultunk, amikor másokat cseszett le. Klasszikus újságírást, mert ahhoz értett ő igazán, ahol még állítani kell valamit a címben, ahol meg kell szólaltatni a másik felet vagy extra infót kell hozzátenni a sztorihoz, akkor is, ha ezzel bukjuk a hírversenyt. Ahol fel kell emelni a telefont, és ahol utána kell járni mindennek. Ahol egy szakértőt is meg kell keresni, és el kell vele mondatni, hogy mi is a helyzet, mert ezzel is védjük a seggünket. Ha meg ez nem volt elég, akkor ő védte a miénket úgy, hogy nem is éreztünk soha semmilyen nyomást sem sales, sem a lapvezetés, sem a partnerek részéről, mert ő mindig, rendületlenül védte a munkatársait. Most magát kellett volna megvédenie, de nem sikerült, és most tényleg igaza lett, ezek ezt nem értik. Gábor, ezt most én sem értem.

Nagy Zoltán

Engedelmes

– ez a kitűző volt a télikabátján, erre figyeltem fel. Egyébként nem szóltam volna hozzá, még szép, mi már nagy, harmadikos gimnazisták voltunk, naná, hogy nem álltunk szóba a szaros kis másodikosokkal. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete adott ilyen kitűzőt az arra érdemeseknek, 1986-ban nem volt vicces ilyennel járkálni, piszkálták is érte a rendőrök rendesen. Minden pénteken állandó volt a program: Topó Neurock a Kassák Klubban, utána hajnalig a világegyenlet megoldása, a következő héten ugyanez. A Kovács Tamás egyszer nem tudott eljönni, nem volt más megoldás, felénekeltük neki a koncertet magnóra. Mármint egy walkmanre, ami nem is tud felvenni. Kőkemények voltunk, punkzenéket hallgattunk, ittunk, dohányoztunk, káromkodtunk. Titokban meg mindenki rengeteget olvasott, Esterházyt, Ottlikot, Csáth Gézát, de hát ezt nyilván vérciki lett volna bevallani. Egész mondataim vannak, amiket tőle vettem át, használom őket. Hát, Gábor, ezeket megtartanám. Kvázi örökség.

Bohus Péter

Vannak azok az emberek, akik sosem békélnek meg a világgal. Akik nem tudják elfogadni a jelent, a társadalmi normákat, a betagozódást, akik nem tudnak és nem is akarnak alkalmazkodni, és bár az eszük tudja, mennyire fontos lenne, hogy ne lógjanak ki a sorból, de szívük gyorsabban pumpál, mint a többieké. Ez a hajtóerő hol alkot, hol pusztít, amíg ki nem hajtja őket a világból. Szerencsés vagyok, mert több ilyen embert is ismerek, Zappe volt az egyik. 16 éve láttam néha közvetlen közelről, néha a távolból, hogy hogyan gyötrődött, küzdött a világgal és önmagával.

Kevés arcra emlékszem annyira élesen abból az időből, amikor 2003-ban beléptem az Indexbe, mint a Zappééra, akinek megmaradt az alakja, ahogy elterülve, szinte lecsúszva az asztal alá figyelte az előtte lévő képernyőt. Zappe egy régi világ alakja, régi újságkészítő, az egyik legjobb szerkesztő volt, akit ismertem. Komoly újságra született, ezért volt aztán félelmetes egy bulvárlap élén, és ezért fogadta egyre nehezebben a komoly újságtól távolodó kihívásokat. Bakancsostul, flanelingestül búcsúzom tőled.

Zsadon Béla

Az 50. születésnapomon (műszak közben) lehívott a Csárliba, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ott tolong abban a lukban piával a kézben az egész Index, főszerkesztőtől téemkásig. Ültünk egymás mellett, a markomba nyomott egy üveg viszkit, és valami olyasmit mondott vigyorogva: látod, szeretnek. Én is szerettelek, Zappe.

Gőzsy Kati

A nálunk rendezett Indexes bulin a kőlépcsőn a kezemre estem és összezúztam magam. Másnap reggel nem éreztem két ujjam végét, úgyhogy Zappe Gábor főszerkesztő-helyettes, aki nálunk aludt, bevitt az Árpád kórház balesetijére

– Tékozló homárra írt kórházas posztom, 2005.

Erről annyit, hogy reggel sem én, sem Zappe nem emlékezett arra, hogy éjjel balesetem volt, és meglepődve néztük, hogy csak lóg az egyik kézfejem. Zappe kitalálta, hogy a kezem akár el is törhetett, és felajánlotta, hogy azonnal bevisz a balesetire. Én akkor még nem ismertem a környéket, mert nem régóta laktam ott, Zappénak meg még korán volt, így telefonos segítséget kértünk a sógoromtól. Zappe végig egyetértően válaszolgatott, megnyugtatóan elköszönt, mondta, hogy mindjárt ott vagyunk, majd egy benzinkúton megállt, és bevallotta, hogy fingja sincs arról, hogy hol vagyunk, vesz egy térképet. Dunakeszin voltunk már egyébként, ami minimum 15 perc a másik irányba.

Végül egy nagyobb kitérő és vagy újabb fél óra után az Árpád kórházról kiderült, hogy a házunktól öt percre van. De a lényeg, hogy odaértünk, és tök jó fej volt, bekísért és ott szerzett mindkettőnknek egy rendes kávét. Zúzódással és egy tetanusszal megúsztam. Bár sokat röhögtünk az akció alatt, az eset után ugyanolyan szigorú főnök maradt: egy héttel később például megalapozatlannak ítélt egy utazást, és visszadobta egy taxicsekkemet.

Varga Attila (Sixx)

Cappe. Azt hittem, így, cével írják, és azt is, hogy ez csak valami becenév, mert annak kurva menő volt, semmi értelme, de fogós. „Cappe? Cappe az punk”, asszem UP mondta róla valahol, valamikor, de 99%, hogy egy Motörhead-koncerten, mert utána meg azt mondta, hogy leszek szíves Budapestre költözni, mert. Ez 2010-ben volt, jöttem, az a "mert" sok jóval nem kecsegtetett. Doboz, pakol, ismerős jön kisbusszal, cígöl, beül, elindul, megérkezik, miafasz. A pesti ház előtt ott állt pár indexes, meg egy vékony, tornacipős csöves. „Zappe” – mondta, (én továbbra is cével hallottam). „Velvet, hoztam sört.”

Sok hasznát nem vettük, egy dobozt meg nem fogott, csak ült a konyhában keresztbe tett lábbal, csikkről gyújtott rá, és amikor pihentünk, sztorizgatott. Aztán meg lebaszott, hogy miért nem szóltam, lett volna neki is egy kiadó lakása, olcsóbban, mint amennyiért én a rokontól béreltem a másikat. Mert ilyen volt, odaszúrt, hogy beleremegtél, de segített, mert így volt összerakva. A költözés után a hűtőben találtam egy kisüveges Unikumot, azt ő hagyta ott vész esetére, mondta másnap. A pia átjött velünk az új kéróba hat éve, tavaly vittem el egy céges buliba.

Gyulai Bence

A főnököm volt a Velvetben 2007-től 2016-ig. Engem kezdettől meglepett, hogy mennyire bízott bennem, és hogy mennyi mindenre adott lehetőséget, pedig olyan helyzetben voltam, hogy más főnök bizonyára szóba se állt volna velem. (Az szerintem meghatározó pont volt az ismeretségünk elején, amikor életem első indexes karácsonyi buliján a Policy of Truth-t énekeltem el.) Ha szerinte jó volt egy cikkem, akkor biztos voltam benne, hogy tényleg jó volt. A mai napig az ő szemével próbálok nézni mindent, amit kiadok a kezem közül. Amit az újságírásról tudok, azt tőle tanultam.

Néhány év munkakapcsolat után azon találtam magam, hogy a lányaival Carcasonne-ozunk négyen, vagy a születésnapján az egyetlen vagyok, aki bort rendel sör helyett, vagy a Tisza egyik holtágán kenuzunk valószínűtlen színű szitakötők között. 12 év alatt sosem számítottam rá, hogy ő újra nyitni fog felém, de mindig megtette. Az utolsó nagy nyitás részéről tavaly nyáron volt a boglári strandon. Rég nem dolgoztunk már együtt, de akkor és ott kettesben jobbat beszélgettünk, mint bármikor korábban. Megbeszéltük, hogy na majd legközelebb folytatjuk, de nem találkoztunk többet.

Joó Gábor

Az első szerkesztőm volt az Indexnél, aki a Forma-1 iránt is érdeklődött. Akkoriban, 2000 körül még külsősként írogattam cikkeket, összefoglalót minden futam után, és Gábor volt az, aki szólt, hogy a folyamatot fel kéne gyorsítani, írogassam inkább körönként, mi történik a versenyeken, aztán a végén foglaljam össze. Miatta született meg a Forma-1 online közvetítése az Indexen, amit a mai napig használunk. Ezután közel 15 évig minden futamot én közvetítettem. Majd új kolléga érkezett, aki fogékony volt a Forma-1-re, és elkezdtük megosztani a közvetítéseket. Gábor, akivel akkoriban már nem dolgoztunk együtt, és jó ideje nem is dumáltunk komolyabban, az első ilyen átadott versenyem után azonnal és kissé ijedten rám írt: mi történt, hogy hogy nem én írtam a Forma-1-et?!

Ághassi Attila

2001. szeptember 11-én látszott igazán, mi az ő világa. Breaking helyzetben, a terrortámadás idején teljesedett ki, irányította az embereket, miről kell azonnal cikk vagy fotó, mi ér rá később, mikor kell összefoglaló, mivel induljon a másnap reggel. Aki épp akkor ment le egy megkésett ebédre, nem is értette, mi történik a szerkesztőségben, amikor visszajött. Zappe ott volt kifulladásig. Akkor még egy nap alatt volt annyi olvasónk, mint most egy óra alatt. De hogy most így állunk, azt az ilyen események gyors és érthető kezelésének is köszönhetjük.

Akkor még volt kampánycsend, ezért 2002-ben egy átlagos péntek este el kellett tüntetni az összes politikai tartalmú cikket. Ő vállalta magára éjfélkor, én is bent voltam. Nem számoltam össze, később hány szót honosított meg, a villantást biztosan. Amikor rendszerben kellett gondolkodni, akkor jött a Velvetnél a HCDB, vagyis a Hungarian Celeb Database. Megesett párszor, hogy belesodródtunk az éjszakába, de mivel a zenei ízlésünk nem egyezett, nem tartottunk sokáig együtt. Minden évet együtt kezdtünk viszont, mert a szilveszteri bulit utáltuk, és január elsején élvezettel, tiszta fejjel, nagy kedvvel írtunk, amikor még mindenki józanodott. Idén is.

Szabó Zoltán

2002. június 1., első munkanapom az Indexben, bár előtte már egy éve külsős voltam. Pár napja írt egy emailt a Zappe Gábor, hogy akkor ezentúl hétfőnként én fogok híreket gyártani az Index kultúra rovatába. Ez nemcsak azért volt meglepő, mert előtte csak nagyon rossz filmkritikákat írtam, de azért is, mert akkoriban még olyan szerény vállalkozás volt az Index, hogy a kultúra rovat kedden és szerdán működött. Az első nap Zappe megmutatta a helyem, és annyit mondott, hogy legalább öt hírt be kéne raknom, és ez a próbanap, ha nem cseszem el, maradhatok. Én azt gondoltam, hogy akkor most túlteljesítem a tervet. Beraktam mindent, amit a Magyar Távirati Iroda kultúra címszó alatt aznap lehozott, meg feltúrtam a teljes netet, lefordítottam mindent az új kortárs operától a zenekart alapító kismacskákig. Még az sem nagyon zavart meg, hogy dél felé valaki odaállt az asztalom fölé, és elkiáltotta magát:

Zappe baszki, valakit megint leültettél a helyemre, így nem lehet dolgozni!

Még a vécére se nagyon mertem kimenni, főleg, hogy akkor át kellett volna menni a politika rovaton, az pedig nagyon komoly helynek tűnt, hogy mást ne mondjak, ők heti öt nap működtek. Aztán megírtam egy tucat cikket, persze publikálni nem mertem őket, és vártam. Hogy a Zappe szóljon, hogy most akkor fel vagyok-e véve, vagy húzzak a francba a bűnrossz filmkritikáimmal együtt. Aztán meguntam a várakozást, és megkerestem a Zappét. Ott ült a helyén, becsukott szemmel, a feje szinte vízszintesben a szék ülőfelületén, a szája kicsit nyitva, éppen csak nem horkolt. Mint később kiderült, ez a furcsa testtartás, a székről majdnem lecsúszó szieszta volt Zappe egyik védjegye. Álltam ott egy darabig, aztán aprókat köhécseltem, mint egy náthás komornyik, aki megpróbálja magára felhívni a figyelmet.

„Nyolc helyesírási hibád volt, és a helyedben átnézném az összetett szavak helyesírását” – ennyit mondott csak, amikor hirtelen kipattant a szeme. Én biztos voltam benne, hogy akkor ki vagyok rúgva. „És most?” – kérdeztem félve. „Hát a cikkek már megjelentek, a munkaidőnek meg vége” – válaszolta, és én hazáig azon gondolkodtam, hogy ez mit jelent. Otthon egy email várt, Zappe írta, az összes cikkem minden egyes mondatát átnézte, kijavította, azt is leírta, hogy melyik volt jó találat, mit rontottam el, mit lehetett volna másképp, mi a hírértékű, mi nem. A végére meg annyit írt, hogy „Köszönöm az első napod, találkozunk a jövő héten!”

Bodolai László

2001 elején, amikor az Indexnél elkezdtem ügyvédkedni, nagyon idegenül és ügyetlenül mozogtam az új közegben. Gáborról tudtam, hogy ott újságíró, és édesapja írásait jól ismertem. Kinézett magának egy Alfát, és arra kért fizetési előleget, a papírokat én készítettem el neki, így gyakorlatilag az első újságíró volt, akivel sikerült valamennyire összehaverkodnom. Sztoikus nyugalommal viselte a rágalmazási pereket, amiket a Velvet miatt indítottak ellene, és amikben minden esetben felmentették. Nem egy ilyen felmentést szolid ünneplés követett, és több tárgyalásra aznap már nem mertem menni.

Nagy Krisztina

2011-ben vett fel a Velvetbe, ahol azonnal nyilvánvaló lett, mennyire komolyan vesz mindent, amit csinál, és amit mi csinálunk. Rengeteget lehetett tőle tanulni, és vele röhögni. Meghonosította a magyar nyelvben a celeb kifejezést – ő mondta, büszke volt rá –, és megmutatta, lehet bulvárújságot csinálni anélkül, hogy az újságíró szerelmet vallana az interjúalanynak. Magas volt a mérce, nagyon örültünk, ha megugrottuk, és nagyon nem örültünk, amikor nem. Közben a fél szerkesztőséget rászoktatta a skandináv krimikre. Mindig volt egy jobb ötlete, pláne címre. Ezt is sokkal frappánsabban írta volna meg.

Iván-Nagy Szilvia

2008-ban, egy szabadságáról visszatérve vett fel gyakornoknak a Velvetbe, és utólag visszaolvasva a beszámolómat a máig feledhetetlen pornósok vs. focisták pr-eseményről, fogalmam sincs, miért nem küldött haza már akkor. Hálás vagyok, amiért nem tette, pedig nem lettünk haverok: cigizni is leginkább csak véletlenül futottunk össze, még az esküvőmre is elfelejtett eljönni, mert azt hitte, egy nappal később van. Viszont tőle és általa nagyon sokat tanultam az újságírásról. Elképesztő érzékkel vette körül magát olyan emberekkel, akikben megbízhatott, akikre támaszkodhatott, akikkel nemcsak életben tudta tartani az újságjait, hanem meg is tudta tartani az olvasóit. Mindig markáns véleménye volt mindenről és nem félt ennek hangot adni, aminek beosztottként nem mindig örültünk – kivéve, ha épp megvédett bennünket.

Nekem ő volt A Főnököm. Úgy mentem el szülni az akkor még általa vezetett Díványból, hogy visszavár, amikor pedig előkerültem egy évvel később, hogy 'bocs, még nem megy, nem tudok visszajönni az egyévesem mellől, pedig megígértem, ne haragudj', akkor sem küldött el a búsba, viszont bemutatott az új lapigazgatónak. Iszonyú megnyugtató volt így otthon maradni a gyerekemmel és bevállalni még egyet mellé. Gábor, azt mondtad, mindig lesz helyem ott, ahol te dolgozol. Hát, itt már nem találkozunk. De később majd behajtom.

Joób Sándor

A kilencvenes évek végén valamikor megjelent a Magyar Hírlap szerkesztőségében egy furcsa tartású, nyurga, élénk tekintetű fiú. Egy bulvárlaptól jött oda szerkesztőnek, és új színt hozott az újság életébe. Őt nem a meddő és elvont politikai viták, nyilatkozatokból és félmondatokból csiholt szenzációk érdekelték, hanem az emberi történetek. A klasszikus bulvár – ami akkor még messze nem azt jelentette, amit ma ezen a legtöbben értenek. A szó legjobb értelmében vett hírlapíró volt, az igazi hírek szenvedélyes szerelmese. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, sokat tanultam tőle. Értette a szakmáját, gyorsan átlátta a dolgokat, a keresetlen egyszerűségben hitt. Jókedv vette körül, és mindig nevükön nevezte a dogokat – akkor sem finomkodott, ha valami nem tetszett neki. Én mindig értékeltem az egyenességét, akkor is, amikor engem küldött el melegebb éghajlatra.

Amikor az Indexhez került, hívott engem is, talán 2000-et írtunk. Azt mondtam neki a telefonba:

Ne haragudj, Gábor, de nem tudom elképzelni, hogy komolyan vennének, ha egy sajtótájékoztatón azt mondanám, az Index újságírója vagyok.

Aztán sokat változott a világ és a média: 2005-ben a berlini ösztöndíjam után azzal kerestem meg, hogy szívesen indítanék egy blogot az ottani kutatásaim eredményéről. Ő annyit válaszolt: „Ez kurvára nem érdekel, de ha dolgozni akarsz, akkor jöhetsz.” Jöttem. Ő aztán a celebvilág felé fordult, de eközben is sokszor láttam, ahogy újra és újra megcsillant benne a vérbeli hírlapíró, a hírek szenvedélyes szerelmesének tekintete. Később azt is láttam, ahogy ez a tekintet elveszíti a fényét. Most pedig végleg lehunyta a szemét, mintha nem akarta volna, hogy ezt más is lássa. Viszlát, Zappe!

Tóth-Szenesi Attila

2002-ben vett fel az Indexhez, évekig minden reggelünket együtt kezdtük a Klapka utcai szerkesztőség társalgójában. Kivittük az összes papírújságot, megnéztük, minek érdemes utánamenni, kicsit röhögtünk a napi Pilhál-publin, felolvastuk a Blikk legviccesebb címeit, zsinórban elszívtunk négy-öt cigit. Meg kijártunk a Charliba az Apály utca és az Angyalföldi út sarkára, ami az Index Újpestre költözése után nem sokkal meg is szűnt. Nem volt szószátyár, mondjuk én sem, ittuk a söröket. Pénteki pókerpartit szervezett, meg közös lottózásokat, ha igazán nagy volt a nyeremény.

Már Újpesten voltunk, egyszer bejött szombat délelőtt, én ügyeltem éppen – de lehetett volna bent bárki –, mondta, hagyjam abba a munkát, éppen házasodik, 11-re van időpontja ide a közelbe, a polgármesteri hivatalba, menjek már át tanúskodni gyorsan. Aztán visszajöttünk, nem az Indexbe, hanem az alá, a Café 5-ba, aznap nem nagyon volt Index. Aztán teltek az évek, sokáig az Index közelében volt, majd távolabb került. Mindig benne volt a pakliban, hogy meglepi valamivel az embert. A magánélete kanyarjaival, az új munkahelyeivel, az onnan való távozásaival, az életmódváltásaival. Ez viszont, ami most történt, ez nem volt benne a pakliban.

Nyugodj békében, Zappe!